Hosszú tél
Már megint havazik. Március van, és az emberek értetlenül nézik az egyre szaporábban húlló hópelyheket.
-Decemberben jobb lett volna-dörmögte magában a fiú,akinek a neve lehetne például René.
Tanácstalanul ácsorog a kirakat előtt, és nézi az embereket,akik sietnek. Vajon hová? Hazafelé,bevásárolni, a nagy csodás plázába a szürkeségből,megcsodálni a gyönyörű, csinos lányokat a drága holmikban. René még nem tudja hová menjen. Bárhová,csak haza nem akar. Barátokra most nem vágyik, egyedül sem olyan jó, nem tudja mit csináljon. Elhagyta a barátnője. Ez várható volt már,de mikor bizonyossá vált akkor lett derült égből villámcsapás.
-Ezt még fel kell dolgozni.-mondta az egyik barátja.
Igen,de mindenkinek van most barátnője, és én most olyan vagyok mint egy balek, még mindig nem tudtam magam összeszedni.-gondolta René és mégis hazaballagott. Másnap jobb lett a kedve, mintha elfelejtette volna milyen szomorúnak és magányosnak érezte magát pár órával ezelőtt. Szerencsére nem havazott,mégis elég hideg volt.
-Az utolsókat rúgja már ez a tél. – beszélgettek az emberek,most az idővel folgalkoztak, nem tudták miért bujkál a tavasz,fityiszt mutatva nekik.
-Megvárakoztat, mint egy csinos nő az első randin. – gondolta magában René ,és elmosolyodott.
Lement a plázába, és körülnézett. Valahogy úgy érezte,vennie kell egy sorsjegyet. Sokáig keresgélt míg megtalálta az árust.
Kettőt vett,az egyik ebből biztos nyerő- gondolta. Igaza lett. Nem nagyon sok-,mondta az árusnak,-de épp elég hogy jobb kedvem legyen. Az árus unott arccal nézett rá, nem nagyon érdekelte az egész.
-Én is kérnék egyet- szólalt meg a mellette álló lány, akinek a neve legyen- Eszter.
René mosolyogva nézte ,ahogy a lány csalódottan eldobta a sorsjegyet.
-Meghívhatlak egy kávéra? – kérdezte.
-Miért is ne.-mosolyodott el Eszter. Kerestek egy kis hangulatos kávézót.
-Mit innál szivesen?
-Talán egy bécsi kávét.
-Szoktál ide járni?
-Igen, gyakran , a barátnőimmel is.
Meghozták a kávét. Eszter mohón kanalazta a tetejéről a tejszínhabot.
-Fini. – nevetett.
Renének tetszett a lány, emlékeztette a volt barátnőjére a szép mosolyával,hosszú egyenes hajával, és gyönyörű telt ajkaival. A gondolatai hamar elkalandoztak, de gyorsan észhez téritette magát, hiszen még csak most ismerte meg. Beszélgettek a zenéről, filmekről ,szóval nem volt kínos csend ,amit már néha megélt a lányokkal.
-Lassan mennem kell. – mondta Eszter. René fizetett.
Egy divatos butik előtt mentek el.
-Jaj, de gyönyörű ez a táska – nézte vágyakozva a lány.
-Tetszik ?
-Persze. Tudod mit-fordult Renéhez – ha már olyan könnyen jutottál ma pénzhez ,könnyen el is búcsúzhatnál tőle- és bevágott egy aranyos mosolyt, mint amikor a kisgyerek akar valamit.
-Ezt hogy gondolod?-csodálkozott René.
-Mi lenne… ha … megvennéd nekem?Aztán találkozhatnánk is, néha, ha akarod.
René arca hirtelen nagyon dühös lett.
-Tudod mit? Menj a fenébe- és faképnél hagyta Esztert.
Ahogy kilépett a plázából, tekintete egy piszkos ruhájú koldusra esett. Olyan szánalmasan festett a sok jól öltözött, csomagot cipelő emberek között. René hirtelen a zsebébe nyúlt, kihúzta a nyereményét és a koldus kezébe nyomta. Az olyan hangosan hálálkodott és kiabált utána , hogy René futásnak eredt,hirtelen nagyon jó kedve lett és egy számot dúdolva futott csak futott a közelgő tavasz elé….