2010. november 9. 16 óra
NyME Apáczai Csere János Kar II. sz. Oktatási Épület
Vendég: Zsávolya Zoltán
Előadásának címe: A „keretesség” kérdései a novellaműfajban
„Úgy él(j)ünk, mintha mindig novellát írnánk... Szeretnénk is ezt, meg elkerülhetetlen is a dolog. Ezért aztán nehez, nehez – mint Vitéz László az ördögnek a zsákban.
De akármennyire nehez, akkor is írjuk a fránya novellát, ha csak olvassuk azt, vagy ha éppen regényt, regényfejezetet készítünk, például arról, hogy –: »у иас гатовит мама«. Esetleg ha a tudomány művelésére törekszünk, akkor is, és ha publicisztikára netán: úgyszintén. Tulajdonképpen nem teszünk mást ezekben az esetekben sem. Csak nem tudjuk (feltétlenül)? Vagy mégis? Az elbeszélés (tevékenysége) majdnem mindig, tehát a legkülönfélébb módokon »zavarba ejt« bennünket (Kulcsár Szabó Ernő nyomán), s majdnem ugyanilyen valószínűen teherbe, legalábbis a szellemi kreativitás, a kommunikáció, illetve annak eredmény-kihordása szintjén.
Az elbeszélés, igen, amely műfajilag nemcsak a megfelelője lehet, szokott lenni az úgynevezett novellának az irodalmi közbeszéd, a kritika használatában, hanem amely tágabb működési-művelési keretét, megvalósulási közegét, szövegrokonsági hátországát is adja. Nem minden elbeszélés novella, de minden novella elbeszélés. A legfrappánsabb elbeszélések közül nem egy éppenséggel: novella, azaz koncentráltsága, szoros szerkesztettsége (és egyéb tulajdonságai) révén a novella »rangjára« emelkedő narratív (próza)szöveg, pontosan emiatt kell komolyan mérlegelnünk, fontolóra vennünk együttesen is azokat az összetevőket, amelyek talán megkülönböztetik a novellát a többi elbeszéléstől, elmondási nekirugaszkodástól. Összefoglalóan ezeket az elemeket mi a »keretesség« karakterjegyeinek nevezzük. Mondjuk. Képlékeny és nehéz dolgok ezek, de ami (túlságosan) könnyű, az nem érdekel minket.
Amúgy kedvenc korszakaink, nyelvi kultúráink, irányzataink nincsenek a novellaalkotás birodalmában, még úgynevezett kedvenc életműveink, szerzőink sem. A novella annyira »nehéz« műfaj, hogy még a legnagyobbaknak is csak néha sikerül igazán. Edgar Allan Poe, Thomas Mann, Kosztolányi Dezső, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Vári Attila néhány munkája és munkásságának egésze egyaránt bizonyíthatja (értelmezésünkben) ezt a pozitív-negatív tételt.
S milyen személyesebb tanulságai, magánalkotói mérlegeléshozadékai lehetnek mindennek? Mit mondjunk, hogyan mondjuk, amikor mesélünk, elbeszélünk, novellálunk? Mert az, hogy kinek, az nem kétséges. Van kinek mondani mindannyiunknak, ám a kommunikatív helyzet, az előadás módja, körítése rengeteg kérdést vet fel a részletekkel kapcsolatban. Talán egyéni szövegpéldával világíthatunk rá igazán, mire gondolunk. Annál is inkább, mivel:
EGY KIS FÜGGETLEN NYUGALMAT,
MELYBEN A KERETES NOVELLA MEGFOGANHAT,
KÉRTÜNK KÉRVE...
S Ő MEGADTA
– nemcsak azt –,
HOGY BESZÉLHETÜNK RÓLA VÉGRE.”