Takács Zsuzsa

Kölcsön ezermester

Liszt kellett a kenyérsütéshez. A kenyérsütés napja volt.
Csak a sarki bolt polcáig kellett kinyújtani a kezét, hogy ott gyors sorbanállás-kassza-kifizetés-visszajáró fordultával újra a kenyérrel szemben találhassa magát. Semmiféle kárt nem okozott volna az a pár percnyi késés, a hozzávalók épp csak észbe kaptak, hogy magukra maradtak. Pánikra tehát nem volt semmi ok.
De az üzlet elé kikötözött tolószék kibogozta szoros csomóját, megszabadította az ott ácsorgó rudat szorító öleléséből és a dombról a város lejtős része felé vette az irányt. Ő, amint meglátta, hogy a tolókocsi mire készül, az aprópénzzel a zsebében és liszttel a kezében azonnal utánaeredt, rohant kinyújtott kézzel, hogy elkaphassa és lelassíthassa a kerekeket. Az ablakban leselkedő öreg néni csupán egy elsuhanó alakot látott simalisztet himbálva kezében. Két házzal lejjebb már kétségbeejtő volt a helyzet: felszakadt a papír és beborította egész testét, hogy hófehérré mázolt arccal és mennyasszonyra emlékeztető öltözetben surranjon el a másik párkányra könyöklő, unatkozó asszony mellett. Így esett, hogy a szellemszerű lény, a rémisztően hófehér alak üldözte tolókocsiját a városon át, majd a következő faluig futott utána, keresztüliszkolták az utakat, előztek az autópályán és az emelkedőn megszegték a közlekedési szabályokat (90km/h és egyre gyorsult). A tolókocsit hatalmas, óriási erők húzták és a végtelenből kinyúló kéz hívogatta maga felé. Talán elcsábította egy másik test, meghallotta a bolt előtti siránkozást, a várakozással teli kínlódást és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy eltöltse. Kitömni, belepréselődni az üresen tátongó tolószékbe nyálcsorgatásra ösztönözött egy még inkább irigy testet.
Hősünk azonban a hegyekbe is követte bajtársát, biztos volt benne, hogy az ördög szállta meg szerkezetét és valószínűleg tátott szájjal várja a kanyargós út végén. Akadályba ütközött viszont, mikor ránehezedett a sötétség és ő rémülten kapkodta fejét a hangok irányába. Várta, hogy valamelyik zugból előbújik, nagyot nevetnek az egészen és együtt hazagurulnak. Arra gondolt, hogy milyen szép napokat éltek meg hajdan: ő és a tolószék a tengerpartnál a hullámokkal szemtelenkedve, a mezőn elterülve és a padon játszva, badarság. Haza kellett menni, gyalog, két lábon, úgy ahogy a törzsfejlődés akarja.
Még egyszer visszanézett: semmi. Most a lábnak kellett mesélni, az izmok hallgatták a gyönyörű pillanatokat és a hiány mérgező hatásait. Könnyek bizonyították a fájdalom és a depresszió jelenlétét.
A kocsi is visszanézett.
Még látta elsétálni.
Azt hitte, ő volt a mindig, örök, igazi.


Kutyaugatás a sötétben

A zoknitolvajok különös ismertetője, hogy az áldozat legkedveltebb és ebből kifolyólag leginkább védelmezett zoknijára vadásznak. Egy óvatlan pillanatban lecsapnak a kiszemelt áldozatra, észrevétlenül lehúzzák lábáról, csak semmi rángatás, huzigálás. Azon nyomban felhúzzák és a magukévá teszik. A károsult csak pár perccel később vesz tudomást a lopásról, amikor is lábfejét és a kis védtelen lábujjakat beburkolja a hideg.
Feltétlenül szükséges azonban, hogy elhatárolódjunk a zoknit kölcsönzők csoportjától, akik csupán néhány alkalom erejéig tartanak igényt eme páros kiegészítőre, majd visszajuttatják, legtöbbször épségben, a tulajdonoshoz. Megszállottan keresik az újabb és újabb zoknikat, kutatnak a legkülönfélébb darabok után, s közben egymással is vetélkedni kényszerülnek. Ami a használatot és a viselést érinti, nem tesznek kárt a zokniban, s csak nagyon kevés esetre derült fény, amikor panaszt emeltek a visszakapott darabok miatt. A legtöbbjük védelmezi óvatosan bánik legújabb szerzeményével, sajátságos figyelmet szentelve a levételnek, kifordításnak, hajtogatásnak. A zoknik tisztántartása viszont még hagy némi kivetnivalót maga után, esetükben ugyanis nem is annyira a cipő színezi el az anyagot, mint a padlóról felszedett és összegyűjtött kosz.
Mind a zokni tolvajoknak és kölcsönbe vevőjüknek akad egy ádáz ellensége, nevezetesen az eb, aki megjelenésük szakaszában, tehát éjfél előtt pár perccel, éberen őrköd a kincseket rejtő ház előtt. A tudatlan hallgatók számára csak ugatás zaja szűrődik be a szobába, s a hangoskodást, magukban az úttesten átszaladó kóbor macska számlájára írják. A kutya valójában köhög, levegő után kapkod, már-már fulladozik, a szájába betömött és szigetelőszalaggal odaerősített zoknit próbálja ugyanis kiköpni, mellyel a cselszövők teljesen ártalmatlanították.
Ezek után már akadálytalanul folytathatják útjukat, a házban a frissen mosott zoknik illata irányítja őket. A zsákmány előre figyelmeztet a rájuk leselkedő veszélyekre, az éles, kiálló tárgyakra és a zajt okozó, szanaszét dobált játékokra. Cipőjüket a lépcső előtt hagyják, majd egyesével szedik a fokokat. Hogy úrrá legyenek reszketésükön, a lépcsőfordulóban meg kell pihenniük. Kapkodva szedik a levegőt, pulzusuk egyre gyorsul és orrcimpáik izgatottan remegnek az egyre erősödő illatok hatására. Szemben állnak az ajtóval, már csak pár lépés, és megkaparinthatják az oly régóta várt, és életben maradásukhoz elengedhetetlen zokni anyagokat.
Az ajtót először csak résnyire nyitják, hogy felmérjék helyzetüket. Bár a zoknik egyre jobban mocorognak a fiókban, megérzik ugyanis a megváltójuk eljövetelét, higgadtan kell cselekedniük, lábujjhegyen megközelíteni a szekrényt. Némi feszült fülelés után, borítékolhatják a sikert, az alvók egyenletes szuszogása zöld utat nyit a rablásnak. Immáron eszeveszetten dobálják ki a rendezett és kis gombócokba gyömöszölt zoknikat, ügyet sem vetve a családtagok jelenlétére. Erejüket visszanyerik, amint ujjaikkal behatolnak a zoknik közé. Azok örömükben még gyorsabban rezegnek, s boldogsággal csapódnak egymásnak. Itt van mindenki. A rablók pedig válogathatnak minta, szín, kor alapján, s érintéssel tökéletes képet kapnak az anyagról.
Megjelenésüket másnap a szanaszét hagyott alsóneműk és zokni maradványok jelzik, valamit a nyitott ablak, melyen keresztül bizonyára távoztak, miután feltöltötték készleteiket. A zoknitolvajok védjegye eme rendetlenség, tettüket nem próbálják eltitkolni vagy a bizonyítékokat megsemmisíteni.
Az embereknek a rablással okozott bosszúságuk néhány órával később már alábbhagy, a zoknik különös eltűnését és a szanaszét hagyott maradványaikat a kutyára fogják, kinek pofájából reggel zoknicafatok lógnak ki.
Van azonban egy férfi az utcában, aki már oly régóta figyelemmel kíséri az éjszaka leple alatt tevékenykedő zoknivadászokat. Egyelőre nem tud különbséget tenni a zoknitolvajok és kölcsönbe vevők közt, hiszen távozásukkor mindannyian teletömött zsebekkel iszkolnak el. Éberen figyeli őket hálószobájából, s bár ő maga még egyikükkel sem találkozott személyesen, házát kiürítette és megfosztotta mindenféle csalogató és hívogató anyagtól. Kíváncsisága viszont arra késztette, hogy csapdát állítson, előkészítve ezzel a további kutatásait.
Egy hatalmas zoknit varrt, több méter hosszúságút, beleillesztett mindenféle figurákat, a legjobb minőségű anyagokból készítette el. A csalit egy különálló szobában fektette le, bízva abban, hogy ha eljönnek érte, ott helyben nekiessenek és figyelmüket teljesen eltereli az elképesztően nagy zsákmány, megfeledkezve ezzel a rájuk leselkedő veszélyről.
Éjt nap alá téve őrködött, várta, hogy a titkos szobából terjedő zokniillatok végre gazdára leljenek. Mozdulatlanul ült az ablaka mellett, úgy helyezkedett el, hogy a ház előtt mászkáló alakok semmit ne lássanak belőle. Már csak pár perc volt éjfélig, s tudta, most bújnak elő, lélegzetvisszafojtva figyelt, hiszen később már nem is számíthat megjelenésükre.
Feszült csendjét hirtelen megszakította valami, a szomszéd szobából egy koppanás hallatszott. A falhoz simult, várakozott, várta az újabb zajt, mozgást, bizonyítékot. Valójában reszketésén próbált úrrá lenni, vadul kalapáló szívét a helyén tartani. Félelmével küzdve tett néhány lépést az ajtó felé, majd újra megmerevedve fülelt a szomszéd szoba irányába. Választ, visszajelzést nem kapott, az idő azonban vészesen fogyott, s tudta, ha nem igyekszik, még a zokninak is nyoma veszik és akkor aprólékosan kidolgozott terve végleg csődöt mond. Az akció kimenetelébe ugyanis nem kalkulálta bele az emberi gyávaságot.
Önmagával folytatott vitája és győzködése során a titkos szoba ajtajához érkezett, keze már a kilincset markolta, s csak egy nagy lélegzetvétellel lassíthatta le agyának test feletti irányítását. Feltépte az ajtót és akkor meglátta őt, amint az óriás anyagból kis darabokat vagdos le, így sokszorosítva a zoknik számát. Azonnal rávetette magát, vad dulakodásba kezdtek, forogtak a földön, a támadó a lánc után nyúlt. A másik az ablak felé kúszott, de lábát elkapták, hogy súlyos teherrel fogják le. A férfi az illatozó anyaggal a kezében kirohant a szobából, foglya szobáját elbarikádozta. Egész testében remegett, hátrált, félt, hogy a rab kitör. Napokig felé sem nézett, a pincében rejtőzött, felkészülve az újabb harcra. De odafent továbbra is csend honolt, nem hallatszott szenvedő kérlelés vagy kesergés. A férfi tudta, hogy ezzel az ügy még koránt sincs lezárva, tehát előbb vagy utóbb kénytelen előmerészkedni és újra kinyitni az ajtót.
A találkozás egy álmos reggelig váratott magára, mikor már úgy érezte, elég erős, hogy a szemébe nézzen ennek az ördögi lénynek. Most azonban lassan közelítette meg a szobát, noha tisztában volt vele, hogy az ajtó mögött egy láncra vert zoknitolvaj hever. Az ajtó lassan nyikorogva feltárta előtte a remélt képet és magabiztosan lépett be.
Öblítő illata lengte be a helyiséget, ez is a terve része volt, a kínzás elengedhetetlen hozzátartozója. Áldozata a semmibe meredt tekintettel terült el a padlón, ujjával a falon húzott  különböző vonalakat, ezzel jelezve, hogy még életben van. A férfi számára érthetetlen módon eltűntek ruhái, a szobában nem talált egyetlen rongydarabot sem. Meztelenül feküdt a padlón, s úgy tűnt, egy darabig nem is szándékozik felkelni onnan.
– Mondd, hová vitted őket? – kérdezte a férfi.
– Kérem, én nem!
– Van valami rejtekhelyed? Egy bázis? Kinek dolgozol? Többen vagytok? Hányan?
– Uram, én nem dolgozom senkinek. Nem akartam ellopni a zoknit, csak kölcsönvettem.
– Hohó! Kölcsönbe, igen! Ismerem a fajtádat! Engem nem versz át.
– Hát épp ez az. Az egy másik csoport. Mi kihasználunk mindenkit, de nem ártunk senkinek. Ők elveszik a zoknit és többé nem adják vissza. Megsemmisítik.
– Hol?
– Nem tudom.
– Hogyan?
– Nem tudom.
– Kik?
– Többet nem tudok róluk, nem tartozom hozzájuk. Engedjen el, kérem! Túl vagyok már a kicsinyes napi küzdelmeimen…Vagyis nem. Elbuktam. De ennyi elég volt. Munkám a végéhez ért.
– Mihez kezd, ha elengedem?
– Megkeresem néhány öreg kollégám, meghúzom magam náluk egy darabig.
– És aztán?
– Visszamegyek. Keresek magamnak egy zoknit. Talán örökre elviszek egyet magammal. Egy pár elég lesz életem végéig.
– Ez nem sokaknak sikerült eddig.
– Tudom. Elkapni sem – próbált a kedvére tenni, hátha a hízelgés majd meglágyítja a szívét.
A fogva tartó elmosolyodott ezen a nevetséges és gyerekes ügyeskedésen. Odakint már besötétedett és a szoba csendjét a kutyaugatás rázta fel, mely valójában köhögésnek hatott. Arca elkomorodott, rácsapta az ajtót és visszamászott búvóhelyére.
A foglyot másnap láncánál fogva rángatta fel, talpra állította és a szobában fel-alá járkálva beszélt.
– Átérzem a fájdalmát. Önnek örökös rajongási tárgya egy ruhadarab, engem pedig a feleségem elvesztése örökös magányra ítélt. Tisztában vagyok vele, ha szabadon engedem, senkim sem marad. Nem lesz erőm becserkészni egy újabb zoknitolvajt vagy zoknikölcsönzőt. Ellenkező esetben, ha magamnál tartom és többé el nem eresztem, önt fosztom meg boldogságától és magammal rántom a magányba. Ezért döntenem kellett. Ítélkezni mindkettőnk sorsa felett. Ha valaki majd visszatekint, talál megfelelő magyarázatot arra, miért kellett megsemmisítenem áldozatom és azután magammal is végeznem. Igen, biztosan megmentenek majd attól, hogy besározzák a nevem és az utókor elől eltitkolják szörnyűségesnek mondott tettem. Hivatkozhatnak társadalmi helyzetemre, becsődölt vállalkozásomra, tragikus hirtelenséggel elhunyt nejemre és megromlott baráti viszonyaimra. Mennyi lehetőség kínálkozik majd a bíráknak!
Ahogy mondanivalója végéhez ért, közelebb lépett és leoldotta róla a láncot. A kutyák újra rákezdtek. Az egész utcában zsivaj tört ki. Megvadult, eltorzult pofájuk a férfi háza felé irányult. Mintha azt kiabálták volna: ,,Tedd meg, tedd meg! Végezz vele!”

Takács Zsuzsa új prózáiról

Takács Zsuzsa személyében már egy kiforrott prózaírót tisztelhetünk. Számtalan közlésen van túl, és mindannyiunk örömére jobbnál jobb rövidprózákkal jelentkezik. Ami nagyon jó Zsuzsi írásaiban, az az egyéni hangmegütés. A fantázia, a humor, a fanyar irónia, a látószögek kicsavarása – és még hosszasan sorolhatnánk a pozitívumokat. Olyan írásműveket helyez asztalunkra, amelyek nem hagyják ellankadni figyelmünket. Sokszor bizarr, álomszerű és lebegősre sikerül világának megteremtése. Nem szégyen, sőt hasznos többször is elolvasni némelyik prózáját. Nem egyszer botlunk többféle olvasatba. A kétely nyakonönt bennünket maró hangyasavval: értjük, esetleg félreértjük, amit értenünk illene a sorok között-mögött? Gyakori eszköze a megszemélyesítés, amikor a testrészek, tárgyak önálló életet kezdenek el élni, gondolkodnak, cselekszenek, beszélnek. Filmnovellák, klipek, naplórészletek, minden egy sajátos viszonyrendszer, törvény által mozog, illeszkedik ill. rugaszkodik el egymástól. A lírai hang hirtelen tudományoskodóba vált, majd a beszélő a biztos lábakon álló definíciók közé csap ostorával, és a széthullt díszletek közt már egy gyermek mesél tovább, egészen máshogy értelmezve a világot. És mi nem vesztjük el a fonalat, nem szédülünk a hullámvasúton, nem gondolkodunk azon, hogy „visszakérjük a belépőjegy árát”.
Ami még nagy pozitívumként könyvelhető el, ahogy Zsuzsi látószöge tágul, világa gazdagodik, eszköztára színes, tapasztalatait ügyesen felhasználja, nem fél kísérletezni, a kapott tanácsokat megfogadni. Gyorsan halad előre, mert tudja, hogy még megszámlálhatatlanul sok ötlete van, mondanivalója kifogyhatatlan.
Szövegeiben sok szerkesztenivalót nem hagy már a szerkesztőknek, a kétkedőket meggyőzi, az olvasókba pedig sóvárgást ültet el újabb írásainak megismerése iránt.
Ha a vízen még nem is tud járni, tolókocsi, hordágy, mankó nem már régen nem kell neki az irodalomban való továbblépéshez. Én például már kíváncsian várom, milyen új impulzusok termékenyítik meg írásművészetét, amelyeket az Nagybetűs Egyetemen szerez vala.
És eszemben sincs hosszasabb elemzés alá vetni az itt közlésre kerülő prózáit. Olvassa el, aki erre jár.
Mindenesetre az éjjel eltűnt két pár zoknim…
Z. Németh István