Nem lévén tagja az Arany Opus Díj korábbi évfolyamai értékelő bizottságainak, nem tudom megítélni, akadtak-e megelőzően a beküldött anyagok közt olyanok, amelyek ugyanolyan joggal lettek volna érdemesíthetők a díjra, mint az, amely mellett végül is a szavazatok többsége szólt. Az idén a fődíjas művön kívül, véleményem szerint, még legalább három ilyen opus volt, amelyek bármelyike lehetett volna szerintem arany is.
Mivel azonban e jeligés pályázat kiírása szerint az értékelő bizottságnak nincs módja második, harmadik helyek – úgymond, Ezüst meg Bronz meg Vas Opus Díjak – kiosztására, általában a matematika, azaz a szavazatok többsége dönt, vagyis az a mű viszi el a pálmát, melynek díjazhatóságában az értékelő bizottság legtöbb tagja egyet tud érteni, illetve, e mostani esetben, melynek kiemelése ellen hármunk közül egyikünknek sem volt kifogása. Egyidejűleg viszont úgy találtuk jónak, ha a fődíjas mellé a további – akár egyetlen ajánlással is fődíjazható – műveket – is odaállítjuk a díjkiosztó ünnepségen, még ha virtuálisan is. A fentiekkel persze nem mondtuk azt, hogy a szóban forgó négy közül mind hibátlan alkotás volna – ilyennek nem nevezhető egyik sem, ám kis szerkesztői-szerzői beavatkozásokkal valamennyi – bármelyik irodalmi lap magas színvonalú közleményeként – közzé tehető. És mind a négy mű az irodalom más-más érvényes útját-lehetőségét mutatja fel, azaz ilyen alapon összemérhetetlenek egymással, miként a zamatos alma az ugyanilyen körtével, barackkal, másféle gyümölccsel, vagyis négy olyan gyümölccsel van dolgunk, amelyek mindegyike alkalmas jóízű emberi (olvasói) fogyasztásra.
Egyik kiemelhető opusunk Egérlyuk novellája, a Gertrúd tanárnő. Abszurd, szokatlan alapötletet bont ki és visz végig következetesen, ebből teremtve drámai alaphelyzetet, ehhez fest tragikus-komikus figurákat, néhány vonással is erősen körvonalazható jellemeket. Gertrúd tanárnő ugyanis macska – valóságos emberek között: valóságos diákok előtt, valóságos figurákból álló tanári karban – egy valóságos macska. Jellegzetes kafkai alaphelyzet: kettős-lét az övé, egyszerre kell elfogadtatnia magát a számára idegen környezetben, s egyszerre kell megélnie a saját macskaságát is. Vagy csak ő került szerepzavarba, s egyedül ő látja magát másnak a többiek közt? Netán a környezete tudja őt másnak, mint ők maguk? Magát közösíti ki? Őt közösítik ki? Macskából lett, afféle macska-lényű ember? Emberből lett macska? (Macska-nő? Nő-macska?) Eldönthetetlen kérdések. De nem is kell őket eldönteni. Maradjon meg a titok, hiszen Gertrúd tanárnő szorongása, idegen-létbe, idegen-testbe vetettsége is feloldhatatlan. Egy kiút marad számára, amely bár korántsem lehet megoldás személyes tragédiájára, de testre szabott konfliktuskezelésnek, az adott helyzetben talán egyedül alkalmazható életstratégiának talán megteszi: ez a pályamódosítás (ha már testet, személyiséget nem tud változtatni az ember, akarom mondani: egy macska, bár a személyiség s fizikum előbb-utóbb csak-csak hasonulni fog, közeledni fog valamelyest egymáshoz); munkahelyet váltva elmegy egy ipartelep alkalmazotti státusba felvett egerésző cicusának. De ha az alaphelyzet kafkai is, mint mondottam volt, úgy képzeljük el, mintha Kafka már életében olvasta volna Borgest, Cortázart. S vele együtt Borges is meg Cortázar is eljött volna hozzánk, mondjuk a Csallóközbe, nekünk ismerős jellemeket, hiteles figurákat, ránk (is) jellemző dilemmákat keresni, de azokat már mintha valami finom, távolságtartó irónia szemüvegén keresztül is néznék; mondjuk, mintha mindhárman odaültek volna novellánk terének és idejének Egérlyuk nevű borkimérésébe egy rundra Regula tanár úr mellé, akit valószínűleg inkább csövesnek, semmint fizikatanárnak néztek volna ők is; szóval, mintha ott lennének, de mégsem lennének ott. Vagy létidegenség és létidegenség, szorongás és szorongás között talán még sincs nagy különbség Dél-Amerikában, Közép-Európában, Prágában, a Csallóközben? Talán mintha mindenütt emberlétünk szakadékai fölött ülnénk, lábunkat lógatva a nagy semmibe le?
Jack Danieľs Állati férj című (fél)hosszúversének narrátora is banális alaphelyzettel indít: autójának gumiabroncsa elől megment az úttestről egy sorsa által puszta „aszfaltfestéknek” rendelt védtelen, kiszolgáltatott éti csigát a pusztulástól, s szórakozottan, öntudatlanul kabátja zsebébe csúsztatja őt. Igaz is, lehet-e sorsa egy éti csigának? – kérdezhetnénk, de ez most mellékes kérdés lenne. A lényeg: a versnek ez a már-már érzelgős indítása egy olyan léthelyzet kellős-közepébe löki lírai énjét, melyben az reális és irreális, megtörténhető és kimódolt között hánykolódik, s a végén még csak az sem világos a számára – és számunkra sem az –, hogy melyik az egyik s melyik a másik. Ilyen értelemben van némi rokonság Egérlyuk Gertrúd tanárnője és Jack Danieľs Állati férje között, azzal a különbséggel, hogy ez utóbbi már Kafkától is jelentős távolságra konstituálja magát, itt már szó sincs a lélek szorongásáról; vaskos testiség ez, az elme minden előítéletet félre tevő, minden finomkodó konvenciót szerepen kívül helyező brutális játéka a testiséggel, a fiziológia abszolutizálása, egy olyan területen való alkalmazása, amelyet s amelynek jelenségeit eddig általában elvont fogalmakkal szoktuk csak körülírni, megközelítgetni. Mi több, szokásos módon, szokványos fogalmainkkal talán meg se tudjuk ragadni a létezésnek azt a szintjét, rétegét, szeletét, amely épp megragadhatatlansága, fogalmi megközelíthetetlensége miatt tölt el bennünket szorongással. A történetet, melyet – s ahogy – magunk éltük át, mely „soha nem volt és nem lesz”, melynek közegébe – s közepébe – „testünk és génállományunk” a „sors megfejthetetlen játéka következtében” állít bennünket, mi több, amikor azt sem tudjuk, mi kik vagyunk „ebben a történetben”. A hideg, s, mondhatni, bárdolatlan racionalitás és a szenvtelen spekulatív gondolkodás párosulásából egy olyan következetesen megvalósított elmebeli konstrukció született itt, mely akár most még nem létező valóságokat is megelőlegezhet, mondván, hogy minden, ami elképzelhető, az van is, az napjaink – s énünk, személyiségünk – realitásának a része. Nem tudom, Jack Danieľs ismeri-e a cseh Miroslav Holub és 1960-as évekbeli s későbbi társainak világköltészeti ambíciójú s rangú törekvéseit a mindennapok köznyelvi eszközökkel megragadható és megragadhatatlan történéseinek a beszélt nyelv eszközeivel történő költészetté avatására, az illúzióvesztettség tematizálására, a hagyományos versnyelvi eszközök és formák minimalizálására, a dísze-fosztott, narratív nyelv főszerepbe helyezésére, de ez az alaphelyzet és ez a világ, a racionális és irracionális, a releváns és irreleváns egymásba játsztatása itt egyértelműen Holubot idézi nekem, mintha az ő valamelyik megíratlan – tehát nem létező – versét olvasnám magyar nyelven, azaz létezővé tetten, formába öntve. Ami korántsem hátránya, sokkal inkább előnye Jack Danieľsnek s versének, s további utakat nyithat előtte, előttük. Melyeken megszámlálhatatlan sokaságban vonulnak át a csigák. S melyeken megszámlálhatatlan lehetőségünk akad találkoznunk addig ismeretlen önmagunkkal, önmagunk addig nem ismert s egyáltalán létezőnek, létezhetőnek sem (el)gondolt dimenzióival.
Esti nem adott címet a versének, szükségképpen nevezem most azt – akár címhelyzetbe is emelve a szót – Elégiának. Szükségképpen, hogy megkönnyítsem a róla való beszédet, de nem találomra, hanem nagyon is indokoltan. Hiszen a műfaji oldal felől közelítve Esti bánatos-szomorkás, egyfajta nosztalgikus bölcselettől sem mentes dalához, azt a legegyértelműbb és legtisztább műfajiságú elégiaként is olvashatjuk. S ebben és itt teljes ellentéte az ő világa Egérlyukéval vagy Jack Danieľsével, akik közül az előbbi távolságtartó iróniájával, kozmikus létidegenségével, s az utóbbi brutális testiségével, mindent maga alá gyűrő viszonylagosságával a lágy érzelmet, a finom érzelmi hangoltságot helyezi szembe mint számára vállalható létstratégiát, létigenlést. Kicsit avíttnak is gondolhatnánk őt, verse hátterében nagy nyugatos, posztnyugatos mesterekkel, Kosztolányival mindenekelőtt – őrá az Esti jelige közvetlenül is utalhat –, de Radnóti képalkotási technikája is fel-felsejlik mögötte; s az a fajta busongás és szomor is ma már meglehetősen ómódinak tűnik a mindent körberöhögni kívánó, s az azonosulás bátorsága helyett a legtöbb esetben a távolságtartás szorongásoldó – vagy problémamegkerülő? – módszerét választó tárgy- és világ, én- és önszemléletek helyett. De, kérdem, miért lenne ódivatú az örök? Miért lenne vállalhatatlan, ami örök emberi? Hiszen van-e pontosabb megfigyelés és tragikusabb felérzése a lét megfejthetetlen titkainak, mint „ha innánk egy pohárral lent a sarki presszóban”, és elmondhatnánk „milyen gyors a nyár”. S lehet-e nyárvégen ontologikusabb eredetű drámai látomásunk a szekrényeinkből kiköszönő „melegebb kabátnál”, a fogasról letekeredő „könnyű sálnál”? Esti versének lágyan, dallamosan lejtő sorai közül, érzelemmel, érzelmekkel átitatott világa mögül, érezzük, hideg szelek fújnak, s olvastán fázósan húzzuk össze magunkat.
S már csak annyit, lapszerkesztői reflexeim Túró Rudi, Kávé és Diplomata írásainak olvasása közben is felkapatták velem a fejem, nyugtázva azok nyelvi erényeit (Kávénál és Diplomatánál), légkör- és helyzetteremtő kvalitásait (Diplomatánál), szerkesztőkészségét (Kávénál), parodisztikus, illetve humoros-szatirikus indíttatásait s kedvét (Túró Rudinál és Kávénál). Az ő esetükben bizonyosan érdemes lehetne más írásaikat is megnéznem egy-egy aktuális lapszám összeállításához – tűnődtem, tűnődöm, de ez már nem tartozik szorosan ennek a mostani Arany Opus pályázatnak az értékeléséhez, így abba is hagyom. Vagy mégis? Mégis ide is tartozna?
Dunaszerdahely, 2012. november 17. TÓTH LÁSZLÓ