Prológus

Mindig olyan kedvesen utasítottál el... Bele lehetett őrülni... Az igazi barátság fiú és lány között azt jelenti, önzetlenül adsz magadból, jó szándékkal... a testedből, a lelkedből... játékosan, csak úgy, a hangulat kedvéért... no, meg a csikó korod miatt... nem túlértékelve a pillanat fontosságát... hisz minden pillanat fontos... mindig az akkori a legfontosabb... 

Az emlékezet évek, évtizedek múltán is, mint az aranyló borostyán, magába zárja a pillanat ízét, illatát, azét, amely talán értékesebb a többinél, s így maradandóbb is...

Lehunyom a szemem... Tapinthatóvá válik a virtualitásba süllyedt világ, a múlt  simogatóan bársonyos felülete... érzem, ujjaim alatt a test még most is rugalmas, csiklandoznak a pihék, tágulnak a pórusok, lélegzik a bőr... Újra ott vagyok...

_ . _

Tánciskola

( „a tánc egy vízszintes vágy függőleges kifejeződése“ – na ja...)

... Hrabal szelleme lengi be a termet. Keller úrelvtárs, a tánctanár tapsikol, polcos seggén feszül a fényesre kopott nadrág. Neje – akár a Keller-bolygó holdja – mellette pózolva mosolyog le a színpadról, állhatatosan...

- Kezdődjék hát a tánc! Maestro, music!

Keringő – könnyed, lágy suhanás át a bécsi erdőn... (minő balgaság suhanásban versenyezni!) Közös cél, közös diadal... jó a legjobbak közé tartozni – így, együtt... 

Szüleink, a táncparkett szélénél toporogva, könnyeik prizmáján keresztül igyekeznek belénk látni valamikori önmagukat...

Buli

( „ej, azok a ´80-as évek!“)

... A Társaság számára ez az iskolakapu-zárás előtti pánik időszaka... a való világ, a felnőttkor küszöbe előtti tépelődés ideje... átlépjük-e, vagy mégse? Nos, amíg döntünk, múlassuk együtt az időt, mi hasonszőrűek... BULIVAAAN!!!

Funky-ra vonagló barátné-testek sziluettje sejlik át az alkoholfátyolon, sötét lányhajzuhatag... Valami rémlik, egy homályos kép... egy fekete-fehér dagerrotípia... szobácska, beszűrődő moraj, zene... belső csend, óvatos kitárulkozás a bimbózó erotika leheletvékony burája alatt... meghitt percek, kettesben... Talán most... 

Váratlanul kivágódó ajtó... egy kattanás, s már kész is az említett fotó, kimerevítve a pillanatot, amikor a sötét lobonc épp hullámot vet a szoba légóceánján...

Betóduló röhögés, nyihogás.... filmszakadás...

Mozi

(„áldott legyen a Lumière fivérek neve!“)

... A magány érzése leginkább a nagyváros forgalmas utcáján kerít hatalmába. Ott mindenki magányos. Minél zsúfoltabb az utca, annál inkább. Micsoda paradoxon!

Ilyenkor a szembeáradó tömegből kiemelkedő ismerős arc látványa maga a megváltás. 

- Szia. 

- Szia. 

- Te is? 

- Én is... 

... s már működésbe is lép a rokonlélek-mechanizmus: legalább mi,  Pressburg által bekebelezettek, tartsunk össze! Sajnáljuk egymást, vigasztaljuk egymást, mi, földik!

A mozgóképszínház csupán ürügy az együttlétre, a film (vetítenek egyáltalán valamit?) csak alibi.... a leghátsó sor („intim szféra“) ósdi, elcsépelt csel a kukkolókkal szemben... 

Nos, a történések sora innentől kezdve immár csak álomszerű látomás... megannyi apró, gyengéd mozdulata kéznek, ajaknak... mindenre emlékszem...

_ . _

Epilógus

... Az ÚT két irányba vezet: jobbra és balra. Az elágazás értelme is nézőpont kérdése: az utak itt válnak szét, vagy épp itt futnak össze...

A baj csak az, hogy az IDŐ egyirányú: csakis múlni tud. A múlás ugyanis irreverzibilis.

Na, ezen segít az emlékezet: valóban visszamenni, vagy csak gondolatban – egyre megy. Úgyis csak az számít, ami belül van... örökre befészkelve magát az emlékezet rejtett zugaiba.