Tisztában vagyok vele, kedveseim, hogy az ilyen memoár jellegű életrajzi történeteket teljesen más állatok tolmácsolásában szoktatta meg veletek a könyv- és filmpiac. De hát nektek én jutottam. Nem vagyok sem egy daliás Black Beauty csődör, aki romantikus, érzelmes sztorikkal teli kalandok sorát éli meg, amíg könnyes szemű kamaszlányok és kancák nyerítő hősévé öregszik, sem pedig hűséges, elragadó, gombszemű, mindenünnen visszataláló, életeket mentő, intelligenciabajnok kutyuska, melyet elég egyszer látni ahhoz, hogy az eladási listák élét bitorolják a róla született mesék. Én csak egy szimpla, kisvárosi disznó voltam, s egész, nem túl hosszú életemben csupán egyetlen nagy kalandot éltem meg. Azaz azt sem megéltem, hanem meghaltam. Cselekményszegény, alig pár négyzetméteren lezajlott létem végén ugyanis a tor bizonyult a legvadabb élményemnek, s azon órákban, míg lassan az öröklét felé emelkedett húsomból és zsíromból e disznónyi lélek, testközelből, a történések közepéből láthattam és hallhattam, micsoda nagy dolog, micsoda nagy vég volt az én végem. Számomra és gazdáim számára ugyancsak feledhetetlen tapasztalatnak bizonyult.

Történt, hogy gazdáim egyikének, Müttőnek az élettársa szólt a keresztfiának: eljött az én időm és a karácsony, s mint a szélesebb családban egyetlen rutinos toros ugyan jönne már el segíteni a famíliának, kár lenne azt a szép nagy kucot össze-vissza trancsírozni, ha már sikerült két mázsa fölé nevelni szegény párát. 

– Tudod, nem volt még nekik disznajuk soha a büdös kurva életbe, csoda, hogy eddig mennem döglött náluk. Mútkor má valaki meppróbáta ellopni, de rajtakapták, oszt attak a mocskos pofájára a szeneslapátval. De má nem akarnak kockáztatni, az ól is maj szétdő má, enniük sincs mit. Jönnek az ünnepek, sokan vannak, de nem értenek ehhe. Szétvagdosni mé csak szétvagdosnák... Hurkát, kolbászt viszont mé nem csinátak soha, de mé látni is csak kevésszer láttak... Szerszám sincs. Segítsé má nekik a kedvemé, meg a Müttő

kedvéé, ne basszák má el azt a szegény disznót. Mészárosra mennincs péze ennek a more bandának...

– Csak jövő szombaton érek rá. Viszem az össze felszerelést, katlanon és katlanházon kívül, azt szerezzenek. Pörkölőm most nincs, kérjenek kölcsön Gyuszitól. Vannak ám feltételeim. Szúrni nem vagyok hajlandó. Mire megyek, öljék le valahogy, biztos vannak elegen. Onnan átveszem. És senki se lesz részeg. Ha valaki bepiál, pakolok, megyek. Úgy hagyom ott, ahogyan van. Nem óhajtok részegekkel veszekedni kések között. Tűz, forró zsír, forgó húsdaráló – nem záratom be magam, ha valakinek baja lesz. Meg lehet mondani, hétre ott vagyok. SMS-en elküldöm neked, milyen edényeket készítsenek, mennyit, és mi mindent kell bevásárolni. Megfelel?

– Oszt mennyié?

– Rád való tekintettel, meg Müttőre... Úgy veszem, hogy családban marad. Ha már egyszer ilyen szerteágazó az élet... Hová is kell menni pontosan?

– Hát a dzsumbujba. 

– Melyikbe, bakker?

– A centrálisba.

– Milyenbe???

– Hát má az összes putrit kirakták a városbó, csak a centrális maratt, mer az van a központba. A Tescó mögött, az a seszbitovka, tudod. 

– Dehogy tudom, nem jártam én ott soha. 

– Jaj, hát gyerekkorotokba oda jártatok békászni a vót téglagyár meg a garázsok közé. A gyárkémény mellett van a seszbitovka, az most a belvárosi, szóval a centrális putri. Betőtötték a kis békástavat, ahonnan a homokot szették, lebontottak má mindent, úgy lett a Tesco, csak a kéményt nem meri szétszedni senki, pedig má nagyon csálé. Robbantani mennemerik, mer a putri fele dőne. Amíg nem jönnek a németek bontani, addig maradhatnak Kalasék meg a kompani a helyükön. 

A helyükön. Az volt az én boldog életem helyszíne. Egy hatcsaládos bérház, tövében fatartók és disznóólak. Az épület a régi téglagyárhoz tartozott. Úgy mesélte az öreg Dananaj, aki nem volt cigány, csak a fekete asszonyokra bukott, és a putriban végezte élete szerelmével. Tavaly halt meg, az öreg Dananaj azóta egyedül él az unokájával. Folyton a lépcsőn ülve pipázott és beszélt az ólakban lakó állatokhoz. A nyulak és a jércék nem hittek neki, a patkányok csak kinevették, de én roppant szórakoztatónak találtam a bajszos emberke meséit. A munkásoknak építették a házakat, nyolcat, ha jól emlékszem, kicsi volt még a városka, nem volt a proletariátusnak hol szállást bérelni a háború után. Ez az egy maradt hírmondónak. Lerobbant az idők során, nem is kellett senkinek, nem újították már fel, a gyárat likvidálták. A telek kéne a Tescónak nagyon, ám a kémény és a ház bontása együttesen többe kerülne, mint amennyit megérne nekik. Hogy honnan tudott az öreg ilyeneket??? Nem sejtem. Aztán a központi fűtés és fürdőszoba híján levő, komfort nélküli lakások a rozoga, széljárta, varjak lakta padlás alatt már nem feleltek meg a modern igényeknek. Kalasék és rokonságuk nem volt modern. Viszont sokan vannak. Önkényesen lakás(oka)t foglaltak, a ház tövébe felhúzták raklapokból és régi szekrényhátakból, nejlonzsákokból, zöldséges ládákból a fatartókat, ólakat, na meg a kerti budikat. Betelepültek. Kerítettek pár tűzhelyet, kályhacsövet kéménynek ki a lépcsőházablakon. Be pedig valahonnan amolyan ázsiai módra eszméletlen kuszaságú és színkavalkádban úszó kábelkötegeken áramot. Próbálták is őket lekapcsolni a szolgáltatók, de sosem találták meg a drótok végét, egész egyszerűen rejtély maradt, honnan lopják a kettőhuszat. 

Sosem tudtam megjegyezni, a család melyik ágát hogyan hívják, mert egyrészt megállás nélkül költözködött valaki elfelé (nősülés, rendőrség elől bujkálás, szabadságvesztés, miegymás), másrészt pedig folyvást jöttek is az újak (szeretők, élettársak, későn fellelt zabigyerekek, látogató, de néha le is telepedő unokatestvérek). Emellett szintén nehezítette az eligazodást a temérdek ragadványnév. A hivatalos verziók sem sokat segítettek volna a tájékozódásban, hiszen a vén Kalasovának minden fia más férfitól volt, mindük neve különbözött, csak a sokféle ábrázatjukban volt néhány egyforma vonás a szemük környékén. Azért csak Kalasnak hívják őket a környéken az egyszerűség kedvéért. Vagy pedig simán cigányoknak. Más cigány úgyse lakik már itt, főleg nem így, tömbben, minden pútyerkástul. Szétszórták, elzavarták őket a kommunisták, adtak nekik munkát csehországi bányákban meg keleten a vasgyárban (féltek is nagyon a zárt terekben... nem szokták ők azt azelőtt, az öreg Kalas még lovakat tartott a szabad ég borongós-füstös kékje alatt), lakást a lakótelepeken, szigorúan egymástól távoli épületekben. Alig-alig voltak képesek a rendszerváltás után összekapni újra a régi bandát. De hát vér vízzé nem válik, a család az család ínséges időkben is. Sőt, akkor fokozottan. Szóval itt ők a cigányok, Kalasék, akik Csehországból, keletről, a környék falvaiból és az isten tudja csak, honnan jöttek így össze megint, évtizedek múltán, ennyi pedig nekem, a disznójuknak, ha a többi embernek megfelel, éppen elegendő az azonosításhoz. Meg aztán szintén segítség a felismeréshez, ki hogyan néz ki, és ki hogyan beszél. Dananaj csak szlovákul tud, Pepo csak csehül és kárpáti cigány nyelven (illetve egyes nyelvészek szerint dialektusban, ám itt úgy se tudja senki, mi a csuda a dialektus, a nyelvészek között pediglen kevéske látott már élő cigányt, tisztelet a kivételeknek). Viszont megért minden roma nyelvjárást, és az összes olyan európai nyelvet, amilyen nyelvű tévéadója van, főleg, ha inni hívják. Linda lovári cigányt kever kárpátival és ért magyarul, de Irma szlovákul, magyarul, cigányul, sőt németül is tud, mert ő Bécsbe szokott járni koldulni. Hivatásszerűen. És így tovább. Így tanul egy malac nyelveket – a város legszegényebbjeinél tartattja el magát.

Kész multikulti ez a dzsumbujputri. 

Volt élet, lárma, hangulat, érvényesült a nézetek pluralitása, ha meg nem, akkor a hangosabbnak és a türelmesebbnek lett igaza. Olykor az erősebbnek, bár a verekedések nem voltak jellemzőek. Azt tartották, „a verés a sors dolga, a more csak lépjen el a pofontot adó tenyér elől, lehetőleg a főnök háta megé”.

Én nem is tudtam, hogy tor lesz karácsony előtt. Kicsit ugyan gyanús volt a nyüzsgés... A gyerekek, akik addig rám se hederítettek, naponta többször jól megnéztek maguknak, szeretetteljesen vakargatták a homlokom. Mint utóbb kiderült, szoktattak a taglóhoz. Pontosabban a tüskés lövőhöz szoktattak volna, viszont utolsó pillanatban azt nem adott nekik kölcsön senki. Biztos, ami biztos. Persze, sokkal több ételt sem kaptam, mint simogatást, holott az isten hidege majd elpusztított, égettem a zsírt ezerrel éjszakánként. Alom már nem volt, ami maradt, némi kukoricaháncs és szalma, mind megettem. A szintén megcsócsált raklapdeszkák között befújt a baljós szél. Nyáron és ősszel még csak-csak jutott étel, mert Pepo kaszált az árokparton csanalat, lósóskát, ami jött, aratáskor összesöpörte a teherautókról leszóródott gabonaszemet az útmentén. Ropogott is a fogam alatt az a sok apró, télen csúszásmentesítőnek elszórt, sós, szurkos kavics... A hó alatt viszont már nem terem semmi. Mindenszentek táján pár darab cukorrépa hullott még le a vasúti vagonokból némi ártatlan gyermeki rásegítéssel, amióta azonban a kukorica bengészését tiltja a törvény és lopásként büntetik, ott rohad a földeken a drága szem, vagy a vadkan zabálja föl, míg én éhezek. Hejjj, ha az asszonyok nem járnának kukázni, tán még oda is vesztem volna! Innen lehet tudni: jóléti ez a társadalom. Mert miből nevelnének a putriban disznót Kalasék, ha nem lenne jólét?! Ha az emberek nem dobálnának el annyi kaját a szemétbe? Napi egy-két reklámszatyor száraz kenyéren kívül jutott néha félig rágott csirkecomb! Hja, hát aki ekcájggal piszkálja a baromfit, az a hús felét urasan rajtahagyja... Elcsámcsogtam én rajta, akár egy kutya, elvégre olyan álkapcsa, mint nekem, kevés ebnek van. Még a füstölt disznócsülök vége sem jelentett gondot soha. Kicsit penészes vagy rohadt paradicsom, répazöldje, káposztatorzsa, frissen fejtett, édes cukorborsóhüvely (novemberben!!!), forrásnak indult savanyú uborka (akkor a legjobb, ha kiforrt, ti ostobák!), százéves, bontatlan körte- és szilvakompótok, szépen, idő által megkocsonyásodva, akár a társadalmi igazság – mind én ettem meg. Mondjuk, a kompótokból a család szintén fogyasztott rendesen, mert kell a vitamin a gyerekeknek és teljesen megbízható forrásból származtak. Müttő élettársának kilencvenéves szomszédasszonya még szeptemberben felvágta az ereit. Az örökösök a lakás kiürítésekor neki ajándékozták a komplett spajzot. Mégsem vihetnek hét polcnyi (két sorban egymás előtt és fölött is!) kompótot a fővárosba örökségként a kis Micrával... Legnagyobb kedvencem mégis a frissen pucolt, még földes, de már csírázó krumpihéj és a moslék volt. A krumplihéj esetében az sem zavart különösebben, hogy a gazdasszonyok a legócskább újságpapírra pucolják, ami aztán jól ráragad falás közben a szájpadlásomra. Egyszer majdnem ki is hánytam a belpolitikai rovatnak köszönhetően egy félig rohadt sütőtököt, milyen kár lett volna érte... Moslék ritkán volt vacsorára. Kalaséknál nem maradt soha egy morzsa sem az asztalon. De amikor Linda aktuális, nevenincs szeretője a kézikocsival vasat járt gyűjteni, rendszeresen elhaladt egy óvodaudvar hátsó kapuja előtt. A szakácsnők oda gyűjtötték a moslékot – a jó isten áldja meg az értelmiségi szülők kákabélű, girhes-göthös, mindenre allergiás ovis gyerekeinek válogatós szokásait – nagy műanyag tartályokba, hogy majd az ellátó központ délután elvihesse a maradékokat. Ha senki nem figyelt, ez a kutyaharapástól és reumától sánta, de fölöttébb leleményes krapek magasról téve az uniós szabályozásra maga elé vetítette a család közös, de nem szocialista disznajának elégedetten szuszogó-horkantó képét, s már pakolta is a műanyag vödröket egy félbevágott Dácia rozsdás karosszériája alá, mellyel oly könnyedséggel – és persze cigizve-énekelve – lavírozott a szűk egyirányú utca szélén össze-vissza parkoló és keskeny maradékán közlekedő autók és mély, kordét meg-megugrasztó kátyúk között, hogy olykor az utca majdnem összes lakója az ablakokból nézve imádkozott hangosan (általában minimun két nyelven) a szegélyen álló, élet munkája árán összespórolt pénzecskéből vásárolt autók testi (értsd: elsősorban fényezés, hátsó lámpa, visszapillantó) épségéért. Az ellátó központ – valaha párttitkár – főnöke pedig kommunista sámántáncot toporzékolva káromkodott, hiszen a moslékot a saját disznóinak szánta. Egész kis tenyészete volt a város iskolai konyháira alapozva a szomszéd faluban. A disznónak! 

Olyan szeretettel lopta nekem a kis sánta krapek a moslékot, mintha a saját gyerekét akarta volna megetetni. Legalább a pusot lakassa jól, ha már az asszonyt a purdékkal nem sikerül. Örökké hálás leszek neki. Mikuláskor tolatott rá a legnagyobb szemetes autó, amikor ő hirtelen befordult a sarkon a többtonnás böhöm tükrének holtterében. Beszorult szegény a két sor hátsó kerék alá. Csupán a sánta lába és a feje maradt egészben, a közepe ott úszott az aszfalton a kiömlött moslékban, alig tudták szétválogatni. A helyszínelő rendőrök fejenként négyszer okádtak be a rácsos óvodakerítésen az amúgy szabályszerű időközönként fertőtlenített homokozóba. Lindának csak a bajuszos fejet mutatták meg azonosításkor. Úgy megijedt, azóta sem tud sírni, még hagymaszeleteléskor sem. Csúnya halála volt szegény emberkének, nekem az életem is szebbnek bizonyult ennél, pedig csupán pár négyzetméter volt az én kis sertésvilágom.

Azon a szombati hajnalon rettenetesen ideges voltam. Hiszen este nem kaptam enni, úgyhogy egész éjjel nem aludtam az éhségtől. Embert, ha kivégeznek, az utolsó vacsora kedve szerint való lehet, hogy aztán jóllakottan beszélhesse meg az égiekkel élete menetét és bűneit, tőlem viszont sajnálták a falatot. Utóbb kiderült, semmi bölcseleti, vallási vagy erkölcsi megfontolás nem állt e mögött a pőre praktikumon kívül. Ne legyenek tele a beleim mosáskor... 

Megállt Müttő élettársa (aki azért mégiscsak máshol lakott...) keresztgyerekének lyukaskipufogó-zajjal köszönő zöld Ladája a ház mellett, kipakolt belőle a keresztgyerek négy zöld ládát a felszereléssel. Mindezt persze már felülnézetből láttam. Nem is egészen értettem a dolgot, mert reggel, amikor a kinyíló ólajtóban megpillantottam Ervínko kezében egy fél almát, s közelebb nyomtam az orrom, azonnal elájultam. A semmirekellő Ervínko, aki egy tizenkét éves narkomán, ahogyan az apja hívja, máskor pedig küldi, mégpedig neki a „kibaszott világnak a kurva anyja után”, háta mögül Müttő egy csákány hegyes végével mért végső és tökéletesen pontos csapást a homlokomra. Mire feleszméltem, már túl voltam a nehezén, késelés, vérfürdő, hátrafordítás, pörkölés – mind-mind meg nem élt emlék. A keresztgyerek, akit mindenki helyettes bácsinak szólított, hosszasan nézett, megcsóválta a fejét és azt mondta: 

– Nem jó.

– Mi nem jó, mé nem jó? 

– A pörkölés. Nem elég, tiszta szőr az egész. 

– Ennyi szalmát tuttam szereznyi.

– Kevés, még kell. Pörzsölő nincs? Gyuszi nem adta kölcsön?

– Há, nem vót annyi péz a hászba, hoty el tuttunk vóna buszoznyi hoszzája...

– És most? Mondtam, hogy az enyém nem jó, szerezzetek. 

– Jó annekünk szőrössen is, helyettes bácsi, csak má hurka legyen belőle – sivalkodtak a nyüzsgő gyerekek.

Fogta a szívességből jött böllér a körmölő kést, és nekilátott leborotválni rólam, amit még lehetett, különös tekintettel az India alakú fekete foltra az oldalamon. Biztos valami vaddisznó is akadt a felmenőim között... Elvégre multikulti itt az egész világ. 

Nehezen álltam a lenti látványt, koca magaslathoz nem szokott, ugyebár. Ám mivel semmim sem fájt, nem fáztam, nem korgott a bendőm, s a lenti cselekmények egy burleszkfilmre emlékeztettek, lehetetlen volt nem végignézni e család történetének számomra legelképesztőbb epizódját. Tizenkét Kalas és nem Kalas bámulta átszellemült arccal, ahogyan a helyettes bácsi nyakon öntött zubogó forró vízzel és olyan tisztára vakart és kefélt, amilyen tiszta nem hogy én nem voltam életemben, de még a szomszéd Tesco élelmiszerpultja sem.

– Szőrösnek szőrös, de legalább már tiszta. 

– Sak najlepsie je, ak je csisztá, szőrös a natyon smiklyavá, sakzse?! – szólt be álmos szemmel a kacarászó, dudorászó csődület mögül Vinco. Kapott is a párjától egy taslit a belekre készített műanyag vájdlinggal arra a srégen felnyírt, bibircsókos, fekete tarkójára. 

– Cso ma tu bugyes ojebávaty, bazmeg?! Mindenki előtt, te, márela tyi gambu! A Devla törje rád a nagyablakot, ti kokot jeden, cso mi szégyen robís, konyo! Mikor pinát nem is kaptá tőlem má két hete, mer hámlik a károd valami részeges gádzso lubnyátó, dik. 

– Tumaroj muro jilo, vietye sakzse? – kiáltott nevetve az asszony elől futtában, a társaság füttyögve megtapsolta. És még egyszer megtapsolta, amikor a lépcsőre fagyott jégen teljes testhosszában megcsavarodva elzuhant és a lépcső aljáig csúszott, akár egy elázott, lábtörlőnek használt, kiszolgált szőnyegdarab.

– Chutyil andre tyo muj, ti dilino nyenormálni! Mosmá ott vagy e, csúszik, ha csúszósat akartá, konyo.

– Na, akkor most kérem a fejnek való edényt – szólt egy keresztapa komolyságával a keresztgyerek, és lekanyarította a tokámat. Kimetszette a nyelvem a gígámmal, nem volt túl szívderítő. Nagy, széles fejszéjének – efelé nem divat a bárd, vagy talán inkább nem telik speciális célszerszámra... – fokára négyet kellett ütni a három kilós kalapáccsal, hogy nyakcsigolyám feladja. Késsel körülvágta a nyakam, és átadta a fejet Peponak. 

– Mosd le az edényben, aztán leveszem az állkapcs... – abban a pillanatban iszonyú pálinkabűz csapta meg. – Mi a teveszarból főzött lőrét ittatok??? Nem megmondtam, hogy józan legyen mindenki?!

– Há, tivole, nenyí jszem pod párou, jenom trosku... Kicsi részeg, alejó.

– Vole ám az a... Tessék megmosni a vértől a fejet, különben a tiédből csinálom a sajtot.

– Milyen sajtot vakerálol te? 

– Disznósajtot!

– Tlacsenkát, la?

– Azt, la. És le kell vágni az orrát. 

– To jakozse praszecí csumácsek?

– Igen. Honnan jöttél haza? 

– Osztraváró, tivole.

– No, akkor, ti vole vosztravszkej, vocsiszká más také vizsezat. Dobzse?

– Jo. Co bi ne – zuhant ő is végig egyetértően a jégen, miközben a vértől csöpögő fejemet győzelmi jelképként a magasba tartotta. Harcos titán... Ki tudja, fekszik-e még ebben az életben részegen a jégen egy véres disznófejjel...

Helyettes bácsi szétvágta a mellem és a hasam, benyúlt, kihúzta és egy csomóval elkötötte a nyelőcsövemet – ekkor a kibicelő gyerekek egy része bokákolva eliszkolt. Körbevágva a gyűrűm (gyengébbek kedvért a végbélnyílást) szépen kifordította egy teknőbe a beleim. A fejszével kettécsapta a szegycsontot és tüdőm, szívem egyszerre szakította el testemből.

– Na, Müttő! Tudnak-e az asszonyok belet mosni?

– Maj mettanúnak, ha nemtunnak – dőlt ki belőle e pár szóval együtt a házipálinka bűze.

– Itthagyom, bazmeg, oszt egyétek meg az udvaron hanyatt fektetve nyersen! Szóltam, hogy nem kell a pia!

– Csak egy üveggel ittunk összesen, ha má eccer disznótor van. Nem ölünk mi mindennap!

– De ha cirkusz lesz, Müttő, itt szarom az egészet.

– Oké, helyettes, nem lesz cirkusz, megígérem. Juca, pocem!

– Ez a háló, kérem levenni...

– Nyerozumjem, mladí pán...

– Nyeroztrhaty, umity, dobre? Tyenké csrevá zvlásty, hrubé tyiezs, nalejetye vlazsnú vodu na konci a nak pretyecsie. Aszpony trikrát. Potom vivrátyity ako fuszekle a to iszté estye raz. A na konci oskrabaty vnútornú sztranu. Zsalúdok tak iszto.

– Okej, helyettes bejbi – röhög tévésorozatos angol-magyarsággal Juca, aki csak szlovákul tud, de nem mindent ért meg az életben, bármilyen szorgalmasan figyel. Majdnem kiesik a szájából a felső foghíjába szorított cigarettacsikk.

– Most mit röhög?

– Tetszel neki... 

– Emberek! Cigiket eldobni, mert amibe beleesik a hamu, az megsavanyodik, mint a jókedvem a fizetési szalag láttán.

– Okej, helyettes maszari bejbi – hangzik kórusban az udvaron és szanaszét futnak a gyerekek, mint elavult videójátékban a lövések elől kaotikusan menekülő pamacsfejűek.

– Ne haraguggyá rájok, nem sok gádzsot láttak ezek még, cseppek, nekik attrakció az egész.

– Nem haragszom, de ez nekem is egyre inkább attrakció, mert dolgozni itt nem lehet. Dobáld ezeket a jakuzziba – mutatott a katlan felé.

Májam, vesém, nyelvem, tüdőm, lépem, szívem és dagadóm egy része nemsokára forró vízben landolt a fejem mellett. 

– Müttő, ha még megállsz a lábadon, gyere, üssed a kalapáccsal a fejszét, mert nem bírom a gerincet kettéhasítani.

Müttő odaállt a helyettes bébivel szemben, fölé magasodott a megemelt hatalmas kalapáccsal, miközben bal bokája elcsusszant a jégen. Alig sikerült a keresztgyereknek elugrania. 

– Hülye vagy-e, bazmeg? Agyon akarsz vágni, more?! Mi van, ha lerepül a vas a végéről, vagy csak a kezedből kicsúszik az a pucka? Be akarod magadat záratni miattam?! Ide állj, az oldalamra és innen üssed, pontosan, különben félrecsúszik a húsba! Anyám, borogass... – kezdett valóban ingerültté válni a kényszerhentes.

Szegény Müttő! Akkor már alig pihegett a pálinkásüvegnyi örömtől, hogy végre dinszót vágnak, lesz kaja karácsonyra az egész bandának. Ütött, ahová látott, mert nézni már csak keresztbe sikerült neki. Amikor utoljára sújtott le, lendületből bele zuhant a deszkán fekvő fél disznóba – már elnézést a narráció kisiklásáért, meg kell hagyni, nincs benne sertés létemre túlságosan nagy gyakorlatom... 

– No Müttő, oszt mosténg kinek a farka végit fogja levágnyi a helyettes? A disznóét vagy a disznóét? – ordította az emeletről egy addig nem látott, de az eseményeket az ablakon, akár plazmatévé széles képernyőjén át követő fiatalasszonyka.

– ‘Gyes do picsi, Irena víchodnyárka. Cela bi si dlhého, cso? Anyi bohovi tya nyepojebem.

– Dacso zse nyi, uvidzís, estye mi aj mindzsu poboszkás. 

De már akkor helyettes bébi is elejtette röhögtében a kést, lefagyott az a nedves deszkára úgy három karácsonyi hangulatú másodperc alatt.

– Majd megkonzultájátok egymás nemi szerve iránti igényeiteket máskor. Különben is ne a gyerekek előtt... Ja, meg az én farkam is lefagy már lassan, vigyük be a házba a húst, mielőtt megmerevedik. Te meg, Juca, opcsasz prilozs na oheny a premjesaj to vsetko.

Optimistán felkapta egyik zsíros felemet Pepo, vállra szerette volna emelni, csak hát a súly és a szesz jégre vitte szegény fejét. Koppant is a tarkója. Szétvetett lábakkal könyörgött, szedjenek le róla. 

– Sak Ervínko, pomuozs mi! 

Ám a srác csak üveges szemmel bámulta a mosott béltartalomban jégen fetrengő nagybátyját, aki nem bír magáról ledobni egy fél sertést. 

– Dilino, more, tudod, hogy Ervínko egy narkomán. Mé neki szósz? Nem van magánál sohase. Nekem szójjá, ha valamit akarol, nálam gyere segítségé, te!

Irena persze rákezdte az ablakból:

– Ljudze bozsí, kukajce, megerőszakolja a zahovnyení Pepot a malac fele! Ráfeküdött a szvinka, Pepo nem szabadú soha, kukajce, disznószex!

A sokadik aznapi zuhanás után – akárha szimbolikusan az elesettségé lett volna ez a nap – egész Pepot és az egész bal oldalamat újra kellett vakarni és mosni. Nekem nem ártott, de Pepo úgy átfagyott – kint sikálták, nem engedték be disznószarosan a házba –, taknya-nyála csurgott a reszketéstől, mire megfürdetett csecsemőként pokrócba csavarta az öreg Dananaj.

A rengeteg vizes cipőben való ki- s befutkosásban a fűtetlen lépcsőház jégbarlanggá fagyott. Jéglépcsőn trepálkodtak fel velem a cigányok két részletben a másodikra. Dananajnak alighanem a bordája is eltörött, mert seggüket támasztván kétszer zuhant rá az egész társaság, aminek következtében másodszorra fél emeletet sinkóztak lefelé a lépcsőfordulóba, egyenesen neki a tűzifarakásnak. Tűzifa – bontott háztető felfűrészelt, korhadt, szöges deszkái. Müttőnek vérzett kicsit a feje, de a farzsebéből kiálló csontoló késbe szerencsére senki sem esett bele. Sebvarrásra nem került sor, az a fő, egyetlen halottja e burleszkszombatnak én voltam. Ezután már senki sem zuhant el látványosan, bizonyára sejtették, hogy egy disznóéletnyi történetben dramaturgiai szempontból nem férne már bele több seggre esés, még akkor sem, ha történetesen egyesek egész élete földön csúszás és feltápászkodási kísérletek váltakozása. És kié nem az, a világnak e szegletében?

Második emeleti másfél szobás lakásocska. Hetven centi széles elő„tér”, szinte eleve disznótorhoz teremtve. Abból balra fürdőszobává alakított kamra (lefolyócső csak ki a falból az udvara). Egyenesen haladva következik a háromszor két és feles konyha. Benne egy tetején tányérokkal és maszatos poharakkal megrakott hűtőszekrény, mellette a kétplatnyis szenessparhét. Egy dívány, azon lakik Pepo és a jelenleg ismeretlen helyen tartózkodó (mindenki tudja, hogy épp Münchenben zsebes), körözött felesége. A dívány alatt számtalan kartondoboz. Szekrény helyett. Középen a kőpadlón egy görbelábú kétszemélyes asztal négy székkel, fölötte negyvenes égő a dróton. Bent három nő ruhakötényben, négy férfi kabátban, egy meztelen csecsemő az anyja csípőjén és még egy babakocsiban. Aki megmozdul, megégeti magát a forró tűzhelyen vagy kidől a nyitott ablakon, mint a plafon alatt száradó pelenkák sűrű, nehéz gőze. Mindenki mindent látni akar. És segíteni.

– Az asszonyok átmennek a szomszédba vagy akárhová hagymát és fokhagymát pucolni – osztja a munkát a helyettes. – Előbbit fél kiló zsíron megsütik, mehet bele a bélközi zsír is, de le ne égjen, kell a hurkába. Müttő marad, segít szétszedni a feleket. Ervínkot vigyétek, már elnézést, a büdös picsába innen, mert a húsostál fölött lógatja az orrából a toluolos taknyát. Te vagy az apja, igazán rászólhatnál amiatt a kurva szipu miatt... 

De Müttő, a helyettes keresztanyjának élettársa is meg nem is, ez a száztíz kilós, harcsabajszú, tetovált karú cigányember csak sírva fakadt és leült a padló szürke, hideg kövezetére, hogy ő bizony már nem bírja. 

– Amióta a feleségemet a garambó után mehhalasztották a kórházba, bazmeg, egyedül maradtam az öt gyerekvel, oszt kettő mécsak nem is a zenyim, dopicsi, mer kék a szemük. Nem is szeretem őköt, de amé a zasszony imátta, hát felnevelem má őköt valahogyan a szemetes fizetésembő. A zasszony is úgy akarná. Abbó, amellikbő még eszt a mocskos putrit is szponzoránom muszáj, mer én vagyok a családba az egyenegy kenyérkereső, a kurvazsivotba, abba! Csak én vittem a családbó városi szemetesként valamire. Dolgozok reggel négytő estig minden ádott kibaszott nap! Oszt mé??? Mé dolgozok, kapjátok be, more! 

– Ne idegíjjed má magadot...

– Mit ne idegíjjem! Nem tartotok ti engemet semmire se. Csak egész nap cigisztek, oszt itassátok a kölykököt! Ervínko is mindég ide menekű a szőrös orrú nagyanyjáho, ha valamit kivégez, múltkor már a policajtok is ide hoszták haza messzokásbó, nem nálam hoszták a rendes lakásba a trvalí pobitra. Baszok én bele az egész elkúrt, nyomorút életbe, nem bírom má! Ervínko meffullaggyon bele a taknyába! Vigyétek előlem, oszt csapjátok agyon, minda disznót reggel, mer úgyis csak meggebed eccer a shancoba, hijjába etetem, bazmeg. Inkább leszúrom, akár a malacot! Így e! – és teljes erejéből belevágta a csontoló kést a legszebb rövid karmonádlimba tövig, átszaladt a vége a karajcsont között a bakancsa vastag sarkába. Szerencse, hogy a csontoló kések errefelé rövidek, mert a törött pengékre köszörülnek hegyet a garázs mögötti nagy, forgó kövön, amelyik még a köszörűs dédapa idejéből maradt meg. Én pedig elég vastagra híztam. Müttő ekkor józanodott ki. Felállt, mindenki hátralépett. Csendben mondta:

– Romale, hallgassatok a gádzsóra, mer széccaggatlak benneteket – és fél kézzel feldobta a bal oldalamat a kétszemélyes, ki tudja, hányszor fehérre kent, festéket lepergető asztalkára.

Ervínkot és a lógó, lecseppenni nem bíró, touolos taknyát elmenekítették. Az asszonyok elinaltak belet mosni, hagymát sütni. 

– Kell ide két férfi. Az egyik hordja a bőröket. Bazmeg, Müttő, le kell nyúzni ezt a disznót, kárba megy a sok bőr... Kiviszi a katlanba, legalább főjjön bele az íze, a szőröset majd kiválogatjuk a végén. A másik ember meg valahol egy másik asztalon, tőlem mutathatsz neki egyet a szomszédban, vagy nem érdekel hol, felvágja a zsírt kockára. Majd holnap kisütitek józanul, hogy mindenki túlélje.

– Nem megyen a szomszédba semmise, mer ezek ellopják a sajátjukot is. Mevvót má a vajda halva, amikor ezeket oszobitnába vitték a kommunisták, nem nevelte ezeket senki rendesen. Nem onnan lopnak, ahonnan kéne. Nem bízok. Maj anyám vágja a kizsgyerekkád fölött keresztbe tett deszkán. Av, mamo.

Nem tudom a nevét a helyettesnek, lényegesnek sem volt mondható aznap, kit hogyan hívnak. Osztotta a munkát, mintha egy igazi direktor lenne. Megmutatta, mit melyik edénybe, mekkorára, hová a csontot, hová a bőrt, hová a fagyasztani való húst, a zsírt, a májat, a kolbásznak valót. Szakadt a víz róla, míg Müttővel darabokra szedtek. Pedig akkor már ingujjra vetkőzött. A hátán csurgott végig verejték és gőz. 

– Istenkém, Müttő, meghalok a melegtől. Szólj, légyszi, a vékony manusnak, hogy vigye ki valahova hidegre azt a két edényt, mert megromlik a hús. A jó isten szerelmére ne rakjátok már annyira azt a tüzet a hátam mögött a sparhétban, kérlek szépen. 

– Nem kell bozsekálni, kell a meleg,  főjjön csak a káposzta.

– Az ott káposzta abban a fazékban? Reggel óta fosra szétfőhetett már.

– Annak sok kell. Puhára kell neki a hurkáig.

– Milyen hurkáig?

– Káposztás hurkáig. Cigányosan. Nem etté mé?

– Nem.

– Maj fogol. Az a leffínomabb. Meg a hamis hurka. 

– Akkor én itt hamis káposztás hamis hurkagőzben hamisan szaunázok?

Erre már Müttő anyja is kiköpte a pipáját.

– No, aggyatok egy kutácsot, hoty széjjelkaparjam a parazsat, mer ha megég a gádzso valaga, akkorugye tiszta bőraláfutása lesz tőle.

Elkezdték szédvagdalni vastag, erős, házi hízóhoz méltó csontjaimat. Fűrészük nem akadt a házban, a helyettesének a lapja túlságosan csorbának, kopottnak bizonyult. Maradt a négyszer koccantasz két oldalról, aztán egyszer odasózol módszer. Csakhogy szegény ványadt asztalkának mind a négy lába, melyek közül egyet már többször cseréltek, másfelé nyaklott Müttő első ütésére.

– Pepooo! Pocem dopicsi!

– Coje, tivole?

– Gugojjá a zasztal alá.

– Maj lófaszt hülyéskeggyé má! Procs?

– Meszalyori tela, dzsa, ha mondom! Mer vaskalimpács van nálam, azé!

– Tela mande a károm, la! Az a vaskalimpács!

– Tartsad a hátaddal, mer szétdő, ne vakerájjá. Úccse vagyol jó máma semmire se, nyemás gógyi, lebo szlopes. Ó, mamo, semmi pézt is eliszol, márela tya Devla!

– Na ker!

De akkor mintegy válaszként ütött Müttő a combcsontomra akkorát, hogy alatta a vágódeszkának kinevezett, néhai kredencfiók alja széltében berepedt, az asztal lába pedig kisesett oldalra.

– No, najisz tuke!

– Naj bajo, dopicsi, maraggyá ott, ecsém, tartsad magadot! Keményen, te dzsukel csávo! – és törte, aprította szegény csontjaimat, ami már nem nekem fájt, hanem a saját testvérének, akinek a hátán csapódott be minden egyes ütés, akár az istennyila, amikor azt hiszed, jó dolgod van az életben.

– Akkor most szedjük ki a katlanból a darálni valót, jöhet a vékony gyerek segíteni. Ki ez a srác? 

– Pepo fia. 

– Nem beszél?

– Mé csak eccer hallottam. Csendes, ale jó gyerek.

– Nem rosszból, de még eddig csak ő csinált valamit úgy, ahogy mondtam neki. 

– Rendes gyerek ez. Igaz-e? Asztalosnak tanút, csak a Pepo nemhatta befejezni neki a ziskolát, mer sokba vót a vonatjegy.

A hallgatag, sovány fiú elmosolyodott és sietett a műanyag gyerekkáddal a katlanhoz. Felhozták benne a sajtba, hurkába valót.

– Itt ez a kés, megmutatom, így szépen kipucolod a veséket, látod? Így kaparod le a nyelvről a hártyát, ami ilyen érdes. Oké? Ezeket felvágod apróra a késsel, a többit ide teszed. Addig felszerelem a darálót.

Fölerősítette négy füles csavarral, a szikrázó stekkerből elindította a motort, meghagyta a fiúnak, mit dobáljon bele. Elszaladt könnyíteni magán a volt ólamba. Mire visszajött, Pepo vadul hajigálta a darálóba a legszőrösebb bőröket. 

– Mit művelsz, te szerencsétlen?!

Pepo értetlenül rábandzsított és leejtett egy üveg házi pálinkát a padlóra, ahol az ezer darabra tört: cigánysors. 

– Miket raktál még bele? 

De a bandzsa nem válaszol, csak sírva énekelni kezd. 

– Hol a füle? Bazd meg, hol a füle? Még nem volt kivágva a belseje. Fejhús? Mindent egybedaráltál? – Átválogatta a fejcsontokat. – És a szeme? Csak nem azt is bedaráltad?! Te dilino – Tekintete fehérre tisztított nózimra esett. – Hát nem vágtad le az orrát, ahogyan megmondtam?! Belefőztétek a takonycsontot?! Hát most már akkor vagy kidobjuk az egészet, vagy így eszitek meg!

– Úgy jó, ha szőrös! – került elő Müttő ismét holtrészegen. – Az asszony is úgy jó, a hurka is úgy jó – dalolta.

– Tűnjetek innen akkor a kedvenc szőrösötökbe, a vékony gyerek maradjon csak. Megfőtt a rizs?

– Irena, rizsa je hotová?

Bekeverték a hurkát, hólyagosra sült a kezük, de mérgükben csak tapicskolták a masszát, fojtogatták a borsos, sült véres kását. 

– Mááá ezutááán gatyááá nékű járok. Lóga tökőőm nevééétnekaaa lyááányok... – hangzott fel az udvaron bizonyos Pöcsök nevű, falábú úriember kornyikálása háromhúros, repedt hangszere és egy alumínium kancsón sután dobolgató, ritmust tévesztő vak fiúgyermek kíséretében.

– Meggyüttek a zingyenélők!

– Nevééééssetééék nempűűűn közsdííí róóózsa, csakáááá tökööööm, megáááá, megáááá, megáááá kétgóóóólyóóóója...

– Megááá lófaszt kaptok! Ha legalább hamis ne lenne... – kontrázott egy női hang valamelyik ablakból.

De addigra megjelent előttük Dananaj, Pöcsök vak szemével a távoli jövőt kémlelő fiának a kezébe nyomott egy dagadó, nem annyira távoli reklámszatyrot és finom mozdulatokkal, csendben kivezette őket a véres jégpályává dermedt placcról. Szinte kívánkozott volna a függöny. Vagy legalább egy nyílt színi taps...

Kinyílt a rejtélyes, egész nap zárva tartott szobaajtó és kilépett egy harminchét kilós, éjfekete bőrű, fonott hajú cigánylány, karján egy maszatos, taknyos, nem egészen egy éves lurkóval.

– Hol a kiskád, he? Fürdetnyi kell a kisjányt! Aggyátok elő! No, kurva, abba darátatok? Oszt mibe fürdessem akkor a Vanesszát? Ehe, helyettes bácsi, miótátó van maga itten? Ja, hát maga a gádzso maszari?

– Rajtam kívül, ki volna az a balfasz, aki ide eljön?! Hogy kerülsz te ide, Klári?

– Hát itten lakok. Nálukná.

– Most kinél? Kicsit nehezen téjákozódom a családban.

– Hát a férjemné. Rolandná. Ő alla – mutatott a sovány fiúra és megpuszilta a taknyos kislányt.

– Hát hány évesek vagytok ti, Klári?

– Ja mám szegyemnác a Králika petnác – szólalt meg aznap először a magyarul értő, de nem beszélő büszke apa szlovákul. Zsíros, fűszeres kezével megmarkolta a csecsemőt a hóna alatt, s anyjától átvéve magához szorította. – Pekné gyecko, sak?

– Pekné. Jól néztek ki, gyerekek. Te be akarod magad záratni? Mit szóltak az anyakönyvvezetőnél.

– Há nem montam mennekik, ki a zapa. Má ne nézzen engem hülyének, helyettes bácsi! Nem záratom be őtet, ki fog akkor eltartani minket?

– Már hogy ne néznélek hülyének, mikor tizenöt évesen szülsz? Akkor össze se vagytok házasodva hivatalosan, igaz-e.

– Minek a? Úgyis se nem adnak nekem se matyerszkát, se podporát.

– Legalább tudom, miért nem voltál soha suliban.

– De ne jelencsen má föl, jó-e? Elveszik a cseppet, eszt mebbekaszlizzák. Oszt nekem mennemindegy. Asse vót mindegy, hogy ki kúrogat. Ez-e vagy az anyám undormányos monyosa. Az elő szöktem én iskolás koromba is, a mocskos elő. Ezt szeretem, attó me szöknyi kellett minden este. Akkor má inkább ez e, ellegalább szeret engemet. Amannak csak pina kellett, ennek én vagyok a királynő. Mennem is jár a szája fölöslegesen.

– Velymo már rád Králiku, velymi velymo. Aj Vaneszku.

– Oszt maga hogyan kerű ide? 

– Müttő barátnője, élettársa vagy micsodája a keresztanyám. Ha úgy vesszük, majdnem rokon vagyok...

Azzal nekiálltak kolbászhúst darálni, fűszerezni, keverni, tölteni. Kolbász után hurkát. Betántorgott Pepo, három merőkanállal a hurkakásából bedobott a lucsokra főtt káposztába és elkeverte a fazékban. 

– Na esztet kóstojjad meg, gádzso helyettes! Ez a zigazi cigány étel.

– Bazmeg, Pepo, kihozod belőlem a fekete roma ördögöt! Még érdekelne is milyen, ha nem basztad volna bele a belső fület szőrösen. Edd meg magad. Délután öt óra van. Ha egész nap egy kurva szelet zsíros kenyeret nem voltatok képesek a kezembe nyomni, akkor edd meg magad a hurkás káposztádat. Meg az anyád retkes faszát. Kinek a kedvéért dolgozok én itt neked szívességből, te részeg majom?! Te tanítasz engem, mi a jó étel?!

Pepo felkapta a széles pengéjű, zsírvágó kést, amit Roland fia lovagiasan egy mozdulattal kicsavart a kezéből. A harminchét kilós Králika, akarom mondani, Klárika pedig akkora pofont lekevert majdnem apósának, hogy az végigterült a rosszul összesöpört pálinkásüveg-cserepeken.

– Ideje vót má...Híján vót a deges a tenyeresnek régen, de ha egyszer nincs normális asszony a házba, aki mennevejje, csak ez a izé je... Haggyuk inkább. Tudja, nem rossz manyusok ezek, csak nincsen nekik se iskola, se nevelés. Amijótátó vajda nincs az egész járásba, mer a Dzsekszon vót a vajda, de agyonverték a policajtok, hogy suttyomba elathassák aztat a sukár fekete jányát Ukrajnába kurvákonnyi, össze-vissza vannak azótátó a romák. Oláh cigány a rumungróval izél, vagy a paraszttal, se törvény, se szokás, se rend, csak a bordel, a bordel. Közbe me semmibe se tarcsák a másikot, csak magukot. Mintha ők nem ugyanollyan véres mindzsábó születtek vóna a világra. Még a beszéd is össze-vissza van má, egymásat se értik oszténg meg. Nemhogy a gádzsót. Úgy vannak, akár az árva csibék a zudvaron kakas nékű, szanaszéjjel egész éjjel. Asse tuggyák, milesz velük reggelig, csak úgy vannak. Minta zeldobát, törött üvegek – érkezett a szomszédból egy őszhajú, farbavállas, mégis hajlott asszonyka. Letett egy tepsi forró, gőzölgő hurkát a megüresedő, alig támolygó asztalra. – Tessék! Len!

– Dehát még csak most abálja Juca a katlanban a hurkákat. Akkor maga mikor győzte megsütni?

– Jaj má, helyettes bejbi, ez nem az, ez a cigányhurka. Cigánybó van.

Megfagyott a levegő.

– Viccelek! Kóstojja me!

– Finom, csak kicsit sok a majoranna.

– Annyi kell bele, hogy ne legyen szaga.

– Miért, mi van benne? Látom: vastagbélben krumpli, hagyma, fokhagyma, piros paprika és még ezek a kis húsok. Ezek micsodák? 

– Apróra vágott malactartó.

– Milyen malactartó?

– Hát a malactartó. Amibe a kismalacok vannak, mikor terhes a koca. No, hogyishíjákmá...? Az anyaméhi. Alla.

Megállt a falat kölcsönböllér gádzsó szájában, aztán meg is fordult vagy kétszer. Mindenki őt nézte, a majoránna illatára összecsődült família tagjai a teljes szomszédsággal ott álltak mind fölötte, ahogy a falatot és szemét forgatja. Aztán egyszer csak:

– Bassza kutya, akkor is finom! Egész nap nem ettem. Klárika, adjál a gyereknek, mert csurog a nyála. A többiek meg nyomás mosogatni, mert elvinném ám magammal a cuccaim. Ha maradt belőlük valami egyáltalán...

Maradt, nem lopott el senki semmit. Illetve ellopott. Mást. De azt nem ők tették. Valahogyan a kolbászhúsos töltelékre és hálóba göngyölésre (hogy kívülről is érje zsiradék sütés közben, ki ne száradjon) váró két jókora, kb. darabonkénti két kilós vesepecsenyém tűnt el. Szőrén-szálán. Pontosabban, ahogyan itt mondták, nem maradt abból egy csepp, egy cikra, egy szál, egy fikarcnyi gondolatnyi se. A Tesco parkolójában karácsonyfát áruló cég egyik alkalmi alkalmazottja a nagy hangoskodásra való tekintettel beosont az udvarra körülnézni, kit is nyúznak... Amikor épp senki nem figyelt, a darabolás után, zacskózás előtt hűlni hagyott (nem mehet testhőmérsékleten a fagyasztóba, mert egyrészt akkor sokat fogyaszt a masina, másrészt pedig még levet ereszt, összefagy...) húsos bödön tetejét takaró konyharuha alól csente el. Tizenkét napja fagyoskodott a karácsonyfák melletti lakókocsiban egy árva villanymelegítő unalmas társaságában teán és pástétomos kiflin. Minimálbéren. A szeretet ünnepe után állás nélkül marad. Végzettsége szerint hegesztő, ám nem volt pénze a vizsgadíjra az időszakos engedélyek megújításához. Azok nélkül pedig fehérbőrűn, szőkén is cigánysorsra jutott. Egyezkedett ugyan a munkaadójával, hogy fizessék ki helyette és majd vonják le a béréből a vizsgadíjat – hiába. Repült. Most alkalmi munkákból tartja el a családját. Ma először lopott életében. Karácsonyra. Akiktől sikerült. Akiktől volt mit. Akik nála gazdagabbak. Akik a semmiből neveltek fel engem nagy szeretetben és nagy reménységben, sok kitartással és hittel a város legsanyarúbb körülményei között, mindenféle kitaszítottságban – az Úr születésének ünnepére. 

Nem volt nekem ki tudja, milyen életem abban az eszkábált ólban. Innen fentről azonban látom, sokkal könnyebb, gondtalanabb volt moslékra, krumplihéjra vágyó disznónak lenni a centrális dzsumbujban vagy akár ebben a kisvárosban, mint embernek. Nem bánom én, hogy malacnak születtem és disznóként haltam meg. Jóllaknak a puják, volt értelme az életnek. 

– Helyettes bácsi, oszt memmé maga van itten? Má nem helyettes? Má mészáros? – érdeklődött a gyerek félig fogatlan szájába köpve az előre megrágott falatot Klári.

– Hát, helyettes már nem vagyok. 

– Gye sztye boli helyettes? – kérdezte Roland.

– Az iskolában. Igazgatóhelyettes voltam. És magyartanár. De már untam a valaki, szóval mindig mindenki helyett csinálni, igazgatni a dolgokat. Amolyan pótlékmeló az, válságkezelés, ötletelés. Önmegvalósítás nélkül. 

– Önegmalószí...? Mintety... Oszt mosténg má mészáros?

– Á, nem, csak úgy néha csinálom ezt, hétvégeken, fizetés-kiegészítésképpen. Két kislányom van és kell a stex lakáshitelre. A munka pedig nemesít. Sőt, ebben az országban szabaddá tesz! 

– Oszt mosténg hol dógozik, hoty esztet kell csinányia, hoty megéjjenek?

– Hát, Klárikám, most is tanítok. Csak már nem itt, hanem a szomszéd nagyvárosban.

– Ja. Önegmalószít! 

– Na, megyek, pakolok a kocsiba, remélem, be tudom gyújtani ebben a nyomorult fagyban. Szevasztok. Boldog ünnepeket, Kalasék és nem Kalasék!

– Vigyen hurkát haza, ide tettem zacskóba. 

– Köszi szépen, Klári, csak egyétek meg nyugodtan. Amíg van. Müttő, ha előkerül, hozza el nekem holnap a nagy fazekakat, amikbe a füstölni valót sóztuk le. Kellemes karácsonyt! 

– Oszt ottan hol tanít? Ottan nincsen is magyar iskola.

– Általános nincs. Az egyetemen van magyar tanszék. Még.

– Egyetemen tanít? Télleg, mer magának van az a, izé, doktorátusa vagy mi. Értem má. Oszt jövőre is maga győjjön disznótorba, legalább valaki évente eccer gatyába rázza eszt a siserehadat!

– Tudod, hogy nem hiszek én a kikényszerített rendben... Attól még több esélyetek nem adódik semmire. Inkább fordítva. Gatyába rázáshoz pedig olyan ember kéne, aki nem csak pofázik, hanem arra alkalmas, erős anyagból varrt, de rugalmas gatyát is ide tud hozni magával! Az előbbi szerenádosoknak akár szó szerint...

– Csak győjjön nyugottan, helyettes bácsi, ha lesz disznó. Elkel ide ja pedagógus zabíjacska nékű is! Tuggya, negyven kilo se nem vagyok, én egyedű nem győzöm őköt mennevelnyi!