Fantasztikus és felülmúlhatatlan! Benne van valami világi varázslat, egy csipetnyi megszületés és két kanál halál. Korszakalkotó alkotás! Egyértelműen az év sikertörténete. Az idei Aranygiccs legnagyobb várományosa! A kétszázhetven oldalon járó megfestett bűvölet.

Hét óra van. Szodomán mai napjának első, életének sokadik öntudatra ébredése. Mikor is volt az első? És hány van még hátra? És mennyi kell még ahhoz… ahhoz. Az esti koktélozásnak láthatólag megvannak a következményei. A drága hajzselétől enyhén összeragadt – vagy inkább összecsomósodott – frizura cigifüstöt okád, és úgy ordibál, mint az égő fába szorult rohadó féreg: ezt érdemlik a halottak?

Testének humánerőforrás-menedzsmentje úgy dönt, hogy a maximális erőfeszítés, amit erősen dehidratált szervezetéért e pillanatban képes megtenni, az csak egy kimértnek tűnő, lomha kézmozdulat, amely tompa tekintetét követve az ágy mellett heverő poharat veszi célba. Pezsgő. Nem erre számított – nyilván elfelejtette, hogy az esti kis szórakozás nem a kaszinóban ért véget. De saját drámájának köszönhetően azt az egyet képtelen volt teljesen elfeledni, hogy kicsoda is. Pedig szerette volna áttörni a kapukat, és végleg kiirtani a bentit. De csak elzárni tudta.

Személyiségének világi vonásai megfoghatatlanul lapulnak a mélyben, egy elfelejtett szobába zárva. Ott van ő. Már csak ott volt ő. S minden olyan, amelyért valaha csodálta önmagát. De már nincs ki csodálja saját kis tudatketrecében, elvégre az, aki megtehetné, rég bezártan fekszik önmaga egyik eldugott lakosztályában láncokra verve. Az épp hatalmat gyakorló „énbirtokos” pedig korántsem vélekedik hasonlóan: bár tiszta, mesterséges színezékektől mentes csodálatra ő képtelen – ahhoz túl merev és számító –, a dicsvágy és az önelégültség folyton visszakacsint a tükörből. Lassan már minden visszakacsint onnan, kivéve a világgal s önmagával szembeni, csodálattal teli alázatot. Azt már régen odaadhatta az egyik taxisnak borravalónak. Különben is, minek akarná elnyerni önmaga csodálatát, ha egyszer a világét nap mint nap elnyeri?

A fürdőszobából kimászva, elegáns Courtoix-ingjét magára öltve csak úgy dönt, jólesne egy kis pezsgő. Makulátlan eleganciával bont hát egyet magának – a tegnap megbontottat pedig igyák meg az állatok. Elvégre méltó rá. Tegnap adták el a mindössze három hónapja kiadott Forrongó egzisztencia hárommilliomodik példányát. Három hónap alatt ennyit eladni: ez aztán a teljesítmény! Ilyenre még nem került sor a történelem folyamán. Ő a bulgavardi Napóleon? Ó, nem, hiszen Napóleonnak a torkán akadt Nagy-Britannia és Oroszország, ő pedig az egész világot bevette. Személye kultuszmagasságokban, neve az ország tíz leggazdagabbak listáján, könyvkiadójának a fénye az égig ér. Talán már Isten szobájába is beér.

Nyakkendő, zakó – és még néhány alkatrész –, taxi, étterem, találkozó. Taxi, gyömbéres kókuszvodka, újságolvasás – sporteredmények és a tőzsdei részvények böngészése –, cigi, kozmetikus, taxi. Nemsoká dél. Irány a kiadó.

–        Uram! – keríti körbe a helyszínen egy hang.

–        Üdvözlöm, Yomerhelt. Mikor érkezik a srác?

–        Nemrég hívott fel – késni fog. A 14-es metró valamiért lerobbant a régi városrészen.

–        Metró, metró… Mi a francért metrózik még mindig a világ legsikeresebb írója? – válaszként egy visszafogott mosoly, láthatatlan meghajolás, majd a már induló ügyintéző pillanatra megáll, s megfordul.

–        Uram, ma háromtól lesz a könyvbemutató.

–        Könyvbemutatók… elegem van már belőlük.

–        Önnek, mint az országos Könyvkritikai Bizottság elnökének presztízskérdés a jelenlét.

–        Tisztában vagyok vele, Yomerhelt.

A világ egyik legnagyobb könyvkiadó-tulajdonosa mint az országos Könyvkritikai Bizottság elnöke. Mennyire groteszkes ez az egész. Elcsépelt, mint egy Hugó-vicc, és fanyarú, mint az éjszaka szamara. De Szodománt ez nem zavarta, mint ahogyan az sem, hogy a konkurens kiadók könyveinek a sikerességét kényelmesen szabotálhatta. Ha a felszólaló szakértői hangokat valahányszor elnyomja, mégis ki emelhetne szót ellene? Kétségtelenül ő a földi király, aki Isten várának kapuit döngeti.

–    Grosevics, hát megérkeztél! – üdvözölte aranytojást tojó tyúkját tekintetéhez képest túldíszített vigyorral, előkelő módon karjait a végtelenbe tárva, mint aki a születés megváltó angyalát karolná át.

–    Jó napot, Szodomán úr.

–    Gratulálok! Te vagy az első, akiből három hónap alatt hárommillió példány kel el.

–    Nem belőlem… vagyis nem engem vettek meg. A kö…

–    Persze, persze. Ülj csak le. Yomerhelt! – kiáltott ki, majd alaposan felgyorsult tipegés tört be az előtérből.

–    Igen, uram?

–    Hozzon nekünk abból az isteni francia pezsgőből, amit még a tavalyi díjkiosztón kaptunk.

–    Máris – sarkon fordulás, megfontolt, gyors léptek, robotszerű mozgáskoordináció és parancsvégrehajtás. Kétségtelenül az évtized egyik legkiválóbb lélektől tomboló marionett bábúja.

–    Szodomán úr, tudja…

–    Jaj, ugyan, hanyagoljuk már ezt az urazást, kérlek! – ékelődött a bontakozó gondolatsorba a fölényeskedő stílusba bujtatott álszent nyájasság.

–    Sokat töprengtem mostanában. Bolyongok, idegen utakon, idebenn. Az alvás új utakat nyit, de nem vezet ki. Csak arra gondolok, hogy ez a könyv nem lett volna, ha én nem vagyok ilyen.

–    Ez egészen nyilvánvaló, de tudod mit, szerencsére itt vagy nekünk és a világnak! – az a túlfeszített mosoly, mint az élete harcát megvívó íj, majd’ elszakad.

–    A belső feszültségem oldódik, mint a kavics, melyet víz s szél egyaránt aprít… Mi van, ha többé már nem lehetek az a valaki, aki a lapokat megbélyegezte?

–    Talán attól tartasz, hogy a siker majd elvakít?

–        Nem ettől félek. A magány és fojtás már nincs bennem. Rémisztő kimondani, de megfosztott lettem.

–        Fiam, te most is feszélyezett vagy, nyugtalan, a hangod ugyanúgy rángatózik, korbácsolja magadat, mint féléve, tisztán emlékszem, amikor először találkoztunk. Hidd el nekem, minden a legnagyobb rendben van, ez csak átmeneti időszak, én is átestem ezen – majd a vállára csapott egyet, és mohón beleharapott aranybuborékos nedűjébe.

–        Az a kábulat, ami most rezegtet, más, valami új, nem idevaló. A régiben különös összhang bújt, belsőm hideg megerőszakolása, lemorzsolódása után mindig maradt valami, valami, amit kiemelhettem a szétdobált cafatok közül, vagy szilánkjaim olyan alakzatban hevertek bennem, hogy új felismerésekre jutottam. Minden pillanatban omoltam, elvesztem és zuhantam, hogy építsek, kutassak és másszak. De most semmi sem marad a pusztulás után, csak az üresség.

–        A dolgok változnak, Grosevics, ez a világ rendje! Attól, hogy – akárcsak az élete küldetését teljesítő profi hegymászó – a világ tetejére értél, hegedűjátékod sem halkabb, sem hamisabb nem lesz. Ugyanolyan sziporkázóan szól, csak így már az egész világ élvezheti égi játékodat. Ne aggódj emiatt. Az életed – az életem, fűzte hozzá dörzsölten magában – sínen van.

Szodomán is elhitte, amiket mondott, mindenki elhihette ezen a világon, olyan heroikusan és szakszerűen – elvégre egy kritikus! – adta elő kis példabeszédét. Csak két entitásra nem hatott a mondóka: egy mélyen benne, egy pedig előtte leledzett, utóbbi száján csupán valami elfojtott hangfoszlány jött ki:

–    Ühüm… – hirtelen jött sikere ellenére leépítő bizonytalanság és meddő elveszettség bojkottálta pillanatai élvezését. Lepergett róla minden. Keserédesen szólt az a hegedűjáték, a fiatal Grosevics már egy ideje érezte. De már nem volt mit tennie. Túl volt a hárommillión. A magasba érve a hangok, a színek, az illatok is megváltoznak? Ez most kérdés volt vagy kijelentés, még ezt sem tudta igazán. Tekintete, mint valami külső színjátéktól ódzkodó alagút, folyton befelé spirálozódott, kereste azt a valamit, amit már rég nem láthatott. Egy darabka önmagamat kérek, szólt oda majdnem Yomerheltnek, aki inkább a finom francia pezsgőből öntött. Felállás, közhelyes köszöntő, majd koccintás. Ennyi. Vagy mégsem? Mintha belehullott volna valami. Mint amikor egy aprócska szilánk fúrja magát tested egyik eldugott hajlatába. Alig érzed, s mit sem törődsz vele. De ha elfertőződik, ha megváltoztat? Szodománba hullott valami abból az örvénylő alagúttekintetből, amely a fiú lénye körül, tekintete gyújtópontjából fakadt. Abban a pillanatban az idő is szétszakadt. Yomerheltnél csak pezsgőbontó volt, és nem seprű, hogy eltakarítsa a tetthelyről az időszilánkokat, de igazán csak Ferhégelre, a könyvelőre lett volna nagy szükség, hogy precíz számításaival megállapítsa: egy szilánk hiányzik a végtelenné tört időből. Vélhetően önben ragadt, uram.

Az idő kényes dolog: hol van, hol nincs. Innen nézve jobban telik, mint onnan. Innen nézve jobban telik, mint tegnap innen nézve! Létezik egyáltalán? Tűnj el! Gyere vissza. Egy bizonyos Einstein flancos cuccok nélkül is megsejtette, hogy minden perspektívából ítélve máshogy telik. Már ami a tudományt illeti. És ami ezen túlnő? Mi van, ha nem is létezik? Vagy máshogy. Mi van, hogyha nem egy autópálya, hanem inkább egy feltekerhető útvesztő? Egy egypontba tekerhető végtelen hosszú gomolyag, mellyel, mint valami pajkos kiscicák, születésünk óta játszadozunk. Igen, de melyik születésünk óta? Téboly.

Húsz perc volt még a bizonyos könyvbemutatóig. Szodomán még azt is jobban sejthette, hogy a mostani az ezerkétszázhatvanadik taxizása, mintsem hogy rálépett saját – vagy az egyetemes? – időfonalára, majd elbotlott benne. A lábára gabalyodhatott, azt pedig nem könnyű szétbogozni. Többé már nem lesz olyan, mint volt. Nem úgy lesz olyan, mint ahogyan volt.

–    Köszöntök mindenkit ezen a különleges alkalmon! Ma a könyvvilág egyik igencsak pikáns darabját vehetjük a kezünkbe. Köszöntöm a Könyvkritikai Bizottság tagjait, a kedves egybegyűlteket, olvasóbarátokat és érdeklődőket egyaránt. És külön tisztelettel köszöntöm a kedves írót, akinek ez a harmadik kötete. Remélhetőleg meg nem áll harmincig! – darabokra tört, majd egymással összeilleszthetetlen arcmimika, testtartás és kézmozdulatsor, hová lett az összhang, belső büszkeségének dicsőséges színjátéka? Nem tudta. De valamit mintha megfogott volna abból, ami már egy ideje előtte rejtve maradt. Diszharmónia.

–    Az Eszmény és valóság egy igencsak különleges darabkája világunknak, melyben megtalálható a haláltól való életképes félelem, valamint az a zsigeri életfájdalom, mely a születéskor teljesedett ki, és attól kezdve bennünk oson.

Egy pillanatra elbizonytalanodott. Életfájdalom. Neki van még ilyen? Magzatlétünk keserves pusztulását nem feledheti az újjászületés csodája, mely a kintieknek mindennél magasztosabb. Ez a betetovált, halálunkig tartó szorongás apró fuvallataival kavar bennünk vízözönt. Szétszakítottság. Benne viszont mintha már nem lenne igény a láncreakcióra. Félholt felsírás. Rémület! Ha a zsinórt megrántod, a hullám gyorsabban vagy lassabban, de végiglüktet rajta. A rendület nem kerül ki bizonyos szakaszokat, csak mert azok másképpen ívelődnek, mosolyognak! Mégis, hová lett az életfájdalma? Talán kettészelték, netán Möbius-csokorba fonták vagy hurkába öntötték? Véres. De vajon ember még ő? Ezek a kérdések fogalmazódhattak volna meg benne, ha öntudatlanul nem zúdítja vissza őket tudatalattija nyitva felejtett alagsorába. Vajon ki nyitotta ki?

–    Akár a korszak egyik meghatározó alkotásának is nevezhetnénk, amennyiben elfeledkeznénk a könyv hiányosságairól. A benne feltüntetett jó és rossz koránt sincs összhangban a történet szellemiségével: a jón és rosszon túli valósággal. Az ellentmondásokba fulladó történetszálakon még az sem segít, hogy alapjába véve rugalmas szerkezetű a mű, és önmagát próbálja feltámasztani minden egyes alkalommal a válaszok alól való kibúvással. De a válaszok alól nem lehet kibújni, elvégre itt vannak a világban, eldugva. Az írónak és a könyvek a dolga pedig az, hogy válaszokkal szolgáljanak. Minek még több kérdést felvetni, ha a világ így is hemzseg tőlük? Ez a könyv szakértői szemmel nézve többet elvesz, mint amit adni képes.

Bumm. Csak ennyi hallatszott. De nem a teremből, nem is az utcából vagy a kinti világból, még csak nem is Isten volt az, aki virágait öntözgette. A hang sokkal inkább belülről jött. De vajon mit akar, és miért most? Olyan szépre sikerült a beszéde, bocsánat, a szakértői meglátása. A teremben uralkodó néma csend, majd az ezt követő mechanikus taps, és a megbecstelenített szerző arcán lapuló elégedettség – írói álca? – a világ elfajzottságát üvöltötte volna sakál módjára az univerzumba, csak nem volt, ki meghallja. Itt nem. Kint sem. Mindenki süket ezen a rohadt világon, tehette volna fel a kérdést az, aki nem létezett. Már nem. Még nem?

Az esti fények másképp szóltak. A sztriptíztáncos tangájába dugott papírpénz is megviseltebbnek tűnt. Gyűröttsége Szodomán arcképe volt ízre és szagra is. Valami elromlott. Vagy csak éppen kezd megjavulni? Órák óta délutáni beszédén merengett, valamint azon, amit előtte a fiúnak mondott. Mi van, ha tévedett? Furcsa érzés kerítette a hatalmába. A kétely volt az. Már olyan rég kételkedett, hogy hirtelen nem is tudta, mi az. Talán a cseresznyés tonik az oka. Ezerszer megfogadta már, hogy nem keveri vodkával és kaviárral. De a kéj és a vágy Szodomán számára Isten ajándéka volt azért, mert még nem tört be kapuján. Bűn lett volna nem megérinteni a neki vágott áldozati bárányt, másnap pedig nem visszaöklendezni néhány pofányi, félig rágott esszenciát a teremben ülőknek. Ételosztás a rászorulóknak. A közönség vagy Isten keze ez? Netán a sajátja?

–    Hárommillió. Ennyi Huszopon lakossága, és ennyi halat fognak ki havonta az országban. Akár azt is mondhatnám, hogy ennyi pezsgősüveg darabokra törése elég lehetne akár egy kisebb földrengés előidézéséhez. Persze, csak ha van egy mérnöki meglátású művészünk, aki képes az üvegeket a megfelelő módon felsorakoztatni, mint jelen esetben. Mit sem érne ez a bő háromszáz oldal, ha nem lett volna egy mérnöki módon istenkedő művész, ki papírra vetett emberentúli gondolatait tökéletes sorrendbe rakja. Az univerzum még nem látta őt ilyen fényekkel átkarolva. Három hónapja ezt a fiút még nem ismerte a világ, de én hittem benne. Amikor ránéztem, régi önmagamat láttam.

Talán csak a véletlenek – ó, édes közhely – furfangos egymásra találása, Cupido szerelmi vallomása vagy az ördög fekete combfixbe bújtatott szarkazmusa szakadt ki az égből? Mi kellett ahhoz, hogy Szodomán önmaga ízléstelen hazudozásait – vagyis kritikai meglátásait – arra az elborult hullámú vízre sodorja, melyben már egy ideje öntudatlanul fuldoklik? „Amikor ránéztem, régi önmagamat láttam.” Ott, ott. Ott találkozott valami. Az a mondat saját útkereszteződése volt: szemfényvesztő, üres, gyomorforgató szónoklatainak egyik szürke állomásának, valamint a múltba zárt, alázatra és csodálatra képes hervadó virágoskertjének találkozása. Hosszú idő után farkasszemet nézett egymással a ketrecből kiszabadult oroszlán, illetve a zsarnok, aki őt fogságban tartotta. A pillanat ott egybefolyt, vagy inkább egybeforrt. Mélysége mázába. A szilánk pedig végleg áthasította tudatalagutjainak lezárt rekeszeit. Kirohant a teremből.

Már a gyorshívógombon volt az ujja, amikor a szégyen teljesen leteperte.

–        Neked csak egy gyenge besorolású könyv. Egy félresikeredett önmegvalósítás, egy silány árucikk. De mit tudsz te arról az egyről, arról a százszor elfeledett egyről? Hányszor voltál ő, hányszor voltál az a pillanat, az a dobbanás, az a tekintet, az a világot kaparó indíttatás, az a megszületés és elmúlás, az a fejében csengő pattanás, az a pislákoló kín, az a tekintetébe égett gyűrődés, az a koporsóba zárt üres szoba, amely benne, és nem benned kel életre?

Átszellemült tekintettel okádta ki az elmúlt évek alatt felgyűlt egóganéját elszabadult hurrikánjába. Más is a partra ért. Falra véste magát a sokat látott hang. „Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy bennetek lakik, az bizonyos.”[1] Rég nem látta, rég nem hallatta magát! Az üldöző intést mindeddig elfeledte tán? S a szép, hová lett belőle a szép, az ember, a kikelet, mely mind mélyebbre ér, tér, s így a magasba fér? Elindult hát megkeresni: előre, jobbra, előre, balra, balra, aztán megint előre. Megterített labirintusát már régen nem fogyasztotta: nem romlott még meg? Felszállt rá. Van még valahol, mormogta-motyogta. És, valóban: volt még egy. Egy jegy. Kopott volt, szárazan szétázott, összegyűrt, mint az árván hagyott csonttörés. De egy jegy volt, Önmagához.

–        Uram, elnézést, de jegylyukasztók a metrókon már öt éve nem üzemelnek.

–        Elnézést, én… ezt nem tudtam. Sosem utazom metróval, csak, tudja… – csordogált ki mázas vitorlája mögül a védtelenül maradt rémület. Ártatlan gyávaság.

Egy álom hullott darabokra? Vagy csak a remény holdtöltére emlékeztető teljes fényvisszaverődésétől fosztotta meg őt a tapintatos hölgy. Talán a sorsa a feketelyuk-lét. Elnyelni és nem visszatükrözni. Bárcsak lenne nála egy, egy. Csak egy falatka önmaga.

A város luxusnegyedének tengerpartos részénél megterített palotája nem ismerte meg őt. De valami igen: az a legelső, mely a könyvespolca egyik eldugott szegletén keresett magának ideiglenes menedéket. Minő szerencse, hogy a könyvlét egy másik idősíkban pörgeti kaszáját. Így tíz év talán csak egy villanás, de legfeljebb kettő. Hol vagyok én? Hol vagyok én? Vakító mozdulatokkal kereste, lapozta önmagát.

„Tudod, van az úgy, hogy a szándék szólni akar, de a test képtelen. Olyasféle hangfestés ez, amely még a színek úsztatása, fehér ruhájából való kivetkeztetése előtt jóval megtorpan. Fél talán? Netán szálait szövögeti, hogy hálójával soha-el-nem-múlt és meg-nem-született, hajdanán elképzelt pillanatait hajkurássza? Szépek voltak. De onnan nézve a kép nincs, meg-nem-született színárva, mint a kiszáradt patak, amelyik visszaérkezése előtt folyton fölhull égi menedékhelyére. Ott van ő, valahol, csak láthatatlan. Nem szól. De miért nem? Tudod, van az úgy, hogy a festmény képtelen szólni. Ott ücsörög belsőd alagsorának egy eddig még ki nem nyitott szobájában, és csak hallgat. Képtelen magát megmutatni. Fél, hogy kineveti a világ, vagy, hogy ábrázolt szépsége miatt az elszégyelli magát. Ücsörög, tükörben bájjal bűvöli, andalítja magát, s közben azon morfondírozik, miért pont a te egyszer látott arcodat festette meg napokra-hetekre, ismeretlen időhegyekre.”

Vége volt. Már tudta. Kivetkőzött. Felismerte őt. Megérintette. Kiskirályi földi létének minden egyes pillanatában csak arra az egyre várt, hogy lerombolhassa. Isten kapuit. Most kinyíltak előtte. Virágoskertjére léphetett. Többé már nem akarta őt elpusztítani. A szilánk kettétörte a lakatot, és feloldozta mindkettőjüket. Belelépett.