| Év Irodalmi Alkotása: jelige: Vadászhistóriák |
A nem kívánt őzbak /vadásztörténet/ Kicsit hitetlenkedve, de meghatódva köszöntem meg a vadgazda szavait, miközben megrázta a kezem: „Évi, meglőheted a hármas bakot!“ Az engedélyemben fiatal bak szelektálása szerepelt, ami amúgy is páratlan lehetőségként melengette a szívemet, és most ez...!
„ Erik kettest lőtt hármas helyett, úgyhogy te lőhetsz öreget!“ – hallottam a vadgazda szavait tovább. Elvétette a korosztályt, tévedésből fiatalabbat ejtett el. Ami az egyiknek balszerencse, a másiknak jószerencse, és nekem ezúttal az utóbbi jutott. Erik fiatal ember ugyan, de tapasztalt több éves vadász, ám annak a „visszarakott agancsú“ öreg baknak a fiatal korát csupán a fogai árulták el virágba borított ravatalán. Erik mindig különlegesképp gondoskodik róla, hogy az elejtett vad méltó végtisztességben részesüljön, ezzel is bizonyítja, hogy ő művész lélek és igaz vadász. Örömömet, hogy milyen szerencse ért kissé beárnyékolta az aggódás, hogy vajon lesz-e elég időm erre a vadászatra, rátalálni, meglesni a szokásait, becserkészni, egyszóval kijárni, amit ennek a fenséges hazai vadnak az elejtése megkiván. Idős édesapám gondozása teljes embert kivánt, 24 órás felügyeletet. Sokszor meg kell majd kérnem valamelyik nővéremet, hogy váltson fel és talán a lányomra is számíthatok néhányszor - vigasztaltam magam. Ismerős lehetett ez az aggodalom, ez a kettős érzés néhány vadász társamnak is, amikor a vadász szíve kifelé húz, de a család az első, mert azt hiszem erre való tekintettel, együttérzésből kaptam néhány tippet, hol lehet öreg bakot elejteni. A Pálházon állítólag van egy agancsát visszarakott, koros bak, vagy a vaddisznóskert felett egy rendellenes agancsú, aminek a rózsája tövéből még egy szár van kinőve. Az én szemem azonban leginkább arra csillant fel, hogy a Túró lesénél jár egy érmes, magas, hatos agancsú. Meghallottam ugyan szívemben a szerénység halk tiltakozását, de egy köhintéssel gyorsan el is hallgattattam. Alkalomadtán el is foglaltam a magaslest, és vártam a „bakomra“. Szemem előtt végeláthatatlan learatott búzatábla, melynek közepében hektáros erdő húzódott. Igazi biztonságot nyújtó oázis a vad számára, amelynek takarásába jóllakottan behúzódhat, ahol vízre lel, ahol nyugalmat talál. Hátam mögött szintén erdő, a nagy Grőner erdeje, vadászterületünk szíve, minden vadak paradicsoma. Innen reméltem a hőn áhított vadam előbukanni. Párszor megfújtam a csalogató sípot is, bár az őznász ideje már éppen véget ért. Besötétedett, de a baknak nyoma sem volt. Korlátolt lehetőségeim ellenére elég sokat ültem kint, sőt próbálkoztam várakozni más napszakokban is, de a bak csak nem akart megmutatkozni nekem. Épp amikor már kezdtem volna kételkedni a létezésében, valaki mindig akkor jelezte, hogy látta. Volt aki azt állította, hogy egészen sötétedésig „legeltette“ a tarlón, volt aki látta hazatérni a túlsó oldalról, sőt egy kolléga kicsit fennhéjázó hangsúllyal mesélte el, amint visszafojtott lélegzettel figyelte, hogy a les jobb első tartóoszlopához dörzsöli az agancsát, majd turkálja a földet. Hosszú percekig, bosszankodva bámultam a földbe vésett „üzenetet“, amit a bak hagyott, amikor én nem voltam ott. Lelkesedésem kezdett alábbhagyni, de párom, Zoli folyamatosan bátorított, és tartotta bennem a reményt. Párszor már ő is otthon maradt a papával, csak hogy mehessek, és elejthessem végre a már–már rajongásig áhított vadat, akire már kezdtem valamiféle láthatatlan fantomként gondolni. Azt mondják csodák nincsenek, én pedig azt mondom, akár minden nap megtapasztalhatjuk az Isten ege alatt létező legnagyobb csodát, az erdei hajnal gyönyörűségét, csak fel kell kelni jó korán. Ha az ember kellő alázattal és tisztelettel közeledik, betekintést nyerhet az ébredő természet magánéletébe. Ilyenkor az ember ott idegen. Odalopódzik még sötétben, meglesi álmában, mielőtt az még felébred... és az ébredése, az igazi csoda. Talán azért, mert akkoriban csak ritkán sikerült hajnalban kijutnom, vagy talán mert az édesapám gondozása régóta elzárta előlem a világ harsány zaját és magányomban szentimentálisabb lettem - minden lélegzetvételem egy-egy bocsánatkérés volt a természettől, amiért belopództam és meglestem csodálatos titkait. Ilyesmiken töprengtem azon a hajnalon, és hogy a semmihez sem fogható szabad és boldog érzést, amivel az erdei pirkadat hangulata megajándékozott valamiképp viszonozzam, egy fogadalmat tettem, hogy semmi másra nem lövök azon a reggelen, csakis a bakra, ha megmutatkozik. Már szépen megvirradt, mikor ezt a futó gondolatot szilárd elhatározással is megpecsételtem. Alig telt el néhány perc, Isten máris szavamon fogott és próbára tette fogadalmam szilárdságát. Kőhajításnyira tőlem a nagy erdőből kikukkantott egy anyadisznó, és néhány percnyi tétovázás után a tarló teljes szélességében libasorban felvezette népes családját, szám szerint hét az évi malacát. A fegyelmezett csapat biztonságát egy tavalyi süldője biztosította, aki a sor végén felügyelte, hogy egy malacka se maradjon le a veszélyes útszakaszon. Egy hang nélkül húztak keresztül a tarlón, csupán a learatott búzaszárak harmatos csonkjai suhogtak apró lábaik alatt. Bevallom, kissé beleharaptam cserfes nyelvembe, amiért ilyen meggondolatlan fogadalmakat tesz, de minden kisértés ellenére álltam a szavam. A nem mindennapi látvány kárpótolt az elszalasztott vadász élményért, sőt valamiféle belső békét és elégedettséget éreztem abban a pillanatban. Egy mosollyal arra gondoltam, ha Zoli, vagy bármelyik vadász társam látta volna, amint tétlenül végignézem, hogy átballag az orrom előtt egy konda disznó, olyan fejmosást kaptam volna, hogy megemlegetem vénasszony koromban is. Gondolataim még mindig a vaddisznó csapaton jártak, amikor az erdőben valami megmozdult. A lestől balra a termőföld „U“ alakban benyúlik az erdőbe, úgyhogy hátra kellett néznem, ha látni akartam, hogy mi bukkan elő. Tettem az ülésen egy fél fordulatot afelé, és úgy hallgattam az egyre közeledő hangot. Semmi kétség, vad közelít, hallani lába alatt a nedves alljnövényzet suhogását. Minden idegszálammal próbáltam megfékezni az egyre jobban feltörő izgalmat, vagy ha úgy tetszik vadászlázat. Lélegzetvisszafojtva, szoborrá merevedve vártam. Az erdő sarkára meredt szemem teljesen kiszáradt, mintha a pislantás is zajjal járna....csak jönne már! Jött is, ebben a pillanatban begördült a zöld terepjárón a párom, és kissé álmos tekintettel, kedves mosolyt küldött hozzám fel a lesre, aztán leállította a motort. Csalódottságomat, sőt dühömet meg sem próbáltam leplezni, gyorsan összekapdostam a holmimat, begyűrtem mindent a hátizsákomba, fogtam a puskám és tüntetőn tapostam lefelé a létrán. Nem túl kedvesen, röviden közöltem vele a történteket, mire ő azonnal csitítani kezdett, és valami olyasmit rebegett, hogy maradjak csendben, még nincs veszve minden. Csendben álldogáltunk még egy darabig a les lábánál, mire tettem egy lépést előre, hogy belássak az erdő szegletébe. És akkor megláttam! A bak ott állt az erdő szélén, teste takarásban volt, csupán a nyaka és a feje látszott ki a bozótból. Életemben olyan szépet még nem láttam. Nem túlzott, aki azt állította, hogy erős, érmes bak. Szabályos hatos, vagy harminc centi magas, sötét szinű, gazdag gyöngyözésű agancsa tekintélyt parancsolón meredt az ég felé, és mintha ennek ő maga is tudatában lenne, ha lehet még jobban kihúzta kecses nyakát. Néhány másodpercig méregettük egymást, és még mielőtt az én érzékeim tettre késztettek volna, a bak egy mozdulattal eltűnt a sűrűben. Egy pillanat alatt beleszerettem, a megszállottja lettem, és Zolihoz fordulva olyat mondtam, amire ma már kicsit restellkedve gondolok vissza: „Nekem csak ez a bak kell, nem akarok más bakot elejteni, csak ezt!“ Ám a sors mást akart, ugyanis akkor láttam őt utoljára. A területnek azon részén megjelentek a szarvasok, ami felpezsdítette a társaság fiatal tagjainak a vérét, és többé nem volt esélyem arra a lesre felülni. A szarvas nálunk nem őshonos, csak úgymond átutazóban van mifelénk, kevesig itt tartózkodik 3-4 fiatal bika és néhány tehén borjaikkal, azután tovább állnak. Nagy öröm tehát a vadásztársak körében, ha valakinek sikerül becserkészni és elejteni egy-két szarvasbikát, vagy tarvadat. Én az erdő másik oldalára kényszerültem, mivel üzekedéskor ott is láttak egy jobb bakot. Színleltem csupán, hogy lemondtam a nagy bakról. Kiváncsi voltam ugyan, itt a tetején mit fogok majd látni, de továbbra is abban reménykedtem, hogy hamarosan betelnek majd a szarvas űzéssel és én akkor visszamehetek és elejthetem a kiszemelt vadat. Ekkor már az idő is sürgetett, és minden egyes nappal csökkent az esély, hogy elejthetem életem első koros bakját. Leültem tehát a tetején, ahol egymással szemben, cikk-cakkban felállított lesek, hosszú sávban lucerna, napraforgó és repce ültetvényeket zárnak közre. A termőföld közepét kitaposott földút szeli ketté. Előttem repceföld zöldellt. Távcsövemmel kémleltem a terepet, és egyszercsak a balra szemben levő les közelében megpillantottam egy bakot, vagy 5-6 sutával körbevéve legelészni. Inkább csak a suták legeltek, mert őkelme mintha csak egy háremet felügyelne, magasan kihúzott nyakkal méregette a környéket és a legelésző őzeket. Úgy tűnt, a párzás időszakát még egyáltalán nem tekinti lezártnak, mert időnként rövid hajszára invitálta egy- két őzhölgyét. A távolság elég nagy volt közöttünk, de annyit láttam nem túl menő távcsövemen át, hogy a fülei között alig van rés, innen nézve igazi „sűrű“ bak. Ezt meg kell néznem közelebbről, gondoltam magamban. Másnap mindjárt nem sikerült, de harmadnap eljött a nővérem, sőt nagy örömömre bejelentette, hogy ott is alszik, tehát hajnalban ismét kimehetek, és én már repültem is, mint egy szabad madár. Ezúttal oda ültem, ahol a bakot láttam két napja. Sokáig nem történt semmi. Két napja ilyenkor itt tolongtak a repcében, ma meg nyoma sincs még egy árva gidának se. Eszembe jutott, hogy ezeknek tegnapelőtt még eszükben sem volt, hogy az üzekedés ideje már lejárt, zsebemből előkotortam tehát a csali sípot, és kétszer megfújtam. Mit ad Isten, a les alatt három méterre megjelent szinte a semmiből, hangtalanul a bak, mintha csak ott feküdt és a sípszóra felpattant volna. Nem volt szükség távcsőre, szabad szemmel is jól láttam, kivel állok szemben. A koponyára lefolyt széles rózsái, gazdagon gyöngyözött sötét szinű, vastag agancsa, elvékonyodott, kihegyezett hátsó agancs szárai, testtartása, vastag nyaka mind arról árulkodott, hogy egy koros, mostanra már biztos sok utódot nemzett bakkal állok szemben. Más körülmények között oda lettem volna a boldogságtól, hogy egy ilyen öreg, tapasztalt bakot sikerült síppal kicsalnom. Vajon miért feledkezett meg az óvatosságról, miért hagyta magát így becsapni? Talán mert annyira tökéletes volt! Évek, majdnem egy évtized alatt tökéletesen végezte a dolgát, hogy fennmaradást biztosítson az őzek népének ott, ahol élt. Megtette amire hivatott, amiért a világra jött. Talán most is tökéletes munkát akart végezni, ne maradjon egy suta sem utód nélkül. Talán nem tudta elhinni, hogy így a párzás végére még kihagyott valakit, ezért volt ilyen óvatlan. Éreztem én a páratlan lehetőség nagyságát, az értéket, amit a természet ezúttal nekem kínált, de a makacsságom nagyobb volt. Szégyelltem a gondolatot nagyon, de nekem ő nem kellett. Nekem nem ő kellett! A bak leszegett fejjel, mintha megértette volna a cudar valóságot, lassú léptekkel elhaladt előttem, időnként meg-megállt, azután egykedvűn beballagott az erdőbe. Abban a pillanatban, amikor a bak eltűnt a szemem elől, és magam maradtam a lelkiismeretemmel, mintha hirtelen kiugrott volna a fülemből az a kis ördög, ami csupa olyan dolgot súgott mostanáig, amitől nem voltam önmagam. Feleszméltem, és azt kérdeztem magamtól, hát ki vagyok én, hogy nekem ez a páratlan, gyönyörű, koros bak nem elég jó. Az előző bak fiatal volt, felismertem ott, akkor, de a szememet elhomályosító rózsaszín ködfelhő gátolta a tisztánlátásom, makacsságom pedig a beismerést. Ha azt akkor sikerül elejtenem, lenne egy csodálatos arany érmes trófeám, de soha nem lennék rá büszke. Szíven szúrna, valahányszor felismerném az emberek szemében a sajnálkozást, hogy milyen kár volt még ezért a fenséges fiatal bakért, a barátaim, a párom szemében pedig a csalódást, mert nem ilyen vadásznak ismertek. Miközben ezen töprengtem, be is sötétedett, és megérkezett értem Zoli, hogy hazavigyen. Egykedvűen megkérdezte, „semmi?“, „semmi!“, hazudtam kurtán én is. Csendben autóztunk hazáig, ki-ki a maga gondolataiba merülve. Mostanra már biztosan ő is elveszítette a reményt, hogy sikerül meglőnöm a bakot. Megérkezve a házunk elé, a nővérem is kikukucskált az ablakon abban a reményben, hogy talán már végre a siker örömét olvashatja le az arcunkról, de látva közömbös arckifejezésünket, csalódottan vissza fordult a konyhába és kérdés helyett egy sóhajjal megjegyezte az orra alatt, „még mindig semmi“. Bántott a lelkiismeret, hogy ennyi ideig visszaéltem segítőkészségükkel és türelmükkel. Több mint egy hónapja járnak felváltva édesapához, hogy mehessek vadászni. A mai elszalasztott alkalom csak még jobban mardosta a lelkiismeretemet. Megfogadtam, még hajnalban kimegyek, mert a nővérem már úgyis itt alszik, és befejeztem. Ennyi volt! Lehetőséget kaptam, nem éltem vele, sőt egyenesen visszautasítottam. Ha saját magam bírája lennék, az ítélet egyértelmű lenne: nem jár nekem semmi! Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka! Egész éjjel ostoroztam magam, csak forgolódtam az ágyban alig aludtam valamit. Amilyen csendben jöttünk este hazafelé, ugyanolyan hallgatagon zötyögtünk a dzsipen kifelé hajnalban is. Mielőtt szétváltunk, még egy röpke vigasztaló mondatot odasúgott Zoli, de szerintem már maga sem gondolta komolyan. Elhelyezkedtem a lesen, és mélyen magamba szívtam a friss hajnali levegőt. Szinte azonnal szívembe költözött a béke, a nyugalom. Nincs az a gond vagy gyötrődés, amire az ember ne lelne balzsamot a természetben. Gyuri barátom szokta gyakran idézni: “távol az emberektől, Istenhez közel“. Ez lehet a kulcsa mindennek. A természet Isten legszebb alkotása, ami olyan jól sikerült, hogy Ő maga is gyakran ott felejti magát. Megbékélt az én lelkem is. Kitisztultak a gondolataim, helyre állt az értékrendem. Nem sóvárogtam többet a nagy bak után, és mosolyogva gondoltam az öreg bakra, aki itt kellette magát tegnap az orrom előtt. Élveztem az ébredező természet minden mozzanatát, a röpke szabadságot, ami hamarosan megint véget ér egy időre, az egymás után ébredő madarak csivitelését, a hamarosan felkelő nap meleg igéretét. A hajnali csendet puska lövés zaja törte meg, utána mindjárt egy másik, harmadik. Az allján lövik a szarvasokat, gondoltam. Eltelt néhány perc, és az erdőből suhogás, és paták zaja hallatszott. Pár méterre tőlem kidugta nyakát egy szarvas tehén, és orrát a magasba emelve méregette a terepet. A szél éppen az orrába fújt tőlem, úgyhogy vissza is húzódott, és tőlem még messzebb mentek az erdő takarásában. Lejjebb aztán átkeltek mégis, ahol már nem érzett emberszagot a bölcs vezér tehén. Két szarvastehénből és egy borjúból állt a rudli, lehet hogy az egyik borjút elejtették a túloldalon. Éppen csak hogy eltűntek ezek a túloldali erdőben, felbukkant egy fiatal nyársas agancsú bika. Az erdőből egyenesen a kitaposott földút felé vette az irányt, és kecsesen ügetve felém tartott. Az út a lestől csupán húsz lépésre van, úgyhogy alaposan szemügyre vehettem. Egyértelmű volt, hogy veszély elől menekül, tajtékzott, zihált, a nyála folyt. Nem tűnt sebzettnek, csak nagyon riadt volt. Éppen előttem megállt, és hosszasan vizelt, alig szedte a levegőt. Agancsa teljesen barkában volt még. Ilyen izgalmasan végződött ez a szép hajnali lesvadászat. Bár a bak nem mutatkozott, mégsem voltam miatta szomorú. Annyi szépet láttam, hallottam, tapasztaltam. Elraktároztam magamban minden élményt, a természet minden mozzanatát, hogy az otthon töltött magányomban legyen mit felidézni, legyen miből töltekezni. Hazafelé elmeséltem Zolinak az eseményeket, és azt is, hogy nem vagyok csalódott és bár sikertelen volt a vadászatom, mégsem térek haza üres kézzel, annyi mindennel gazdagodtam, „távol az emberektől, Istenhez közel“. Egy időre elbúcsúztam az erdőtől és vadjaitól, vár a kötelesség, újult erővel még jobban fog menni. Már majdnem hazaértünk, mikor megfogta a kezem, és azt mondta: “Estére még kiviszlek, majd én itthon maradok édesapáddal, meglátod, ma sikerülni fog!“. Nem tudom leírni azt az érzést, amit akkor éreztem. Egyrészt megbékéltem már azzal, hogy nem sikerült elejtenem a bakot, másrészt hallva a Zoli szavait, elhittem hogy így lesz. Ma sikerülni fog! Megöleltem és megköszöntem nővéremnek a segítséget, és nagy energiával hozzáfogtam a napi teendőimhez. Fáradtságnak szikráját sem éreztem egész nap, pedig hajnalban keltem, és éjjel is nyugtalanul aludtam. Végre eljött az indulás ideje, nem kellett sokat pakolásznom, minden ott volt, ahova reggel leraktam. Indulhatunk! „Megvan mindened?“ - kérdezte Zoli. „Meg.“ - feleltem. „Lámpád is van? Nem foglak hivogatni, akkor megyek érted, ha te hívsz.“ „Van az is, de sötétig nem leszek, ne félj!“ - igértem neki. Elfoglaltam a leshelyet, betöltöttem a fegyvert, beállítottam a távcsövet és csendben vártam. Eszembe jutott, hogy reggel már elbúcsúztam egy időre a vadon szépségtől. Boldog érzés volt váratlanul újra itt lenni, és csak várni, mivel lep meg ezúttal a természet. Itt bármikor történnek csodák, a természet forgatókönyve bármikor tartalmaz meglepetést, váratlan fordulatokat, hihetetlen eseményeket. Nem volt túl forgalmas ma délután a dús repceföld, még másfél óra után sem. Egy dám tehén lépett ki az erdőből, és miután alaposan körülnézett, az erdő szélét kopírolva lassan felém haladt, legelészve. Sokkal messzebb megpillantottam egy sutát, utána kettőt, és még messzebb hármat, amint kiléptek az erdőből. Kicsit álldogáltak, majd elindult az egész csapat a kukoricás felé, rágcsáltak egy kicsit a szélében, majd sorban eltűnt mind a kukorica takarásában. „Szóval meguntátok a repceföld füveit“ Mindjárt tudtam, hogy ez a bakomra nézve nem jó jel, ami hamar be is igazolódott. Olyan messze bukkant fel az erdőből, hogy éppen csak felismertem. Természetesen ő is a kukoricásba vette az irányt, mint a többi őz. „No Isten áldja“ - gondoltam magamban - “onnan egyhamar nem tértek vissza!“ Sokáig ültem egyedül a legelésző dám tehén társaságában. Lassan kezdett már alkonyodni, így kivettem hátizsákomból a lámpát. Még egy órát várok, hátha befut valami disznócska, biztosabb ha megvilágítom ebben a szinte szemmel láthatóan növekvő repcében. Fél szemmel itt-ott ránéztem a dámra is, de hirtelen kiéleztem a szemem, mert valahogy másnak tűnt. Jobban megnézem, őzbak. Nyaka és feje a horizont fölé nyúlt, a teste beleolvadt a repcébe. Szememhez emeltem a kereső távcsövem hogy jobban megnézzem, semmi kétség, ez az öreg bak. Szívem egy pillanatra mélyre süllyedt, s ereimben őrült tempóban kezde pumpálni a vért. Minden idegszálammal nyugalmat erőltettem magamra. Csendben megtámasztottam a fegyvert. Megvártam, míg tesz még egy lépést befelé... most már a feje sincs a horizonton. Kibiztosítottam, felhúztam a rögtönzőt. Neki már én vagyok a végzete! Megcéloztam, és lassan elhúztam az elsütőbillentyűt. Fegyverem hangja nagy robajjal törte meg az esti csendet. Megfeszített figyelemmel hallgattam, milyen irányba veszi utolsó, rövid halálvágtáját. Halk puffanással földre rogyott a közelben. Pár percbe telt, amíg megfékeztem kezem-lábam remegését, zakatoló szívem és ziháló lélegzésem. Halk fohászt intéztem az Égbe, mert mindennek ellenére végül, az utolsó nap utolsó lehetséges perceiben méltónak talált rá az Isten, hogy elejthettem ezt a páratlan értékű bakot, megörökítve teljes szépségében, életének utolsó szakaszában. Zoli már úton volt, amikor felhívtam. Arra kért, várjak a lesen, amíg ideér. A majdnem térdig érő repcében nem is lett volna egyszerű a vad megkeresése, ha nem vérzik annyira. De így tíz méter megtétele után ott álltunk felette, és megérinthettük, megcsodálhattuk fejének ékességét. Megadtuk a kijáró végtisztességet, és készítettünk néhány fotót is a repce szélében. Másnap otthon is készült pár fénykép, és az én örömöm határtalan volt. Iparkodtunk elkészíteni mielőbb a trófeát, mert közben különféle tippek repkedtek a levegőben, hogy hány pontos lehet ez a markáns agancs. Kifőzés után 535g volt a súlya, ami száradással rohamosan csökkent. Le is pontozták a helyi szakértők 24 óra elteltével és kiderült hogy bronzérmes trófea. Vegyes érzelmekkel fogadtam az örömhírt, mert eszembe jutott, miként utasítottam el, és tagadtam meg ezt a bakot. Nagyravágyásomért, nagyképűségemért szégyenkezni túl kevés. Maga a gyönyörű trófea igen, én viszont nem érdemeltem meg, hogy még medállal is kitüntessék, és ez a tenyészszemlén be is igazolódott, mert a bakokat bíráló komisszió szerint nem érte el a 105 pontot, azaz a bronz érmet. A korát 8 évre becsülték. Csak hajszál híján sikerült ezt a bakot elejtenem, de köszönöm Szent Hubertusnak, hogy így döntött, mert valahányszor ránézek majd erre a trófeára, emlékeztetni fog néhány nem túl erényes emberi tulajdonságra.
|
|
|
|
| |
Kapcsolódó linkek | |
Hír értékelése | |
Értékelés: 5 Szavazat: 2
| | Parancsok | |
|