Mindenki  zokogott. A  tiszteletesasszony  megadta  a  módját. A  temetéseken  általában  szépen

prédikált, de most különösen kitett magáért. Pedig nem volt könnyű dolga. Kolléganője édesapját,

kántora nagyapját temette. Sokat tudott a családról. Minden szava szívig hatolt.

Kint  ücsörgött  ma  délután  is  a  szárító  előtt,  szokása  szerint  fekélyes  lábait  süttette  a  nyári

napsütésben. Dédunokája a teraszról figyelte az öreget. Anyja csak akkor engedte ki a szurkozott

tetőre, amikor már a nap nem égetett annyira. Ilyenkor minden, ami fegyvernek használható, kézbe

került. Suhogott a füle mellett a pálca, ág, ostor.

- Puff, pufffff, tratatataaaaa, dzs, dzs... ssssss, pufffff, puffff...

- Ricsike! Látom ám, hogy micsinász! Tëbëtyár kölök!

Kimondottan ellenezte, hogy a gyerek lövöldözőset játsszon, pláne, hogy ő maga legyen a célpont.

Régi emlékeket ébresztett benne minden... A légpuskát is elrejtette a dédunoka elől, mert legutóbb

búzaszemeket eresztgetett a macskákba. Amikor a füle mellett repült el a csúzliból kilőtt kavics és

becsapódott a garázsablakba, már nem bírta tovább cérnával. Megkapta görbebotját, amit régesrég

egy fiatal fácskából nevelt ki magának öregségére, de gyenge lábai már nem engedelmeskedtek a

gondolatnak. Hiába erőlködött, nem bírt felállni. Ricsi jókat kuncogott, tovább folytatta a célzást.

- No, no, talpra Dëmëtërke! Gyerünk, gyerünk! – bíztatgatta magát, de hasztalan. Visszarogyott az

ingatag kisszékre – Ami nem mëgy, azt nëerőtessük, ugyebár.

Hályogos szemei könnybe lábadtak. Visszagondolt fiatalkorára, amikor úgy pattant a nyeregbe,

hogy azt a legszebb huszár is megirigyelhette volna.

Unalmas volt ez is, mint az előző előadások. Zsuzsanna folyton kurzusokra járt, képezte magát,

mondván, hogy haladni kell a korral. Sőt, jobb, ha az ember egy lépéssel előbb jár. Türelmetlenül

pillantott az órájára. Még húsz perc és usgyi haza. Az út majdnem egy óra, öt is lesz, mire beteszi a

lábát a lakásba. Ez a lektor egy percet sem engedett el az órákból. Ha korábban fejezte be, akkor ült

a hallgatósággal szemben és kivárta a négy órát. Ma valahogy nagyon furcsa érzése volt. Sosem

hagyta szivesen magára a fiát a dédipapával. Gyakran viccelődtek is ezen, hogy ki vigyáz kire.

Papinak ugyanis voltak húzásai. Kilencvenéves léttére kigondolta, hogy meg kell metszeni az

almafát. A létra egyik lába besüppedt a puha talajba, úgy szedték le, hogy a metszőolló majdnem

beleállt a zsebében a hátsójába, a fűrésszel meg majdnem lecsapta a segíteni igyekvőket. Egyszer

hajat mosni vágyott, beleszédült a kádba és csak estére találták meg az átfagyott öreget, amikor

hazaértek. Hát, volt jó néhány veszélyes helyzet, amitől mindenkinek égnek állt a haja. Kivéve

Ricsikét. Ő csudajól mulatott. Számára mindig muris volt, hogy a dédipapi délceg húsz évesnek

hiszi  magát,  a  család  meg  gyerekként  kezeli.  Egyszer  elkacagta  magát  azon,  ahogy  az  anyja

megpróbálta kioktatni az öreget, hogy miként vigyázzon magára meg a gyerekre, amíg ő távol lesz.

A legmulatságosabb viszont az volt, amikor a tízévesre bízta a kilencvenévest.

- Ricsike, légy szives vigyázz a dédipapira! Egykor ne felejtsd el bekapcsolni neki a Pátria Rádiót.

Közben meg melegítsd meg az ebédet. Megtalálod a hűtőben. Nagyapa, te me légy szives vigyázz

Ricsikére, nehogy megint kivégezzen valamit! Ha nem muszáj, ne menj ki az udvarra, nehogy eless

a lépcsőkön, vagy menj inkább a spajzon keresztül. De mára úgy is nagy meleget jelentenek, jobb

ha bent maradtok míg hazaérek. Ricsike, te meg fogadj szót a dédiapának, megértetted!? No szóval,

vigyázzatok egymásra! Puszi.

Összenéztek. Szinte egyszerre bukott ki mindkettőből. Zsuzsa a kapuban is hallotta a jóízű nevetést.

Elmosolyodott. Elégedetten ült az autóba és elhajtott.

-  No,  talpra!  Gyerünk  dologra  Ricsike!  Ma  megjavíttyuk  anyuka  biciglijét.  Segíccsígre  van

szüksígëm. Te lesző a sifnyíkem. No, no!

- De dédiapa, az nem úgy lesz, hogy te fogsz nekem segíteni?

-  Jóvanno,  akkor  úgy.  Csak  előbb  segíjj  fő  a  székrő,  mer  tudod,  az  én  lábaim  má  nem

engedelmeskëdnek nëkëm. Nagyon sokat jártam én rajtuk íletëmbe. Nem vót mindig ilyen jó

dógunk mind most.

- De hát te mesélted, hogy valamikor kocsis voltál.

- Igën, igaz. Mesétem. Tudod, az akkor vót, amikor kidëportátak minkët Cseországba. Ott vótam

szóga a uraságná. Napi két szelet kenyír vót a adagunk, néha mëg annyi së. Të mëg hányszor

kidobod a drága kënyerkít, të rakoncátlan! Mindënt mëg köll becsűnyi ídës kicsinykém! Ezt jó

jëgyezd mëg!

A kerékpárjavítás elakadt a szelepcsere pontján, ezért papi nekifogott galambfiókákat vágni. Ricsike

undorodva figyelte, ahogyan a tompa késsel nyiszitálja a tollakkal borított testeket.

- No, nízd ë, igy ë... kiveszem a belekët. Akkor të mëg hílod a macskákot. Ccccccccc! Cic, cic! Nízd

ë, most vëszëm ki a zuzáját. Ez emíszti meg a magokot. Majd megmutatom, hogy hugyan dógozza

szít a gabonát. No még ilyet nem láttá!

Hát való igaz. A gyerek csak meresztgette nagy bambán a szemeit. A göcsörtös ujjak meg csak

serényen dolgoztak, de semmi sem volt már a régi, bajosan ment a munka...

- Itt ezt ketté kő választanyi ë... Mëntünk a orvoshó, oszt le lëttek a körmeim metéve... Ezt ha

megtanúnád kisfijam, nem kőne má nëkëm csinányi. Rádtestalom a tudományom. Jó figyejj! A

körmököt is levágom, mer mikor ëszi az embër, szopogattya, akkor meghasíttya a nyélvit. Így mëg

a lábábó gyün ki a lëgjobb leves... Ez mëg mit táttya itt a száját ë, a lombos?

Nagyot csapott az ólálkodó macska fejére a felbontott fiókával. Ricsi kárörvendőn kuncogott. Az

öreg perzsamacska eloldalgott, de továbbra is lesben állt, hogy neki jusson a legfinomabb falat.

- Az anyunak mëg mondd mëg, hogy ha hónap számójja a galambokot, kettővé kevesebb lësz, mer

kivëttem belölök. Őnëki köll tunnyi, mint gazda, hogy hiándzik. Ha mëg nem vëszi észre, hogy

hiánydzott, akkor mëg nem jó gazda. Jó mondom? A dédi nagyon jó gazda vót a macskákval. Én

bizony sosëtuttam olyan szaporulatot elérnyi a nyúlakval, mint a dédi a macskákval.

Ricsike  helyeslően  bólogatott.  Volt  olyan  év,  hogy  tizenkilenc  cica  tanyázott  az  udvaron. A

konyhában egy székre se lehett leülni anélkül, hogy hadat ne vívott volna az ember a helyért. Az

öreg lombos volt a kedvenc. Nagy becsben tartották.

- No, talpra, öreg! Gyerünk, gyerünk! Tovább! Még sok a dóg. Fogd a tálat Ricsike! A t ë kezedbe

több erő van, ébirod.

- Kérdezhetek, dédiapa?

- Há hunne kérdëzhetné.

- Mi milyen magyarok vagyunk?

- Há jó magyarok!

- Csak azért kérdem, mert ugye az én apám nem magyar.

- De az ídësanyád az. A magyarságot az ídësanyáktó örökli az embër. De të në gondód, hogy ezírt të

csak fél magyar lenné! Mëg tudod, az úgy van, hogy akinek a nagyapja, dédapja is magyar vót, az

bizon magyar!

- Jó magyarnak lenni?

- Perszehogy jó! Mé? Nëkëd talán nem jó? Vótak idők, amikor nem vót jó magyarnak lënni, de

mosmá más idők vannak. Legyé büszke magadra! Sose szígyëld a magyarságodot! Az állam nyelvít

jó tunni, mer aníkű nehezen boldogú az embër, de az ídës anyanyelv íze a szádba, az az igazi.

- Anyu mindig azt mondja, hogy mi nem vagyunk mellveregető magyarok...

- Há abba igaza is van no. Ne az veregesse a mellít, akinek magyar a nagypja, hanem az a nagyapa

veregesse a mellít, akinek a onokája is magyar még! Én m ëg duplán, mer nëkem mind a három

dédonokám magyar!

Zsuzsa pár perccel azután ért haza, hogy a gyorsmentő elhajtott. Ricsike kisírt szemekkel jött elő az

emeleti szobából. Belefúrta magát anyja ölelésébe, aki meg sem tudott mukkanni, csak simogatta a

rázkódó szőke kis fejecskét.

- Már hiába mondtam neki, nem kelt föl. Hiába kiabáltam a fülébe, hogy talpra magyar!