Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Március
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 32991
Linkajánló
 Fiatal írók rovata: Orsolya

Fiatal írók rovata 2007/2008Azt kérded ki vagyok,
barátom, felelek én:
Hónom alatt
s lábamon a szőrszál,
az vagyok én.


Fülben, bugyraimban
zsírok, nedvek tánca,
Fejemen - testemen gennyes
gyulladások lánca.
Váz vagyok, melyen puha
húsom úgy függ, mint
hulla a bitón,
Rögös, csomós cafatokban,
akár a véráztatta rongy.
Nyálkás tekervényben beleim,
s benne a tegnapi koszt.
Verdesőm, csúszva ereim béklyójában
reng a májam - rajta ezernyi folt.
Ocsmány menetben
vonja az igát,
lüktetve, pumpálva bennem,
minden szervem.
Még mindig szeretnéd tudni ki vagyok?,
Nézz most magadba is,
és undorodj!
 
Megfoghatatlan háló-rengeteg,
berkeiben a szívem nyugalmat keres,
s betoppant közétek, Emberek,
kik a világ minden titkát sejtitek.

Leültem hát egy csendes sarokba,
s láttam fényt, láttam árnyat,
mesélő színes kerámiákat.
Voltak ott gondok, s ezer öröm,
Szárnyat kapott a képzelet,
s akkor és ott megszültett -
óh, Remény!

Csak ültem és figyeltem,
s ki korábban félve szóltam, én
hinni merek, s hinni fogok még,
Hinni - te szó, te szent, te végtelen! -
amíg a föld keblére nem ölel.

És akkor - ó, jaj! - a Végzet
hűs-kék árnya megérintett
Megálljt parancsolt s borút fölém,
ahogy a jövőm vetítette elém:
Gyenge lelkem, mely melegre vágyott,
dicsfény sziporka csillagaira
Messzi tűnik majd, s Ti feleditek
hideg kő, s mélység röge alatt.
S újra márvány leszek, lélegző sírhalom
és igen, feledni fogtok egykoron!



Talán évek múltán, vagy a sárga nyárban,
de lehet hogy már holnap, ködös délutánon.

Remeg a szívem, ha erre gondolok,
fáj az élet, s a lelkem zokog,
 - Ó, csak meghalni ne hagyjatok!

Hadd maradjak köztetek
"szellő ringatta barackfák ölén"
Hadd legyek mocsok, hadd lehessek test,
Hadd legyek áldás, átok és vers.
Hadd legyek hallgatás, ha az Ihlet nem keres,
Hadd legyek Én, aki mindenkit szeret.


Farkas vagyok, farkast kiáltok

Kígyók köröznek üres szívem fölött,
nyálkás, csúszós, gyűrűs döghalál.
Méregfoguk spriccel, marja vak szemem,
s tükrében lelkem álszent igazát.

Szent ajkamon sötét vérem alvad,
rebegve 'Megváltást!' - Sátánért kiált,
"s lőn világosság" a fojtó ölelés,
szikrázó-tompa csillagokba ránt.
_

Kígyók köröznek fájó szívem fölött,
kígyók marják látó szemem tüzét.
Foguk kése piros vérem fakasztja
-  tavában igazam kőként mélyre vész.

'Istent' zeng a hangom angyalok karában,
s a Sátán árnyéka vigyorog le rám.
Rettegek - barátban látom ott villan a farkas,
s együtt porlik az Időn mind - ki szent, ki gyilkos.


Majmok unokája, páviánok fia,
lánya vicsorgó, elmés vadaknak.
Testén még szőre, gerincén a jel,
vágyaiban az ősök hírhozója.

Okosan csillogó, mélytüzű szemében,
régi kényszer, régi ész ragyog fel.
Végtagjait tétován, inogva emeli,
de egyenes gerincét már büszkén húzza ki.

Idegpályáin, nagyra nőtt agyában
bonyolult anyagba szőtte Istene
képzetek tarka, csillogó vad táncát,
hogy érezni, gondolni, hinni
merje szebb, s tán emberibb világát.


A légy

Szárnycsapongva illgett.
szállt a lomha légy.
Céltudatlan verdesett,
szállt a ritka szép
Légy.

Merthogy szeme - ó a nagy
hatszöges tükörkép
Anyja volt a szikra Nap
csillámló arany rét
Óh, Légy.

Zúgott ám az éjszínű
koromkékes rém
Zúgott s lába - érdes tű
barna bőrre lép
a Légy.

Csiklandozik, cikázik,
kerge kicsi nép
büszke sarját ó a néni
épp most nyomta szét:
'Ne légy!'



 
Osztályomnak szeretettel

Fáj az undor, szinte éget
belém váj, mar, kínoz - érzem.
Lassan hömpölyög a sár
vérrel kevert gyilkos ár,
Lassan rám forr, eltemet
- dögöljetek meg!

Tiszta szoba, tiszta szív
már a falról is virít
minden tárgyon, minden húsban
ott kavarog, éget a sav.
Lassan rám forr, eltemet
- dögöljetek meg!

Rozsdás késen sárga mocsok
gyűlölséges ocsmány korok
Szarból gyűrött emberek
roncsol hülyeségetek!
Lassan rám forr, eltemet
- dögöljetek meg!

Kénes verítékben a Lét
úszik, verdes, elbukott rég.
Gennyes fájdalmam úgy izzít,
holtak  átka lelkembe tép
Lassan rám forr, eltemet
- dögöljetek meg!

Fázom, csuklok, remegek
- dögöljetek meg!


Szomorúság
- mily szép, csendes pár szótag,
halk őszi zivatar ; más ez mint a bánat
mert a bánat kútja mély - mélabús, öreg
Ám a szomorúságban mindig van
némi reszketeg
szorongó, s gyermeteg magány
ahogy ott kuporogsz egy kőrisfa oldalán.
Párás puha semmi fogja közre tested,
sápatag arcodon elmosni a terhed
Fűszálak hajolnak reszketőn a Földre
időt és teret, létet is feledve
S van benne még néma, félénk hallgatás
félőbb, mint verdeső, kusza éjbogár.
S a végén már csak egy pad
- szürke és csupasz
s szitáló ködtenger meg homályos árnyalak
s vigasztalan könnyek ülnek ott a szívben,
súlytalan szorongás báljában keringve.
És minden egyre lassul, egyre csitúl a kép
ölelő karjait Ő tárja ki feléd,
Sötétség vesz körűl - nyugodt télre virradsz
nincs több ködszitálás, minden jéggel alvad
s minden szürkeséget most áldott hó temet
ölelő karokkal a Halál ringat el.
 Válasz

Versed karja szívemért nyúlt,
lágyan megérintett - úgy szólt.
Meleg meghatottság árja
költözött e kopár tájra,
mit világomnak nevezek,
ha szabad rímmel felelek:

Bolond teremtmény az Ember
bizton tudom - hidd el nekem
nem miattam, Ám mit mondok
szívleld meg, mert más tanácsot
gyarló énem nem adhat:

Lesz a létben mindig hírnök
'itt a Szépség, Szeretet
Bízz hát benne van ám Isten'
csak nem látod semerre.
Azt mondja majd jó az élet,
s Te csak keservét leled,
Fanyar gyümölcs lesz a lelked
gúnymartalék, reszketeg.
S Te majd megkínozva-törve
felállsz majd és tovább lépsz,
Tüskék tapadnak szívedbe
ám reményed tovább űz.
Kérni fogsz egy világtalant
'ó, vak kérlek vezess hát!'
s bűnös lelked kívánságán
a hitvány féreg eléd áll.~

Ne kérd hát, hogy segítselek
útam ingoványba visz
kérdésedre mind a válasz
Benned dobban, él, lakik.


Üressé tett a Sors, hogy fázó lelkem megpihenjen,
hamis hárfám visszavette reszketeg kezemből.
ám manowari jött, s megnyitotta ablakom:
tudom már hogy hol lakik, merre jár az angyalom.

És én mégis mélyre tűntem, merültem egyre - végtelen
s szürke létem métely-mocska temetett be - szűntelen.
Menekülni vágytam újra, mint álszent hitetlen pogány
Menekülni, messzi tűnni, láthatatlan ködmagány.

El akartam veszni innen, mint ki sosem létezett,
hisz mit magamról én hiszek - nem kívánom senkinek.
El akartam szállni innen, mihaszna vándor kis madár
megbújni a hegyfok előtt, fejem alázatra hatjván.

Szép e sok szó, mely írva áll, szép ez angyali sereg,
rím ha koppan, dallam lendül, táncra hív a rengeteg.
Ám ez itt ma mind hazugság - képek, játék, álarcosbál.
Bort iszok én, s víz az ajkam - létem árnyvilág.
 
Óda a rohadt barackhoz

Rongyos bőrkém, ím,
barnán rohadva vedlem,
megpuhult sejtjeim falán
az enyészet rág, a kegyetlen.

Voltam csüngő Éden
szellő ringatta barackfák ölén,
Voltam dísze tarka tálnak,
s voltam szép játékszer - a gyermekeké.

S mára már mindez csak múlt
 - pihéim látom veszni
Nem néznek már figyelmes festők,
Nem vagyok más, csak egy rohadt gyümölcs.
                                                                         fine


Hallotok Ti Engem? Láttatok valaha?
Elhiszitek egyszer, hogy nem voltam soha?
De hogy mondjam el mégis, ha nincsen szám, szavam?
Hogy fűzzem beszédbe, mit sosem gondoltam?
 
Bárcsak tudnám, hogy szeretsz-e,
nem félnék Rád nézni napra nap.
Köszönsz és szemed a szememre teszed,
-oly nehéz a súly  apillanat.                                           


Valami dallam bizsereg bennem, rajtam
örökké forrón, kimondhatatlan.
Kopognak, esnek, dőlnek a szavak,
hamis frázisok, hervadt hangzatok.
-Úgy érzem nem bírom: sírva fakadok.

Sírva, mert feszít, tombol belűl a szellem,
hogy foglyul ejtettem ily hitványul csonka testben,
ily hitványul csonka, süppedő alakban,
Süppedő alakban, ellustult szívharangomban.
S rémeket látok – önmagam – ha nézem,
Ki pislog vissza – rám –a tükrön, képen:

’Önmagamban, bennem, vélem, általam-
egyetlen határként ott ül vállamon.
Mert látóként nem látok túl az én-hegyen,
Egóból, hírvágyból épült képeken.

Önmagamban, bennem, vélem, általam,
mindig rólam, értem, minden napszakon
-fókusz, áttekintés, eredő és végpont-
Magamban fogantam, önmagamba hullok!’

Ezt látom, ez éget tükrökben és képen
Ezért nem érthetem büszke hangya-létem.
 
Nem értelek – spontán kirohanás

Csendet!
Mi ez a fájó iszonyat
mely nyugalmamra tör?
Mi ez a külső akarat
mely életembe tőrt
márt és én meg sem érzem?
 - pedig ropog, szaggat vérrel
Egy idegen arc, egy más erő
galaxisokkal tőlem távoli,
s kínja pengéjét mérgezett nyilát
elém lövelli, a szívemért kiált
Hogy tárjam ki mint megértő kaput
s értsem meg azt, mit ő sem ért,
Hogy izzak vele e szaggató halálban
s Isten karját húzzam el, felé.
De nem!
Vak szemem homály,
szívem réz, hideg
kong a lelkem, az üres vas
s hiába könyörgés
itt nincs vigasz!
Hisz hogy létezne gyógyír
a névtelen zajokra
megoldást a süket
mégis hogy kinál?
Istenért üvoltesz
de tekinteted engem,
most csak engem keres.
S én meg állok tétlen
mert nem értem a vihart
mely előttem dúl, szakad
de nem tudja mit akar.
Szerelmet kiált szerelmes karokban
majd bilincsébe roskad
s nyüszít és csak ugat.
Mert szabadsága fáját veszni látja tán
mert szerelmének árját
a Sors nem iktatá
óriás, örök Könyvébe, lapra
s tanácsom egy nyerítés visszhangja.


Általában a legtöbb versre érvényes, hogy apró módosításokkal – stilisztikai és értelmezési pontosításokkal – egészen figyelemreméltó művek születhetnek belőlük. A versek szóhasználata  a romantika nyelvezetére emlékezeteti az olvasót : „oh, Remény!” ; „feledni fogtok egykoron” ; „vérrel kevert gyilkos ár/ Lassan rám forr, eltemet”. A tartalmat illetően örökérvényű témákkal foglalkozik: lét, hit, barátság, öröm… Véleményem szerint a szavakkal kapcsolatban érdemes odafigyelni arra, hogy elkerüljük a felesleges túlzásokat, mivel a nagyon hangzatos képek egy valószerűtlen világot teremthetnek, amely természetesen megjeleníthet egy új síkot a versben, de ezt a síkot is el kell tudni helyezni és valamilyen viszonyba kellene, hogy kerüljön egy „mai” világgal. Az itt olvasott versekben ez a mai világ időnként egyértelműen felismerhető, erőteljesen megjelenik, sok esetben viszont alig van jelen, sőt, mintha elveszne.

Az „Azt kérded, ki vagyok…” kezdetű vers Faludy Görgy Villon-átírásait juttatja eszembe, képei kifejezők, akár naturalisztikusnak is mondhatók. A versnek van lüktetése, eleje, vége, de érzésem szerint többet is ki lehetne hozni ebből a témából, ha a ritmusnak nagyobb szerep jutna. Kísérletként érdemes lenne megpróbálni – ha nem is az egész szövegre egyetlen, vissza-visszatérő ritmusképletet alkalmazva-, de a kisebb egységeken belül könnyedebb, letisztultabb formákat (elsősorban a ritmusra gondolok) használni. Így a versre eleve jellemző játékos-szemtelen hangnem méginkább erősítené a verset, és nem engedné, hogy a végére ellaposodjon és céltalanná váljon.

A sok kísérletező, ihletett versből olykor kiforrottabb, tisztább képek, gondolati szerkezetek emelkednek ki. Nekem a következők tetszettek : „ Hadd legyek mocsok, hadd lehessek test,/Hadd legyek áldás, átok és vers./ Hadd legyek hallgatás, ha az ihlet nem keres,/ Hadd legyek Én, aki mindenkit szeret.” ;  „ Leültem hát egy csendes/ sarokba,/ s láttam fényt, láttam árnyat,/ mesélő színes kerámiákat.”.

A szomorúság, üresség, sötétség, halál gyakori témák, a sok verssor közül két kép – két sor fogott meg igazán: „Fanyar gyümölcs lesz a lelked”; „szürke létem métely-mocska temetett be”.
Úgy érzem, az Orsolya jelige alatt hozzám eljutott írások szerzője színes fantáziával, alkotó tehetséggel megáldott ember, akivel semmiképpen sem érthetek egyet abban, hogy „szürke léte” lenne, ellenkezőleg, egy életrevaló, kreatív, válaszokat kereső, a nyelvet bátran használó költőről van szó, akihez közel állnak a drámai hangulatok –a tragédia és a komédia egyaránt... Kedves Orsolya, gratulálok a versekhez.

Üdvozlettel, Bolemant László




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Fiatal írók rovata 2007/2008
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Fiatal írók rovata 2007/2008:

Crane Tresaille

Hír értékelése
Értékelés: 0
Szavazat: 0

Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Fiatal írók rovata 2007/2008

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.19 másodperc