Mács József írói pályájáról szólva egy nemzedékről beszélek. A háború után eszmélkedtek, ma jóval hetven felett járnak. Ő maga hetvenöt éves. Megtorpant gyerekkor, félbetört fiatalság és megszakított tanulás után vidéki sivárságból vagy magyarországi iskolákból verbuválódtak össze Pozsonyban a múlt század második felének elején.

    Mács Sárospatakról, mások Csurgóról, Budapestről, volt, aki Prágából. Tanulással és újságírással kezdték, majd hagyományos formában a szépírással folytatták, 1953-as bemutatkozó antológiájuk, az Új hajtások alig üti meg a gimnáziumi önképzőkörök színvonalát. Írókká válnak szakmai tudás és esztétikai ismeretek nélkül, a kor irodalmárokká üti őket. Vállalják is lelkesen! De már akkor meghatározta őket a sorsuk, hogy kisebbségiek. Más irodalmi becsvágyuk nem is lehetett, mint hogy megírják, mi történt velük. S hogy a romokon új szellemi életet alapítsanak. A kort és előzményei jegyeit, sorsélményeiket és az önvallomásos késztetést koloncként hordozzák máig. Ami nem baj, hiszen prózaírónál az önvallomás kényszere termékeny alkotóerő.
     Mács ezt az alkotóerőt aránylag korán értékesítette, 1961-ben a Kamasz című kisregényében hiteles prózát írt. Őszinte és tiszta stílusban, egyszerű nyelvezettel örökíti meg egy fiatal lélek sorsát, létének buktatóit, vágyait és csalódásait, tehát annak az életformának a természetét, amelyet szlovákiai magyar létnek nevezünk. Ezt a magyar sorsot az Adósságtörlesztésben kiteljesíti, regénye nemzedéke munkájának egyik értéke. Művei mögött a gömöri történelem áll. A többi regénye is ezt jeleníti meg, a Kétszer harangoztak, a Temetőkapu, majd nagy egységben az Öröködbe, Uram… négy kötete a gömöri régiónak és embereinek az életével foglalkozik. Mácshoz forduljon, akit Gömör valósága érdekli, bízvást eligazítja őt.
     Hiteles és élvezetes szövegekkel igazít el a gömöri dombvidéken, annak falvaiban és kisvárosaiban egyaránt. Mely táj emberei, némileg Tamási Áron Ábeléhez hasonlóan, jellegzetesen magyarok. A lelkületük is az, nem csak a gondolkodásuk és beszédmódjuk, a sorsuk is gömöri és a jövőjük is magyar. Mács és nemzedéke valóságlátásához erős történelmi érzék társul. Ösztönösen esztétizálnak, Mács elbeszélve jeleníti meg – vagy elmeséli történeteit. Nem a formában keresi a lényeget és mélységet, hanem a drámai sorsnak teremt formát. A kísérletezés sem kenyere, nem neki és nem is társainak találták ki a szélsőséges szövegkultúrát és a túlhajszolt nyelvezetet. Annál több a mondanivalójuk! Önmagukat kell elmondaniuk.
     Mácsnak azt a kesernyés komikumot is meg kell jelenítenie, amivel a sorsa traktálta évtizedekig, míg a természetévé vált. Azt az egyéniségéből fakadó, gömöri „góbéságot”, amely aztán néha humorba oldja nehéz történeteit. Mintha segítene hőseinek elviselni sorsukat. Jó néhány könyvet írt, maga talán tudja, de hogy mennyi felfedező riportot és szenvedélyes vitairatot, hány jegyzetet és igazságkereső felszólalást követett el, talán már maga is elfelejtette. Kétségtelenül nemzedékének egyik tipikus és jelentős képviselője. Hiteles tagja a fogyatkozó csapatnak, amely mostanában néz szembe önmagával, hogy elmúlt időkről, eredményeiről számot vessen. Volt egyszer egy nemzedék… – mondhatnánk némi pátosszal, s van is még, és nem is tétlen.
     Illesse érte, ahogy Mács Jóskát is, elismerés és tisztelet!