A még 2004-ben megjelent kötet egyes darabjai egyéni módon nyúlnak a magyar és világirodalmi hagyományhoz. Egyrészt felismerhető benne a meseszerűséghez való vonzódás, gondoljunk csak a Tocino del cielo című elbeszélésre. A történet kanyarulatai arról árulkodnak, hogy szerzőnk az Ezeregyéjszaka meséinek cselekményszövését felhasználva épített fel egy összetett szövegstruktúrát. A mese műfajának felhasználása mellett nem lehet nem észrevenni azt a vonzódást, amely Bárczi Zsófia írásait az egzotikus történetszövés felé tereli. Nemcsak az arab mesék távoli és titokzatos világa, de a kisváros polgárházainak falai mögött megbúvó rejtett terek, vágyak, álmodozások, egyéni sorsok is az egzotikummal kapcsolhatók össze. Itt lehetne megemlíteni a latin-amerikai mágikus realizmus fogalmát, amelynek poétikája Bárczi Zsófia műveiben is rendkívül fontos jelentőségre tesz szert. Gabriel Garcia Márqueztől egészen Bodor Ádámig kimutatható szövegtudás épül Bárczi Zsófia elbeszéléseibe, az újraértelmezés egyéni kanyarulatain át. Talán nem túlzunk akkor, ha rámutatunk, hogy Bárczi Zsófia elbeszéléseiben ott található az a tudás is, amely Talamon Alfonz műveinek értő újraírásaként is felfogható: leginkább egy-két korai Talamon-elbeszélésre, főként és kiemelten Az álomkereskedő utazásainak szövegeire és nyomokban a Samuel Borkopf maszkjában írt Barátaimnak, egy Trianon előtt kocsmából című elbeszélésfüzérre gondolhatunk. Ezek a szövegek ott vannak a Bárczi-elbeszélések mélyén is, nélkülük valószínűleg nem ilyennek íródtak volna meg. Emellett szükséges utalhatunk egy szintén rendkívül fontos vonulatra, mégpedig a női nézőpont megjelenítésére is Bárczi Zsófia elbeszéléseiben. Számomra A keselyű havának ez az egyik legizgalmasabb rétege: a női sors és a női elbeszélésmód hangsúlyozott és összetett megjelenítése. A női írás lehetőségeivel folytatott sokszínű játék egyéni színekkel festi át Bárczi Zsófia prózáját.
Mindent összevetve elmondható, hogy egy izgalmas, alakulásban lévő, sokféle hagyományból táplálkozó, sokféle tudást magába építő szöveguniverzumot látogat meg az az olvasó, aki Bárczi Zsófia prózáit választja magának társként.  



Szalay Zoltán

Szalay Zoltán nevéhez – fiatal kora ellenére – már két kötet is kapcsolható: a Nyelvjárás című regény, amely 2007-ben jelent meg és az Ártatlanság című elbeszéléskötet 2006-ból. Talán furcsának tűnhet, hogy a szerző korábbi könyvét említettem másodikként. Az a helyzet azonban, hogy – mint azt Tóth László nagyon frappánsan fejtette ki Szalay Zoltánról szóló kritikájában – „bár szerzőnknek két első kötete is van, mindkettőt már eleve ama bizonyos második művének írta meg.”
A Nyelvjárás című regény legalább két síkon hozza működésbe a tágabb hagyományt, egyszersmind talán meg is döbbentve olvasóját. Egyrészt van egy nagyon erős vonulata, amely a francia egzisztencializmusra emlékeztet: a környezetétől teljesen elidegenedett főszereplő, akinek egymás után sorjázó leszámolástörténeteivel ismerkedhetünk meg. Ami különösen bizarrá teszi a művet, az a helyszín: egy Dunaszerdahely melletti faluban szembesülhetünk az eseményekkel. A Csallóköz mint colour locale egyrészt egyedivé teszi Szalay művét, másrészt ironikussá válik a felidézett hagyomány. A másik sík a regény nyelvi minimalizmusa. A szereplők beszűkült tudata, a környezet elhasználtsága, a lerobbant épületek mintha a regény nyelvhasználatával párhuzamosan jelennének meg. Olyan világ ez, ahol az alkoholizmus, a szeszcsempészet, a prostitúció, a maffia, a családon belüli erőszak hétköznapi jelenségekként mutatkoznak meg, s a regény nyelve a magától értetődő természetességgel adja meg magát ennek a világnak.
Az Ártatlanság elbeszéléseinek és novelláinak az alapját is ez a minimalista-takarékos nyelvhasználat jelenti. A kötet írásaiban azonban ezen túl nagyon gyakran egy-egy elv modellálása zajlik: Az ötlet című nyitónovellában például a lezárhatatlan szövegtermelés modellálódik, a Péter és az Ildikóban egy értelmen túli nyelv modellszerűsége irányítja a történetet, a címadó Ártatlanság című írásban pedig az uralhatatlan környezetnek kitett egyén cselekvésmintáira láthatunk rá.
Egyébként ha összegezni szeretnénk, éppen ez az igazán jellemző vonása Szalay Zoltán írásainak: amikor az átlagember a hétköznapokban hirtelen minden ok nélkül szembesül a környezet értelmetlenné válásával, a kizökkent világgal és benne önmaga idegenségével, megváltozott egyéniségével.


N. Tóth Anikó

N. Tóth Anikó rendkívül sokirányú irodalmi munkásságának jellemzéséhez elöljáróban csak annyit szükséges megjegyeznünk, hogy talán egyetlen terület, a versírás az, amely eddig kimaradt a repertoárból. Első kötete, az 1994-ben megjelent Tamarindusz meséket, pontosabban „mesketéket” tartalmaz. Ezt a Németh Ilona illusztrácóival megjelent, varázslatos könyvet az 1999-es Alacindruska követte. Ebben a könyvben találkozhatunk tündérekkel, aranyos és rosszacska manókkal, lidércibével és gonosz szipirtyóval: Bagócával, Pacukával, Durmanccsal, Törpinccsel, Alacindruskával, Kunkával, Pajoddal, Nannyával, Düllével és Kandikával, Berbétével és Cillankával, Pipiccsel és Tutusszal. „Különös-furcsa, titokzatos csengésű szavak is felbukkannak ezekben a történetekben. Egy Ipoly menti palóc tájszótárban (írója Tóth Imre) böngészve akadtam rájuk” – írja N. Tóth Anikó a kötethez csatolt Szó(játék)tárban. Ezeket a meséket Esti meseként a Kossuth Rádió is közölte folytatásokban. A szerző harmadik kötete sokak számára talán meglepetést jelentett, hiszen Kísérlet megszólalásra és elnémulásra (1999) című könyve tanulmányokat tartalmaz. Ez a könyv egyúttal nagyszerű bevezetés is N. Tóth Anikó műveinek prózapoétikájához, hiszen a benne elemzett-értelmezett műalkotásokkal összetett, mély kapcsolatot épít ki prózájával a szerző. Többek között Cholnoky Viktor, Gulácsy Lajos, Csáth Géza, Mészöly Miklós, Ottlik Géza, Grendel Lajos, Gion Nándor, Bodor Ádám és Darvasi László szövegeivel. És bár annak ellenére, hogy N. Tóth Anikót kezdettől fogva prózaíróként tartotta számon az irodalmi közvélemény, még negyedik kötete sem prózakötet, hanem olyan könyv, amely iskolai színjátszók számára írt színdarabokat, színjátékokat tartalmaz, például meseátiratok a szerző Alacindruska című kötetéből. Ez a Dülle és Kandika, amely 2003-ban látott napvilágot. A szerző eddigi talán legnagyobb sikert és elismerést kiváltó műve a prózaíró N. Tóth Anikót mutatja be: a 2005-ös Fényszilánkok több díjban részesült, s valódi kritikai pezsgést váltott ki megjelenése mind Magyarországon, mind Szlovákiában. A regény után Szövegvándor címmel, Közelítések Mészöly Miklós prózájához alcímmel 2006-ban egy monográfia szerzőjeként bemutatkozó N. Tóth Anikó eddigi utolsó kötete egy sajátos meseregény, a tavaly megjelent Tükörkönyv, amely két irányból olvasható egy művé.
Az eddigiekből is kiderült talán, hogy sokrétű, rendkívül gazdag munkásságával N. Tóth Anikó a kortárs magyar irodalom egyik izgalmas, színes egyénisége.
 
Elhangzott 2009. május 15-én, Diószegen