„Kimegyek a dombtetőre,
Onnan nézek szerte-szét,
Hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét...“
Petőfit idéztem e pár sorral, aki egykor itt járt Rozsnyón. Ki tudja, melyik dombtetőről nézett le vagy körül, s látván a hegykoszorú-ölelte várost, megilletődve ekként vélekedett: „Gyönyörű! Mint a koldus karimás kalapjában egy aranytallér!“
Gyönyörű a hasonlat is. Mi, akik itt születtünk és éltünk, elszorult torokkal újból és újból felidézzük e pár sort kirándulásaink alkalmával, s mi is megilletődve nézünk szét e csodálatosan szép hegyölelte tájon.
A tavaszt idéző Rákos, a Pozsáló a nagy sziklával, a Kalvária öreg, romos templomával, több gondoskodást érdemlő haranglábával, stációival, a közeli Fürdő, Hármasbükk, Gyuri-tanya, a Gulyapallag a lomb- és tűlevelű fáival, hegyi patakjával, ózondús, szívet-lelket felüdítő friss levegőjével, a Gombás, a Nyírjes, az Ivágyó, a Bányaoldal, a Berzétei és Szilicei fennsík meredek sziklás-fás oldala madár és állatvilágával olyan drága kincs, olyan gazdagság, amely minket itt lakókat is elbővöl, ideköt, fogva tart... Nincs üdítőbb élővíz a Kormoskút kristálytiszta vizénél, forrásánál.
Ez az egyszerű, de fennkölt, szívből fakadó ragaszkodás a hazaszeretet, s ez ösztönzött, hogy gondolataim papírra vessem. Többezer ember szívdobogása, elfelejtett, vagy megholt emléke forrt össze e bányaváros főterével, utcáival, patakjával, folyójával, temetőivel, épületeivel. Az évszázadnyi idő, melyet megelevenítek az értelem és érzelem tükrében, nem adattár, nem történelmi értekezés, hanem a múlt, jelen és jövő „Eszterlánca“.
Fogadják soraim olyan szeretettel, mint amilyen engem vezérelt felidézett emlékeim közreadásánál.