Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Március
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 32991
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige: Az éjszaka lánya - Médeia

Arany Opus Díj 2009Szürkület

„Iaszón most új nászra lép.”

– El akarsz hagyni? – kérdezte Médeia.
Iaszón hallgatott.
– El akarsz hagyni?!
– Mindenkinek jobb lesz így.
– Jobb?!
– Értsd meg. Érdekházasság lenne. Politikailag nagyon előnyös. A korinthoszi királylány! Gazdag lennék. Hatalmam lenne. Megbecsülnének. De így... veled...
– Velem?
– Téged mindig idegennek tartott mindenki. Hiába élünk itt már tíz éve. Van benned valami misztikus, valami baljós, nem szeretnek.
– És te? Te szeretsz? – kérdezte Médeia.
És Iaszón újra csak hallgatott.
– Szerettél egyáltalán?
Ránézett kutatva az asszonyra, aki nélkül nem jutott volna semmire. Aki nélkül nem tudta volna befogni a bikákat, nem bánt volna el az óriási harcosokkal, nem szelídítette volna meg a sárkányt, és nem vette volna magához az aranygyapjút. Nélküle nem lenne semmi és senki. Annyi mindennel tartozik neki!
Annyi mindennel, hogy tíz embernek is sok lenne.
– Nem szerettelek – mondta. És lefoszlott róla a sárkányfogak súlya, elmúlt felőle az aranygyapjú vakító ragyogása, most végre újrakezdheti az életét, a hős ráaggatott nimbusza nélkül, most végre nem zsinóron rángatott bábfigura lesz, hanem ember.
– Nem szerettelek – ismételte újra.
– Mi lesz a gyerekekkel? – kérdezte Médeia.
– Támogatni fogom őket, természetesen. Mindent megteszek, hogy szerető apjuk maradjak...
– Szerető apjuk! – visszhangozta Médeia gúnyosan.  – Tűnj el a szemem elől!
Nem várt megvetést, haragot sem, szomorúságot várt, milyen oktalan is volt, mikor azt képzelte, Médeia szemében könnyek csillognak majd, ő pedig a karjába veszi, megvigasztalja, talán még le is fekszik vele, és amikor egymás ölében pihennek, Médeia belenyugszik döntésébe, és útjára engedi őt, hiszen annyira szereti, hogy mindig segítette minden lépését, most is csak tovább egyengetné karrierje útját, félreállna, és áteresztené őt Glaukénak. De Médeia nem volt szomorú, közönyös volt, rideg, cinikus. Ennél az is jobb lett volna, ha tombol, ha harcolni kezd a szerelméért, de nem tett semmit, keresztülnézett rajta, mintha valóban csak egy élettelen bábfigura lenne. Nem is szólt hozzá, csak a fiaival beszélgetett, úgy viselkedett, mintha Iaszón már ott sem volna, megalázó volt ülni az asztalnál, és látni, milyen jól megvannak azok hárman. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel, kiment.
Médeia leszedte az asztalt, aztán bekiabálta a dajkát, vigye ágyba a fiúkat. A szolgáló már az edényt súrolta a konyhában, Médeia kizavarta, s mikor értetlenkedett, jókora pofonnal adott nyomatékot szavának. Bezárkózott, dühödten esett neki a mosatlannak, könnye belepotyogott a vízbe, míg csörömpölve elmosogatott. Aztán megtörölte az arcát. Benézett a fiúkhoz, aludtak már. Elsuttogta napi áldását, aztán kilépett a házból, és beleveszett az éjszakába.

 
Sötétség

„Mered megölni, asszony, önnön magzatod?”

Az éjszaka megoldást hoz. Médeia tudta.
Ha bánata volt, ha egyedül akart lenni, az éjszakához fordult. Sosem félt a sötéttől, a barlangtól sem, ahol Hekaté istennő jelenlétét érezte. Az éjszaka a barátja volt. Menedéke.
Belépett a barlangba, szólította az istennőt, akit kevesen mernek szólítani, Hekatét, a varázslás anyját, a sötétség és kétségbeesés anyját, a dermedt csend és csillagtalan éj anyját. Hekatét, akinek hatalma minden istennél nagyobb, aki halandó kedvenceit, választottjait hatalommal ruházza fel.
Médeia kiválasztott volt.
Szólítalak, rettenetes Hekaté, feneketlen éjszaka úrnője, hallgass meg engem. Férjem, Iaszón méltatlanná vált arra, hogy társamnak nevezzem, egy másik nőt akar ágyába vinni, engem felhasznált, kifacsart, és most eldob, mert itt, Korinthoszban már nem énrám van szüksége. Azt akarom, megbűnhődjön, mert elfeledte, mit tettem érte, hogyan segítettem küzdelmeiben, hogyan tettem az aranygyapjú birtokosává. Azt akarom, fizessen meg a fájdalomért, amivel sújtott.
Varázsolj!
Hekaté, sötétség csodálatos asszonya, nem tudok már varázsolni. Nem hiszek a saját erőmben, elvesztek képességeim, elveszett kiváltságom, nem vagyok többé önmagam.
Megbénít a szerelem.
Nem szeretem. Gyűlölöm. Azt akarom, neki is fájjon, ahogy nekem fáj.
Az éjszaka megoldást hoz. Gondolkozz. Van egy mód, egyetlenegy, mellyel sebet égethetsz a hűtlenbe, egyetlenegy mód, mellyel lesújthat rá kezed, és megnyugvást nyersz.
Nem tudok már varázsolni.
Nem kell varázsolnod. Csak meg kell fosztanod Iaszónt mindentől, ami fontos neki, amit szeret.
El kell hát pusztítanom a nőt, akit kíván.
Kevés.
El kell pusztítanom a királyt, aki nemcsak lánya kezét, a hatalmat is neki ígérte.
Kevés. Többet várok tőled, Médeia.
Nem! A gyerekeket nem! Ők az enyémek, az én vérem, az én nevelésem!
Ezért fontosabbak Iaszónnak minden másnál.
Nem pusztíthatom el őket! Fiaim!
Tőled kapták életüket. Tőled kapják halálukat.
Ők nem fizethetnek az apjukért. Ők nem tehetnek semmiről.
Csak kicsinyes, földi anyák gondolkodnak így. Nézz isteni szemekkel. Országomba emelheted őket.
Nem! A gyerekeimet nem adom!
Menj haza, Médeia. Nincs a te szívedben bosszúvágy. Nem akarsz te büntetni. Menj haza, és siránkozz, mert gyáva vagy és korlátolt, és nem segíthet rajtad senki. Menj haza, Médeia, és aludj. Az éjszaka megoldást hoz.
 
Mese

„Azért küldtek, hogy hajts igába tűzköpő bikákat.”

– Anya, mesélj! – követelte Linosz.
Médeia szeme a távolba meredt, meg se hallotta a kisfiút. Iaszón tegnap nem töltötte otthon az éjszakát, annál a nőnél volt a szemérmetlen, annál a ribancnál, aki miatt el akarja őt hagyni.
– Mesélj! – szólt Linosz hangosabban, és a ruhája szélét is megrángatta.
– Miről? – kérdezte Médeia, és magához húzta kisebbik fiát.  Daumosz, a nagyobbik pillája megrebbent, hallgatag gyerek volt, sosem mondta ki, mit szeretne, de Médeia tudta, éppúgy szomjazza a történeteket, akár szókimondó, követelőző kisöccse.
– A sárkányosat mondjad – szólt Linosz.
Médeia megremegett. A sárkányos nem volt más, mint a megismerkedésük története, az aranygyapjú megszerzésének története, ez most fájt, ez a mesék világába száműzött igazság, fájt, mert nem volt igaz többé. Hazug mese lett.
– Na! – unszolta Linosz. – Egyszer volt, hol nem volt...
– Nem így kellene kezdeni – szólalt meg váratlanul Daumosz.  – Ez a történet apáról szól. Apa nem volt, apa van.
– Minden történet így kezdődik! – vitatkozott Linosz. – És amúgy is anyának kell elmesélnie. Úgy lesz jó, ahogy anya mondja.
Médeia nyelt egyet. A fiúk nem tudják még, hogy az apjuk egyszer volt, de már nincs, többé tán vissza sem jön, hacsak a holmijáért nem.
– Egyszer volt, hol nem volt – kezdte Médeia.
– Látod? – mondta büszkén Linosz.
– Légy már csöndben – szólt rá Daumosz. – Ne kotyogj bele apa csodás hőstetteibe.
– Volt egyszer egy gonosz király, Peliasz, aki el akarta veszejteni ifjú rokonát, Iaszónt. Ezért veszedelmes feladatot bízott rá: hozza el Iaszón a híres aranygyapjút a messzi Kolkhiszból.
– Kolkhisz csodás város volt, csupa hatalmas ház, szép templomok, és minden embernek számos szolgálója – sorolta tudálékosan Linosz.
Médeia lehunyta a szemét, és maga előtt látta szülővárosa utcáit. Ma is úgy vágyódott a meghitt utcák, terek, csarnokok után, mint régen. Sosem tudta elfelejteni Kolkhiszt.
– Mondjad tovább!
– Iaszón útra kelt társaival, és útján jóságos istennők védelmezték. Maga a tehénszemű Héra egyengette útját, ő hívta segítségül a jó szeleket, melyek Kolkhiszig repítették Iaszónt.
Bár fújták volna a szelek másfelé a hajóját, gondolta Médeia. Jött, és fenekestül felforgatta az életemet.
– Iaszón Aiétész király elé állt, és az aranygyapjút követelte magának. Nem bánom, mondta a király, de ki kell állnod a próbát, mert csak magamnál derekabb vitéznek engedem át a csodálatos kincset. Érclábú bikáimat ha járomba tudod fogni, ha felszántod velük Arész isten mezejét, ha elveted a sárkányfogveteményt, és estére le is aratod azt, tied lehet az aranygyapjú.
–S a hős nem tétovázott egy percet sem, elvállalta a feladatot – mesélte csillogó szemmel Linosz. – Varázsírt kent testére, fegyvereire, még pajzsára is. Hozták az érclábú bikákat, azok rúgtak-kapáltak kegyetlenül, és hegyes szarvukkal döfködték őt, de nem tudtak kárt tenni benne. Eke elé fogta őket, és egykettőre felszántotta Arész mezejét.
– Anya, honnan volt apának varázsírja? – kérdezte Daumosz.
Még sosem kérdezte meg. Médeia még sosem beszélt magáról ebben a történetben. A fiúk nem tudták, hogy nélküle semmi sem sikerült volna.
– Volt neki, egy öreg jóstól kapta – rögtönzött könnyedén. – Mindig magánál hordta, mert tudta, hogy egyszer nagy szüksége lehet rá.
– Milyen bölcs volt! – suttogta Daumosz. – Enélkül agyontaposták volna a bikák.
– Tovább akarom mondani! – mérgelődött Linosz.
– Mondjad – simogatta meg Médeia a szöszke fejet. Linosz mindig átvette a mese fonalát, Médeia pedig gyönyörködött kipirult arcában. Csak most nem, most már nem tudott hinni ebben a mesében, már nem tudott hinni Iaszón rendkívüliségében.
– Aztán a király teleöntötte Iaszón sisakját sárkányfoggal, és ő bevetette vele a mezőt. Még a végére sem jutott, mikor a mező elején már felbukkantak a göröngyök közül a szörnyű óriások. De ő csak ment és vetett, hátra sem nézett. Aztán, mikor mind kibújtak a földből, fogott egy nagy követ, és közéjük hajította. Azok marakodtak rajta, mint kutyák a koncon, ő meg közben szépen lekaszabolta őket a kardjával.
– Honnan tudta, hogy követ kell közéjük dobni? – akadékoskodott újra Daumosz.
– Tudta. Apátok tudta az ilyesmit – mondta Médeia, és remegett a keze. Szerencsére a fiúk nem vették észre.
– Anya, mondjad te tovább!
– Aiétész király nagyon mérges volt, hogy Iaszónnak minden sikerül. Elvezette őt a barlanghoz, ahol az aranygyapjú volt, mert ez volt az egyezség. Csak azt nem árulta el neki, hogy egy félelmetes sárkány őrzi örökké éber szemekkel, szájából pedig tűzpatakok áradnak...
Médeia elhallgatott. Nem szerette a történetnek ezt a részét. A fiainak izgalmas mese volt, neki rettenetes valóság. Nagyon félt akkor, hogy a varázsereje kevés lesz, hogy a fenevadat nem tudja megszelídíteni, hogy mindketten ott pusztulnak az aranygyapjú mellett.
– De Iaszón ráolvasott a sárkányra – mondta Daumosz.
– És egy varázsnedűbe mártott ággal behintette a szemét, az meg menten elaludt, és hortyogásától visszhangzott a környék – folytatta Linosz.
– Anya!
– Tessék.
– Miért nem szokott apa itthon varázsolni?
– Milyen hülyéket kérdezel – mondta Linosz.
– Nem kérdezek hülyéket! A sárkányosban mindig olyan csodálatosakat tesz. Úgy szeretnék egyszer látni én is valami ilyet. De apa itthon sosem csinál semmit, és mérges, ha a kalandjait szóba hozzuk.
– Apátok hős – mondta határozott hangon Médeia. – A hősök pedig nem szeretik, ha a hőstetteiket emlegetik.
– És mikor Aiétész meglátta, hogy Iaszón megszerezte az aranygyapjút, rájött, milyen nemes vitéz és hős harcos, és hozzáadta a lányát, Médeiát feleségül – fejezte be Linosz.
Nem egészen, gondolta Médeia. Szökniük kellett, hisz Aiétész ismerte a saját lánya varázserejét, és jól tudta, hogy Iaszón egyedül nem boldogult volna. Csak egy hajfürtöt hagyott ott maga helyett, és követte Iaszónt az ismeretlen világba, Aiétész dühöngött, de nem érte őket utol. Azóta sem látta az apját, nem látta Kolkhiszt sem. Iaszón nem volt hős, csak egy kalandvágyó, közönséges ifjú, még Peliaszon sem állt bosszút, amiért a veszélyes útra küldte, Peliasszal is neki kellett végeznie. Iaszón egy senki volt, érdeme szinte semmi, csak a szerencséje nagy, hogy ő, Médeia beleszeretett.
De a fiúk nem tudják.
Sosem fogják megtudni.

Nem szabad megmondanod

„Házunknak már ezentúl nem barátja ő.”

– Mit csinálsz, apa?
A holmimat rakodtam épp össze, váratlanul ért a kérdés, úgy éreztem, rajtakaptak. Megfordultam, belenéztem nagyobbik fiam okos szemébe. Férfiasan állta a tekintetemet.
– Utazol valahová?
Ártatlanul és gyűlölet nélkül szemlélt. Nem, az anyja nem mondott neki semmit. Daumosz képtelen lett volna a tettetésre, a kíváncsiskodása igazi volt, nem bujkált a mélyén vád, nem, a gyerek nem tudott semmiről.
Éreztem, nem hazudhatok, átlátna rajtam, mert a gyerekek okosak, megérzik a bajt, a feszültséget, olvasnak a sorok között, megértik a kimondatlan gondolatokat is. A gyerekeknek nem érdemes hazudni.
– Nem utazom sehová. Elköltözöm tőletek. Feleségül veszem a korinthoszi király lányát.
– És anyával mi lesz?
– Mi lenne?
Nekem rontott abban a pillanatban, csépelni kezdett, ahol ért, és ez annyira meglepő volt az én szelíd, csendes kisfiamtól, hogy nem védekeztem, tűrtem az ütéseit. Nehezen higgadt le, eltartott egy ideig, míg belefáradt a verekedésbe, de végül abbahagyta. Rám se nézett, csak kiment.
Összeszedtem a személyes tárgyaimat.
A kapuban Médeiával találkoztam.
– Egyenest Glaukéhoz? – kérdezte.
– Egyenest.
Ő sem nézett rám, hallgatagon befordult az udvarra.
*
A kertben ültem egy fa árnyékában, a fiúk ott hancúroztak körülöttem. Vívtak egymással, cifra jelzőkkel illették egymást, aztán Daumosz engedte, hogy Linosz fölébe kerekedjen.
– Győztem! – jelentette ki a kicsi diadalmasan. – Hős vagyok, akár apám, Iaszón, aki elbánt még az óriásokkal is.
Daumosz vágott egy grimaszt.
– Tényleg, hol van apa? Már napok óta nem láttam.
Tőlem kérdezte a kisebbik fiam, és én rémültem törtem a fejem valami megfelelő hazugságon.
– Elutazott – mondta Daumosz hirtelen. – Beszéltem vele, mielőtt elment volna. Egy emberevő szörnyeteggel kell leszámolnia egy messzi szigeten.
Néztem nagyobbik fiam arcát. A hang ismerős volt, a hanghordozás is, mesébe illő volt, amit a fiam mondott, Linosz szájtátva hallgatta, a szeme csillogott.
Mesébe illő volt, mint a hazugságok.
Daumosz most rám nézett. Nem szabad megmondanod neki, parancsolta a szeme.
Visszanéztem rá.
És megértettem.

Csak a félelem

„Meghal Kreón leánya, biztosan tudom.”

Látni akarta azt a nőt.
Tudni, miért különb, mi érdeme van, hogy Iaszón érdeklődését felkeltette. Milyen vonzása van, hogy Iaszón eldobja érte a gyermekeit és a múltját.
Látni akarta azt a nőt, mielőtt végez vele.
Mert végez vele.
Megtenné akkor is, ha az éjszaka asszonya nem várná el tőle. De tudni akarja előbb, mivel bolondította meg Iaszónt.
A tengerparton találkoztak, közel a helyhez, ahol a halászok kivetik hálóikat, hogy zsákmányt szerezzenek. Az volt Glauké is. Zsákmány.
Médeia lassan járatta rajta a szemét, bőre minden milliméterét felértékelte, megbecsülte, mennyit ér ez a híres korinthoszi királylány, van mögötte fedezet, aranygyapjú? Van, hogyne, pozíció, rang, társadalmi megbecsülés. Mennyit ér Glauké maga, ha a fele királyságot leszámítjuk? Ér annyit, mint a sárkányaltató Médeia? Meg tudná menteni Iaszón életét? Ott tudná hagyni érte a hazáját? Le tudna róla mondani?
Glauké egy üresfejű csitri volt, ijedt szemekkel, meg-megrebbenő nyugtalansággal, mintha minden percben menekülnie kéne. Megérezte volna Médeiában a gyilkosát? Nem, dehogy, nem félt tőle.
Iaszóntól félt.
Nem akart hozzámenni.
Rákényszerítették.
Médeia csak néhány szót váltott vele, aztán otthagyta a partra vetett, haldokló halak mellett.
A halászok szedelőzködtek. Gazdag volt a zsákmány.
*
Az esküvője napjától félt. Hamarabb érkezett el, mint szerette volna, már csak néhány óra választotta el Iaszóntól, akitől viszolygott, aki ellen tiltakozott minden porcikája.
Néhány óra, míg még egyedül lehet.
– Meghoztam a menyegzői ruhádat – mondta Médeia.
Glauké ijedten fordult a hang felé, tekintete belekapcsolódott a magabiztos sötét szempárba. Bólintott, átvette a köntöst. Szégyen nélkül vetkőzött pucérra Médeia előtt, ahogy egy szolgáló előtt szokás, nem érdekelte az idősebb nő perzselő tekintete. Nem érdekelte már semmi, csak a félelem.
Magára vette a köntöst.
Hímzett kelme volt, leheletfinom anyag, mégis forróság öntötte el, ahogy bőréhez simult Médeia ajándéka.
Így lesz a legjobb. Igen.
Csak állt némán, várta a pillanatot, aztán szelíden hanyatlott le a földre, zajtalanul, mintha maga is olyan súlytalan lenne, olyan áttetsző, mint a halálhozó köntös. Tudta, pár perce lehet csak hátra, vagy annyi sem. Tekintete Médeiát kereste.
– Köszönöm – lehelte.
Médeia sötéten bólintott.
– Nincs mit.

 


Ketten, egyedül

„Boldogtalan, végzeted nem érted.”

– Te ölted meg – mondta Iaszón.
Médeia nem méltatta válaszra.
– Ismerem a praktikáidat. Ismerem a hatalmadat. Csak te lehettél. Senki más nem képes ilyesmire.
Éjszaka csodálatos asszonya, hallgasd meg imámat. Megtettem, amit kértél, sebet ütöttem Iaszónon, elvettem a szerelmét, elvettem a reményét, elvettem a boldogulását. Elégedj meg ennyivel, csillagtalan éj asszonya, Hekaté. Ne kívánj többet tőlem, Glauké meghalt, a korinthoszi király is meghalt, amint megérintette a köntöst, nincs már Iaszónnak jövője, nincs már Iaszónnak semmije. Legyen elég ennyi, feneketlen sötétség úrnője, Hekaté.
– Miért? Miért?! – kiáltotta Iaszón. – Fiatal volt, szép és kedves, és én szerettem. Hogy gyűlölhetsz ennyire, hogy elvetted őt tőlem?
Olyan volt, akár egy kisfiú a kedvenc falovacskája nélkül. A szöszke Linosz szokott ilyen csalódottan nézni, ha egy mese nem úgy végződik, ahogy szeretné.
– Miért? Válaszolj!
– Mi közöm nekem Glaukéhoz? – vont vállat Médeia. – És mi közöm még hozzád?
Megrázta őt, de mégsem merte bántani, félt a hatalmától. Látta már többször, mire képes. Látta a sárkányt szelíden hortyogni Médeia szavára. De látott mást is, rettenetesebbet. Amikor az aranygyapjúval menekültek, Médeia apja, Aiétész a nyomukba eredt, és igazán nem azért, hogy nyájasan eltársalogjon velük. Médeia gyermek öccsét vitte magával, Iaszón szeme láttára vágta el a torkát, feldarabolta, és a halott gyermek testrészeit elhajigálta útközben. Máig sem tudta ezt a képet elfelejteni, ahogy Aiétész fel-felszed a porból egy-egy véres végtagot, messze elmarad mögöttük, aztán nem is éri utol őket, lemond üldözésükről, fia megcsonkított teste fölött vinnyogva. Médeia azt állította, Aiétész fel tudja támasztani a fiát, de Iaszón sosem hitt neki.
Akkor sem hitt neki, amikor látta, ahogy egy feldarabolt kecskét egy forró folyadékkal teli üstbe ejt, majd egy egészséges gidát húz ki a katlanból. Akkor sem hitt neki, mikor ezzel a drasztikus módszerrel Médeia saját apósát fiatalította meg. Nem, nem hitt neki.
A hatalmában hitt volna. A varázserejében is.
Csak a jóindulatában nem.
Médeia megölte az öccsét. Aztán megölte Peliasz királyt, aki Iaszónt pusztulásba küldte az aranygyapjú ígéretével. És most megölte Glaukét is, és Kreónt, a korinthoszi királyt.
Iaszón úgy érezte, ő lesz a soron következő.
Éjszaka úrnője, Hekaté, ne kívánd, hogy fosszam meg Iaszónt mindentől. Így is nyomorult, földönfutó, nincstelen. Nincs már múltja, nincs már jövője, a pillanatba kapaszkodik kábán, és már nem tudok megvetést érezni iránta, csak sajnálom. Ne kívánd, hogy feláldozzam a gyermekeimet. Iaszón talán visszajön hozzám, talán boldog család lehetünk még újra.
– Miért? – kérdezte Iaszón utoljára, csöndesen. – Miért tettél boldogtalanná? Miért kellett megismernünk egymást?

 
Magányos hangok

„Semmibe hull a könyörgésed.”

Azt akarom, hogy visszajöjjön hozzám. Nélkülem gyenge. Nélkülem csak egy harmatcsepp, elvész a szélben, nélkülem visszhangmentes kiáltás, árnyéktalan ő nélkülem, és erőtlen, mint a nyápic növények az éltető napfény nélkül. Nélkülem semmi.
Félek tőle. Pusztít, mint a szélvihar, és bosszúálló keze mindenhová elér. Nem menekülhet, akire ő szemét rávetette, meghal, akit ő megérint, a halál angyala ő. Félek tőle.
Itt áll most előttem, szólni sem mer, a földet nézi. Glaukén jár az esze biztos, az elveszett esélyen, a felemelkedés lehetőségén. Én naggyá tettem hajdanán, és naggyá tehetem újra, sárkányt altattam érte, és varázsírral kentem be arányos testét. Akkor láttam először meztelenül, ő nem tudja, milyen szép meztelenül, világít a bőre a sötétben.
Ez vonzott benne mindig, a sötétség. Mert sötét az ő lelke, az éjszaka szolgálóleánya ő. Hatalma van és ereje, szerelme akár a vulkán, perzsel és pusztít, soha még nő így nem szeretett, mint ő. Vonzott. Most taszít. Nem tudom már csodálni. Félek tőle.
Azt akarom, egy lény legyünk újra, ő fény, én árnyék, ő fehér, én fekete, ő nappal, én éjszaka, ő férfi, én nő, egymás nélkül nem lehetünk meg, egymás nélkül nincs értelme létezésünknek, egymás nélkül nem vagyunk.
Elmegyek tőle messzire, mert veszélyes mellette maradnom, elfutok tőle, mert megmérgez a tekintete, a mosolya, elszököm előle, mert kiveti rám hálóját, jaj nekem, ha itt maradok, elpusztulok, ha itt maradok, nem leszek többé önmagam, ha vele maradok.
Azt akarom, visszajöjjön hozzám.
Elmegyek, mert félek tőle.
– Magammal viszem a gyerekeket – mondta a férfi.
– Nem engedem őket – mondta a nő.
– Az én fiaim – mondták egyszerre.
– Az én fiaim.
– Az én fiaim.


Elfordult tőlem

„Vidd magaddal két fiad, s ne tétovázz.”

Hirtelen szakadt rá a fáradtság.
Egész nap takarított, súrolt, sikált, rohant ide-oda, mert a felgyülemlett fájdalmat és kétségbeesést ki kellett vetnie magából.
És most rászakadt a fáradtság.
Nem a házimunkától, önmaga hajszolásától. Az élettől.
A halottaktól, akik a vállát húzták. A halottaktól, akik a lelkét nyomták.
És az élőktól, akikhez nem tartozott. A közömbös korinthosziaktól, akik levegőnek nézték, Iaszóntól, akit elvesztett, fiaitól, akiknek az életét féltette.
Fáradt volt.
És olyan üres volt, akár a kiszáradt, mély kutak, akár a nemzőerő nélküli férfiak és magzattalan nők, akár a sebhelyes arcú hold a csillagtalan égen.
Magával kellene végeznie, önmagát odadobnia Hekaté hármasútjára, hogy megkímélje a két ártatlant, akinek végzetét a kezébe kényszerítette a kísértetek és kételyek anyja, a rettegett éjkirálynő, Hekaté. Igen. Inkább önmagát.
A barlangban a megszokott sötét fogadta és az éjszaka úrnőjének tömör, súlyos, fojtogató jelenléte. Vedd az életem, Hekaté, vedd, nincs értelme úgysem, akit szerettem, elfordult tőlem, nem tér vissza hozzám, csak némaságát adja nekem, szavait már nem, gondolatait már nem, szépséges lelkét már nem, csak rettegését, csak megvetését, csak konok hallgatását. Vedd az életemet, Hekaté, vedd a varázsomat, vedd a jövőmet, nincs már értéke.
Ide merészkedsz, szent helyemre, hármasutam közelébe, hogy megbecstelenítsd azt szemtelen ajánlatoddal, szemérmetlen felkínálkozásoddal? Mihez kezdjek én egy értéktelen élettel, egy elrontott, mihaszna élettel, egy selejtes áldozattal? Mihez kezdjek azzal a torzképpel, akivé váltál, Médeia? Pusztulj előlem!
Úgy vánszorgott haza, akár a nagybetegek, kutyák vonították végig az útját, kísértetek és vészbanyák vihogtak rajta kéjesen, de nem bántotta senki egy ujjal sem a megbélyegzettet, nem lökték Kharón felejtést ígérő ladikjába.
Hazament, és ágyába feküdt, és az álom sem volt hozzá irgalmas.
*
Későre járt, mikor felébredt. Héliosz már az égen vágtázott tüzes szekerével, az egész háznép régen talpon volt már, de őt nem keltette senki.
Kiment, fiait kereste.
Daumosz és Linosz szokatlanul csendesen üldögélt a kertben, öregemberes, merengős tekintettel.
– Mi lelt titeket? – kérdezte.
– Miért hagysz el minket? – támadt rá Daumosz. – Apánk itt járt, azt mondta, te Hekaté istennő legfőbb papnője leszel ezentúl, minket nem láthatsz többé, ezért ő elvisz magával. Két órát kaptunk, hogy összecsomagoljunk.
– Elmegyünk a hőssel, a magányossal, aki elvesztette a kedvesét – szavalta Linosz. – És nem kereshetjük többé a kiválasztott nőt, aki egykor az anyánk volt.
– Ez nem igaz! – védekezett vadul Médeia. – Én sosem hagylak el benneteket.
– Apa azt mondta, varázslónő vagy – Linosz rászegezte égkék szemét.
– Nem vagyok!
– Apa azt mondta, Hekaté rettenetes bosszút áll mindannyiunkon, ha te makacsul ragaszkodsz hozzánk – nézett rá Daumosz is.
– Nem így van!
– Kinek higgyünk? – könyörgött Daumosz. – Neked vagy neki?
– Én sosem hagylak el benneteket. Veletek leszek egész a halálotokig – motyogta Médeia.
A kapuban megjelent Iaszón.
– Készen álltok, fiúk? Ne zavarjátok a rettenetes Hekaté nagyhatalmú papnőjét! Gyertek szépen, mennünk kell.
Mint akit megbabonáztak, fordult a két fej, a szőke is, a barna is, Iaszón felé.
– Ne! – kiáltotta Médeia.
A fiúk elindultak.
– Ne! – suttogta Médeia. Kinyújtotta két kezét fiai után, hogy visszatartsa őket, de azok csak lépegettek tovább, nem néztek hátra, Médeia keze fényleni kezdett, kísérteties, túlvilági fénnyel, a gyerekek egy kőhajításnyira voltak már ekkor, még egyet léptek apjuk felé, és akkor összerogytak egy-egy láthatatlan nyílvesszőtől, mely Médeia kezéből röppent feléjük.
– Mit műveltél velük? – ordított fel Iaszón, odarohant a gyermekekhez, de hiába szólongatta őket, nem volt már bennük egy szemernyi élet sem.
– Velük maradok haláluk percéig – mondta ki újra önkéntelenül Médeia, és szeméből könnyek folytak, fekete könnyek.
– Ölj meg engem is – állt elé Iaszón. – Nincs már senkim, akiért élhetnék.
Médeia ránézett, és a férfi hátrálni kezdett az eleven fájdalom elől, a kimondhatatlan téboly elől. Üres volt Médeia arca, akár a halottaké. Üres volt, akár a kivájt szemű bűnözőké. Üres.

 
Sárkányfogat

„Felszáll keserve, mint sűrű köd.”

Sorsom adta volna, ne láttalak volna, híredet, nevedet ne hallottam volna, büszke hajód nálunk ki nem kötött volna, szegény árva szívem nem szeretett volna, szegény árva szívem csöndes maradt volna, én bánatos anyám nem siratott volna, kezemre forró vér rá nem tapadt volna, leányból gyilkossá sosem váltam volna, sárkány altatója sosem lettem volna, bujdosó életem más irányt vett volna.
Végzetem ne volna, rád se néztem volna, forró csókod ízét nem ismertem volna, szerelmednek tüze nem égetett volna, magodból fiaim nem sarjadtak volna, méhemből fiaim nem születtek volna, gyönge szép fiaim nem sújtottam volna, kicsiny gyermekeim meg nem öltem volna, ártatlan életük el nem fújtam volna.
Sorsom adta volna, ne láttalak volna, fekete éjszaka nem bánthatott volna, fényes hosszú hajam meg nem fakult volna, az én kökény szemem ki nem sírtam volna, az én fáradt szívem meg nem hasadt volna, sárkányfogatomra fel nem szálltam volna, számos esztendőket tovább éltem volna, sorsom adta volna, ne láttalak volna.

 





 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2009
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2009:

Jelige: Pablo Tevel - Kabaré - avagy a por tragédiája

Hír értékelése
Értékelés: 3
Szavazat: 2


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2009

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.21 másodperc