Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Október
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 31631
Linkajánló
 Fiatal írók rovata: Tóth Flóra írásai (mentor N. Tóth Anikó)

Fiatal írók rovata 2009/2010Reggel

Sötét volt.  A hangja tompán búgott a fülemben, de meg se próbáltam tudomást venni róla.  Szemhéjamon átsütött a gyönge fény, s én lassan kinyitottam a szemem.  Azt  láttam, amit minden ébredésnél: ugyanazt a szobát tele megunt, régi bútorokkal, a zongora méltóságteljesen meresztgette rám billentyűit.  A falak rajzokkal, fényképekkel, összelopkodott poszterekkel és táblákkal voltak beborítva.  Az ágyon és a székeken kazlakban álltak a ruhák, a szalagfüggönyön átsütő gyér napsugarakban porszemek kavarogtak.  A gitár és a cselló ott hevert a ruhahegyek tetején, porosan, elfeledten.
    A hang újra belebúgott a fülembe, de ezúttal nem menekülhettem előle.  Reggel van, igen, ráadásul hétfő reggel. Mintha végtelen kis élet születne mindig a végtelen hetekkel, olyan élet, amit kezdetben gyűlölök, el akarom dobni, majd megszeretem és együtt bámuljuk a gyönyörű tájat a hófedte hegycsúcsokon.  A kék egen lyukat ütnek a felhők fehér foltjai, vetkőző fák éles ágai merednek ki a horizont hullámos vonalából.  A nap magasan süt, sugarai arcunkat simogatják.  Végül leszánkázunk a hegyoldalon és örömittasan merülünk álomba a lenyugvó nappal.  És minden áldott hétfőn egy ilyen kis élet kezdődik, és minden vasárnap egy ilyen kis élet múlik el.  Elszárad, elhervad, mint az őszi virág, és mosolyogva sétál a halálba.
    A kakaó íze édesen végigcsorgott száraz torkomon és szétáradt hűlt gyomromban.  Éreztem a bögrét a kezemben, éreztem a meleget a testemben, a hideget a lábamban.  Mintha minden tagom egy külön világ része lenne és az agyam lenne a kapocs.  
    Belibegtem a fürdőszobába, pucér lábamat hűtötte a hideg csempe.  Mindent csak félálomban, szempilláimon át érzékeltem.  Ahogyan a mentholos fogkrém kiűzi számból a tej ronda utóízét, ahogy a habos massza egészen az államig csordul.  A nap elkezdődött, az idő csak ment, és én még azt sem voltam hajlandó tudatosítani, hogy valóban létezem.  Kiöblítettem a számat, majd az arcomra fröcsköltem egy kis vizet.  Úgy hatott, mint egy pofon.  A szemem felpattant.  Belebámultam a tükörbe, ahonnan víztől csöpögő arcú, borzas hajú lány bámult vissza.  Lány...  lány.  A szeméből nem tudtam kiolvasni semmit.  Újabb hangok búgtak fel.  Bűnös.  És utálom.  De mégis, van benne valami vonzó.  Ujjaink összeértek, lassan az orrunk is, bűnös...  Lehet, hogy én vagyok az ő tükörképe, nem ő az enyém.  Szemeink barna tengerré olvadtak össze. Bűnös.

***

    Kiléptem az utcára.  Az arcomat megcsapta a csípős hideg.  Éreztem a ruhám alatt ahogyan végigszalad rajtam, bejárja testem minden porcikáját.  Felbámultam: az ég szürkén meredt rám, a fellegek füstként kavarogtak odafent.  Köd volt.  Elindultam a járdán, lépteim szokatlanul hangosak voltak a síri csöndben.  A köd homályából emberalakok bontakoztak ki, körvonalaikat egyre tisztábban rajzolta meg az idő ecsetje.  Elhaladtak mellettem, sziluettjeik elhomályosultak és eltűntek, elvesztek a ködben.  Talán ott sem voltak soha.  Talán csak én láttam őket, mint mindenkit, akik folyton maguk elé meredve, gépiesen szedik a lábaikat.  Talán ők csak a Tenger színén lépdelnek, és soha nem merülnek a feketéllő, félelmetes víztömegek mélyére.
    A fülemben megszólalt a zongora.  És ekkor már börtönben voltam.  Egy olyan cellából próbáltam kitörni, ahol igazából szívesen gubbasztottam.  Indái körültekertek, s én mosolyogva próbáltam őket letépni magamról.  Térdre borulva vallottam neki szerelmet, mégis átkoztam amiért fogva tart.  Megpróbáltam felébreszteni magam mielőtt még túlságosan elrugaszkodom a földtől.  Láttam az egyhangú háztömböket amint semmitmondóan bámulnak rám vak szemeikkel.  Újabb alakok tűntek elő a semmiből és nyelte el őket a köd.  Talán ott sem voltak soha...
    Hűs szél simogatta meg hajamat, éreztem a talpam alatt a talajt.  Vad villám szelte ketté az eget, s a menny bús dalra fakadt.  Magam elé meredve szedtem a lábam.      A testemben zengő zongoraszó egyre csak húzott le a feneketlen szakadékba.  Újra körülöleltek az indák, miket gyűlöltem, bár tudtam, ha eleresztenének, kínok közt üvöltenék fel.  Az ég könnyekben tört ki, a betonon fekete pöttyök jelentek meg, a cseppek belehulltak a pocsolyákba.  A látvány minden kis részlete elbűvölt, még a vízgyűrűk lassú növekedése is csoda volt.  A Föld csordultig van gyönyörrel, igen.  Égig érő fák végeláthatatlan tengere tornyosult felém, hullámai elleptek, eltörpültem a világ hatalmasságában.  A szél nevetve rombolta porrá a nyarat.  A szakadék feneke sötétségbe veszett s a zongora, mint egy szirén, hívogatott az ismeretlenbe.  

/2008 november/


Tegnap

    Meg tudtam volna érinteni a csillagokat.  Tenyerembe tudtam volna zárni ezeket az apró, fényes pöttyöket, amik mindig olyan távoliak és idegenek voltak, és a hatalmas ismeretlenből pislogtak le rám.  Most csak ki kellett nyújtanom a kezem.  De nem tettem.  Túl jó volt elringatni magam a csodás hitben, hogy ezek csak fölöttem lebegő, gyönyörű szentjánosbogarak.  Ti éjszakai kis csodák!  Éreztem a fű csiklandozását a talpamon, fedetlen bőrömön meleg szellő futott végig.  Csak bámultam a határtalan eget, ezt a gyémántokkal teleszórt királyi palástot.  Csak az ég félelmetes végtelenjét láttam.  És most mosolyogtak a fénypöttyök.  Mozdulatlanul.  Nézd, ott a Göncöl…
A legmélyebb rózsaszín derengett az éj árnyai között, és a pöttyök is mintha veszítettek volna fényükből.  A horizont bizonytalanul felsejlett a távolban.  Hajnalodott.  Így tudtam volna maradni örökre.  Talán csak álmodtam ezt a mesebeli tökéletességet, ugyanakkor biztos voltam abban, hogy ez valóság.  Lassan királykékké hígult a tintafekete ég tömény sötétje, és a remegő csillagok végleg elmerültek a felettünk hullámzó tenger habjaiban.  Éreztem a világot magamon, ereje édesen ellepte a rétet, mint holmi álomképes, színpompás meleg víztömeg.  Valami monumentális, isteni erő vibrált a levegőben.  Tapintani lehetett.  Szikrázott tőle a lég, és a legtávolabbi harmatcseppről is vakító volt ragyogása.  Olyan volt, mint a vihar előtti csönd.  De ez a csönd nem vészjóslóan zúgott, hanem boldogítón.
A világvége mögül csorogni kezdett a fény, befolyt a fűszálak közé, átfonta az ágakat és a zsenge rügyeket, bekúszott a levelek lyukacsaiba.  A táj sziluettjei felizzottak az oszló sötétben.    Lassan, lágyan közeledett az új nap ragyogó áradata.  Hatalmas, isteni napsugarak hasították fel az eget, megvilágították a fenséges formákba pöndörödő felhőket.  Úgy lövelltek elő a Föld peremén, mint kitörő vulkán lávanyalábjai.  A fák kígyókként tekeregtek a gyönyörű mennyben.  Soha ne nézz hátra.  És mi nem néztünk hátra egyszer sem, pedig a világ összes hangja ránk üvöltött mögöttünk.  Eltompultak a kiáltások.  Valami ismeretlen és óriási dolog lengett körül minket, átölelt és dúdolt, ringatott, simogatott.  Valami csodás dolog történt, ahogy a káprázat hangtalan szavakat fakasztott belőlem.  Tűznyalábok csaptak a magasba, a múlt és jövő lángba borult, hamvait elfújta a szél.  Valami új és emberfeletti, világfeletti élet kelt bennünk, ahogy hajnalodott.  Egy új nap, egy új élet.  A tüzes égitest felemelkedik hamvaiból, e lángoló istennő, uralja a Mindenséget, élteti, táplálja őt, körültekint, majd elporlad.
    De akkor nem kelt fel a Nap.  A pillanat megbillent, majd megállt, és csak néztük, bámultuk.  Ahogyan áll a pillanat.  Csak dúdolt a láthatatlan valami, halkan, puhán, simogatva, hangja mint ezernyi apró méhecske repült bele testembe, a fülemen át, és ott zümmögött az ujjbegyeimben is.  Hunyorogva néztünk a távolba, oda, ahol a világot áthidaló sugarak ragyogásában egyesült ég és föld, hó és felleg.  Azt hittük, a magashegységek jegeit tapossuk, de ezek dombokká koptak, völgyekké vájódtak a fölénk tornyosuló hegyóriások monumentalitásában.  Nagyságához nem méltó egy ember sem.  Mily őrült és tudatlan is az az ember, aki nem hajt fejet ennek az isteni, megfoghatatlan gyönyörnek, ennek a hatalmas nagy Mindennek.  És mi leborultunk előtte, s nem volt többé kétség afelől, hogy mi vagyunk-e minden Hegyóriások csúcsán.  Nem fért belém a hatalmas, színes buborék, a világító rózsaszín léggömb.  Most kell mennünk, vár a végtelen.  Vár a horizont, tele szépséggel és titokkal, vigasszal és bánattal, csodával és álommal.  Mert hisz’ mi voltunk azok, akik szárnyaltak.  Mi voltunk, kik szárnyakat növesztettek egymásnak, egymásból, és együtt indultunk el a messzi horizont felé.  Mi voltunk minden Hegyóriások csúcsán, mi voltunk a Mennyek tartóoszlopai, mi rügyeztünk minden Fák felett, a Nagyvilág Urai voltunk!  
…Hát mégis van Élet a Halál előtt?

Vár

Elhaló napsugarak simogatják arcom,
Múló melegségüket két kezemmel tartom,
Enyhe szellő suttog, a táj vörösben ég,
Hideg ölel körbe, ősz van
Buborék.

A méhek zümmögése is eltompult már,
Porladozó testét siratja a nyár.
Az égről eltűnt már minden, ami kék,
Levéleső hullik, ősz van
Buborék.

A nyár tündöklő lénye hűs viharba fullad,
Legyőzött holtteste mindenkiben szunnyad,
Tele van vele a föld, óceán, lég,
Gyönyörűt álmodik, ősz van
Buborék.

Álmok közt várja, hogy pompázhasson újra,
Milliónyi színű, dús szirmokba bújva,
Sugározzon róla a káprázat s az ék,
Ünnepeljék megint, ősz van
Buborék.




Halkan gyűlnek egybe a gyászoló fellegek,
Rettentő bújukba a világ megremeg,
Mennydörögve dúdolja gyászdalát az ég,
Villámok cikáznak, ősz van
Buborék.

A tejfehér egekből ezer könnycsepp fakad,
Csábító végtelenje felkap, elragad,
Kavarog a köd, hallgat minden rég,
Elalszik a világ, nyár volt
Buborék.

/2008 november/



Tóth Flóra írásaihoz

A három csatolt szöveg alapján Tóth Flóra lírai alkat: az érzelmek, a pillanatnyi benyomások, hangulatok megragadása tűnik számára fontosnak, érdekesnek, izgalmasnak.

Vár c. költeménye az egyik örök témát járja körül: az idő múlását vagy az elmúlást úgy általában. A költészeti tradíció mintáit követi, amikor évszak-metaforával él, ám nem hoz újat, meghökkentőt. Az időjárási viszonyok egymás mellé rakása kissé patetikusra sikerül, becsúszik néhány ellentmondás (enyhe szellő suttog – hideg ölel), zavaró szókapcsolat is (a nyár porladozó teste, a nyár legyőzött holtteste, ami mindenkiben  szunnyad, majd gyönyörűt álmodik…).  Nem egészen világos a cím, nem látok összefüggést a szöveggel, ha főnévi értelemben használja, akkor végképp nincs kapcsolat, ha igei vonatkozása van, akkor az alakját kéne módosítani, vagy teljesen más címet választani. Ugyanilyen zavart kelt a versszakok végén a Buborék szó –  jelentését tekintve a mulandóág, pillanatnyiság asszociációit előhívja ugyan, sőt ritmust is ad a szövegnek, mégis szerkesztetlenül lebeg. A szerző a kötött formával kísérletezik, a versszakok azonos felépítésűek, rímesek,  refrént is alkalmaz, mely az utolsó strófában – jó érzékkel – változik, a kibillenésnek nemcsak ritmikai, hanem jelentésbeli következménye is van.

Tegnap c. szövege műfajilag prózaversnek tekinthető, egy hangulatot ír le erős látványokkal. A természeti jelenségek lenyűgöző hatást tesznek a beszélőre, éppen ezért  a szöveg itt is – mint a Vár c. versben –  kissé emelkedett hangúvá lesz, amit néhány közhelyes betét szakít meg (egy új nap, új élet…) A látványleírás a csoda mélységes átélése felé tart, amikor hirtelen vált: „De akkor nem kelt fel a Nap.”  Viszont a bejelentett váltás után mégsem következik be a fordulat, a szöveg elveszti feszültségét, az írás második fele inkább csalódást okoz  (épp amiatt, hogy a bejelentett változás mégsem hoz semmi váratlant, meglepőt). Zavaró a nagybetűs írásmód. Itt sem tudok mit kezdeni a címmel.

Reggel  c. szövegét is áthatja a líraiság, a benyomások, érzések rögzítésének állandó igénye, a választott szavak szép hangzása, sajátos zeneisége, bár a szókapcsolatok kevésbé izgalmasak. Egy hétköznapi reggel vissza-visszatérő eseményeit, cselekvésmozzanatait fogja össze. Érdemes lenne azon elgondolkozni, hogy a múlt idejű igék jelen idejűre cserélésével még inkább hangsúlyozhatná a körkörösséget, a folytonos ismétlődést, az egyhangúságot. Itt is van néhány zavaró motívum: pl. az első mondatban valaminek a hangja szól, s végig nem derül ki, mihez vagy kihez is lehetne ezt a hangot kötni. Néhány költőinek indult szókapcsolata zavaros, sőt egy kicsit komikus: az idő ecsetje, mely rajzol,  a cella, mely indáival (!) körülteker. A menny bús dalra fakad-mondattal  meg a szentimentális beszédmód felé hátrál. A tükörkép-lány bűnössége kifejtetlen marad. Sajnos a hang is, bár a testben zengő zongoraszó kíváncsiságot ébreszt.


Úgy tűnik, Tóth Flóra hisz a csodákban – ez nagyon jó, és megkísérli a csodákat tettenérni és írásba foglalni, vagyis közvetíteni lelki élményeit,  érzékenységét és jó megfigyelőkészségét latba vetve – egyelőre  azonban ez még nem sikerül maradéktalanul, meg kell tanulnia gazdaságosan bánni  a nyelvvel, a költői eszközökkel.
N. Tóth Anikó



 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Fiatal írók rovata 2009/2010
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Fiatal írók rovata 2009/2010:

Rigó Tibor versei (mentor Németh Zoltán)

Hír értékelése
Értékelés: 0
Szavazat: 0

Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Fiatal írók rovata 2009/2010

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.12 másodperc