Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Március
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 32991
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: jelige: yetinyoma

Arany Opus Díj 2016Checkpoint Charlie


Három éve nem öltem bogarat. Igaz, más élőlényt sem. Hacsak nem számolom azt a környezetemben élő néhány embert, akit akaratlanul, a puszta létemmel segítek közelebb az elmúláshoz napról napra. Persze, ez a folyamat kölcsönös. Az, hogy alattomosan rágjuk egymás idegeit, szívjuk egymás vérét, acsarkodunk és áskálódunk, mind az együttélés természetes velejárói, ezért ezeket nem is sorolom a klasszikus gyilkolás kategóriájába.

Bogarat ölni, az más. Pökhendi erőfitogtatás, ráadásul előre kitervelten, hidegvérrel, a szánalom leghalványabb jele nélkül. Öltem már kézzel, lábbal, méreggel, esetleg valamilyen céleszköz segítségével. A szúnyogokat egyszerűen agyoncsaptam tenyérrel, a földön komótosan araszoló, mit sem sejtő bogarakat általában eltapostam, kéjes élvezettel roppantva szét kitinvázukat. Kedvelt hobbieszközöm volt a légycsapó, akár a hokibot vagy a teniszütő. Sportot űztem abból, vajon hány tetemet vagyok képes produkálni egységnyi idő alatt. Persze, egy bogár haldoklása is elnyújtható. A humánum zászlaját lobogtatva olyan módszereket eszeltem ki, amelyek nem járnak kellemetlen hangeffektussal, nem kíséri őket undorító látvány. Igaz, a bogár szenvedése így elhúzódik, és még órák múltán is mutat némi életjelet, kétségbeesetten vergődik, vagy hangtalanul agonizál, a lényeg azonban, hogy végérvényesen harcképtelenné válik. Haláltusája pedig szalonképes. Magamnak sem vallottam be, hogy az emberiesség leple alatt a zsigereimben lappangó kínzási vágy az, ami ösztönöz. Némán figyeltem, ahogy a pohár alatt foglyul ejtett pókban lassan kialszik a menekülni vágyás utolsó szikrája is, és feladja. Összekuporodik és megfullad. A lepkék, méhek és darazsak agóniája eszeveszett cikázásba torkollik, hisztérikusan csapkodnak a szárnyukkal, majd velük is végez az oxigénhiány. És akkor a lámpaburáról lógó, enyvvel bevont légypapír általi lassú halált még nem is említettem.
Három éve meg akartam halni. Akkor úgy éreztem, jó okom van rá. Huszonkét éves voltam, életunt és kiábrándult. Nem érdekelt az egyetem, nem érdekelt semmi. Ráadásul a nyári szemeszter végére a barátnőm is megunta az örökös nyavalygásomat és a fenenagy világfájdalmamat, fogta magát és lelépett. Hiába igyekeztem lezárni a harmadik évem, ilyen lelki állapotban képtelen voltam a vizsgákra összpontosítani. Ki is dobtak. A kollégium parkjában már fehér virágba borultak a jázminbokrok. A terebélyes cseresznyefát bepettyezte a pirosló termés. Tarkán virító rózsatövek szegélyezték a murvával beszórt ösvényeket. Hátrébb a gondnok nyírta a pázsitot. Rajta kívül egy lélek sem volt a parkban. A kollégium épülete is elnéptelenedett, szinte mindenki kiköltözött már, csak én ültem magamba roskadva az ágy szélén, és azon töprengtem, vajon milyen módon vessek véget az életemnek. De aztán mégis úgy döntöttem, adok magamnak egy utolsó esélyt. A szekrényem tartalmát behajigáltam a hátizsákomba, s mielőtt kiléptem a szobából, még leemeltem a polcról Kerouac Úton-ját. Metróval utaztam a pályaudvarra. Elhatároztam, hogy felszállok a leghamarabb induló nemzetközi gyorsra. Este tízre értem Berlinbe.
Azelőtt sosem jártam ebben a városban, nem ismertem itt senkit. Talán jobb is, gondoltam, legalább nincs késztetésem, hogy bárkit is felkeressek. Szabad vagyok, ez az utolsó utam, nem függök senkitől és semmitől, arra megyek, amerre a lábam visz. És vitt is. Napokig róttam Berlin utcáit, de egy percre sem felejtettem el, miért jöttem: meghalni. Láttam a Reichstag épületét, a Fal felkiáltójelként meghagyott darabját, a Branderburgi kaput, de minden oszlopfő, árkád és kovácsoltvas erkélykorlát az elmúlás visszavonhatatlan érzését sugározta felém. Ráadásul a modern városrészben csatangolva is egyre csak a melankólia  kerített hatalmába. Ötödik napja dekkoltam már a városban, mint egy hajléktalan, vagy inkább, mint egy csavargó. Általában a nyugat-berlini városnegyed, a Kreuzberg valamelyik sörkertjében üldögéltem, és késő éjszakáig a körülöttem lüktető tömeget figyeltem, arabokat, törököket, na és az alternatív német fiatalság furcsa egyedeit, ugyanúgy, mint ahogy valaha a bogarakat vizsgálgattam, mielőtt végeztem velük. Most viszont én álltam vesztésre. Semmi sem inspirált a továbbélésre. Hiába bámultam a falakon hosszan húzódó graffitiket, hiába hallgattam az önjelölt utcai prédikátorok próféciáit, a kalapozó utcazenészeket, semmi fogódzóra nem találtam bennük, ami értelmet adott volna az életemnek. Végig hiteltelennek éreztem a kényszerképzetként beléjük kódolt szabadságérzetet, amit minden áron igyekeztek elhitetni a környezetükkel, s ami úgy lengte körül őket, mint csatornát a patkányszag. Inkább legyek rabja egy célnak, gondoltam akkor, mint céltalanul szabad.
Aztán a hatodik nap reggelén, a Tiergarten parkjának egyik levendulabokra alatt ébredve azt éreztem, most aztán tényleg betelt a pohár, elegem van. Letakarítottam magamról a füvet meg a kutyagumit (ugyanis még a nagyképű németek is a fűbe szaratják az ebeiket), és elhatároztam, hogy addig járom Berlin utcáit, amíg rá nem akadok egy elegáns halálnemre. Nem vagyok az a tipikus öngyilkos merénylő, nem akartam másokat is magammal ragadni a halálba. Nem. De azt igenis akartam, hogy otthon megtudják, mi történt velem. Főleg a lány, aki miatt idáig jutottam. Elindultam hát a Checkpoint Charlie irányába. Stílusosnak véltem a választást, hiszen a rettegett Falon való átszökés közben meghalni számomra ugyanazt a reményvesztettséget szimbolizálta, mint ami akkor engem is jellemzett.
 Nyugodt tempóban haladtam a Friedrichstrasse-n, lassan közeledve a város kelet-nyugati megosztottságának mementója felé. S akkor megpillantottam azt a hatalmas légballont! Méltóságteljesen lengedezett a tér fölött, de a fedélzeti kosara még a földön pihent. Máskor is láttam már ilyet, de így, közvetlen közelről, sokkal gigantikusabbnak tűnt, mint a magasban, a felhők közt úszva. Befurakodtam az érdeklődők közé, hogy jobban szemügyre vehessem. Rögtön tudtam, hogy ez a szerkezet nélkülem nem emelkedhet fel. Gyönyörűbb és egyben hatásosabb véget nem is kívánhattam volna magamnak, mint egy halálugrást a légballonból egyenest Checkpoint Charlie képzeletbeli karjaiba!  
Néhány vakmerő turistán és rajtam, az öngyilkosjelöltön kívül még tizenegy norvég diák is vállalta a kalandot. Őket a tanáruk fizette be, mint kiderült, amolyan csapatépítés gyanánt. Ha sikerül az általam kitervelt salto mortale, ez a team building egy életre bevésődik az emlékezetükbe, gondoltam. Megfeszültek a kosarat tartó kötelek, és a ballon lassan emelkedni kezdett. Ha jól számoltam, a kapitánnyal együtt húszan voltuk a kosárban. A ballont ugyan végig egy kötéllel rögzítették a földhöz, mégis élményszámba ment a százötven méteres emelkedés. Na és a látvány! Fokozatosan kirajzolódott alattunk a város. Fentről körbetekintve felfedeztem berlini napjaim minden fontosabb állomását. Kissé el is érzékenyültem. Kezdett már-már ünneprontásnak tűnni a tervem, ráadásul az elszántságom is rohamosan lanyhult.  
De ekkor, szinte a semmiből, hirtelen viharos erejű szél támadt. Úgy dobálta a kosarat ide-oda, mintha a Jóisten dobókockát rázna a markában. Az utasok tehetetlenül vergődtek a szél kénye-kedve szerint. Kitört a pánik. Furcsa érzés volt látnom, miként hatalmasodik el mindenkin a halálfélelem. Kivéve engem. Hiszen én amúgy is meghalni jöttem. Egyáltalán nem éreztem félelmet, sőt, inkább valamiféle hálát a Mindenható felé, hogy megoldja helyettem azt, amire talán egyedül már nem lettem volna képes. A kívülálló nyugalmával szemléltem alkalmi társaim vívódását a kosár egyik nem létező sarkában guggolva. Egy középkorú nő riadtan sikoltozott, de hiába, a férje, görcsösen kapaszkodva a kosár egyik szíjába, rá sem hederített. Pedig néhány perce még ott páváskodott körülötte. Az addig magabiztos tanár is pillanatok alatt összeomlott, s hisztérikusan azt hajtogatta, „nem tehetek róla, nem az én hibám”. Diákjai egymáson csúsztak-másztak a kosárban, rettegéssel a szemükben próbálták menteni az életüket. A csapatépítés teljes kudarccal zárult.
És akkor bevillant az agyamba egy gyerekkori emlékképem: cserebogaraktól hemzsegő befőttes üveggel térdelek a vécében, majd lassan letekerem az üveg fedelét és a tartalmát beleöntöm a csészébe. Anyám ki nem állhatta a rovarokat, egyenesen irtózott a bogaraktól, s amikor megmutattam neki az aznapi gyűjteményemet, utálkozva rám parancsolt, hogy azonnal távolítsam el az egész undormányt.
Nem húztam le őket azonnal. A csészére könyökölve figyeltem, ahogy az életükért küzdve vergődnek a vízben. Átéreztem a halálfélelmüket, mégsem segítettem rajtuk. Láttam, ahogy egymást lenyomva próbálnak kimászni a vízből, de a csésze síkos porcelánján rendre visszabukfenceznek. Türelmesen vártam, amíg a temérdek apró bogárláb mozdulatlanná nem válik. Akkor egy mozdulattal lehúztam az egészet.
Talán ha húsz percig tartott a légi kaland. Lent is észlelték a bajt, és a légballont valahogy visszajuttatták a földre, bennünket pedig kimentettek a kosárból. A széllökések  közben alábbhagytak.
Észrevétlenül vegyültem el a bámészkodók tömegében, búcsút intve Checkpoint Charlie-nak, aki egyszer s mindenkorra megértette velem, hogy nincs jogom elvenni mások életét. Sőt, még a magamét sem.
Mindez három éve történt.  Azóta nem öltem bogarat.




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2016
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2016:

Jelige: A Titokzatos Szem

Hír értékelése
Értékelés: 5
Szavazat: 1


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.36 másodperc