SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA

Hangfecnik

Hang 1
Nem félek én semmitől, sohasem féltem. A halottaktól meg pláne. Csak az a ménkű nagy bánat, az ne lenne. A feketeségemből táplálkozó massza. Teli kassza. Hömpölyög az égett pénz szaga, a paraszt körül a szar. Az emberem tekintete meg lemarja a festéket a szememről, annyira belém akar látni. Ez egy fajta magasnyomású tekintet, ítéletet hoz. Ügyvéééd úúúr, ügyvéd úr, kérem, védjen meg! Könnyen olvassák a fejemre a falaim vörös téglaporát, a vádlott feláll. Igazán senki nem tudja kimondani, mennyire átkozottul…
Az emberek nem értik, szembe kell nézni. Lény vagyok. Mindenki azt hiszi, hogy majd elmúlik, de sosem fog, mert meg kell tanulni benne úszni, mert tényleg sosem fog. El akarják terelni a figyelmem, hogy foglalkozzam mással, hogy lássak csodákat. Pilinszky óta tudhatnák már, hogy nincs megoldás. Én, én, én kényszerűen kerültem a halogatás boncasztalára, felém hajolt. Régi és új árnyalatokat vágott ki a sötétből, volt halványan fekete, sötéten fekete, éjfekete, hollófekete, szürkésfekete, sötéten kékesfekete, bordósan fekete, meg ilyenek. Most együtt kávézunk. Azt mondták, a nihilistáknak nyugodtabbnak kellene lenniük, csak a bánattól az ember metafizikus magaslatokba kerül. Az Ő napsütötte sávja a falnál ér véget, nagyon sokat eszembe jut az öreg. Nekem nem ízlik a tégla. A hetek óta tartó fájdalom szétszakít. Egy pillanatig egyszer azt hittem, elhagytam a lábam, azon se csodálkoztam volna, ha pondrók hullnak ki, a csigolyáim közül.
Kívül és belül.
Fáradt vagyok.

Hang 2
Vannak lelkek, akiket élve el kell temetni, meg kell gyászolni, elhagyják az ágyad, konyhád, a szíved, ki tudja, tiszta giccs és klisé, mit lehet tenni, mert a gyász mindig ugyanúgy zajlik le, először dühös vagy, átkozódsz, miért pont te, miért jött, ha így elmegy, aztán jön a hiány húgyos langymelege, otthonossá válik és belé költözöl és nem enyhíti semmi, mert nem is kell, hogy enyhítse.

Hang 3
kék csókok a fehér keblen,
a földből az eső sarat csinál,
varázslat
mondják
ez természetes
sáros csókok hetedik kerültében akartalak,
nem is téged,
csak valami újat
olyat, amitől úri lány a templom előtt összeszorítja a combját,
mikor hazamegy, kimossa a nedves bugyit
/
az érzéki tapasztalat felett
felülírásként, ott marad a felhő
egymással szemben suttogó sziklakövek
egymásnak csak suttogó emberek
szerintem a felhő magányos
szerintem magányos
vagyok.