SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA - Pegazus Alkotópályázat értékelése: Szalay Zoltán

Szalay Zoltán

Pegazus 2019 – a lehetőségek kora

Idén vettem részt először a Pegazus pályázat kiértékelésében zsűritagként, így értékelésemet nem tudom az ilyenkor szokásos összehasonlítással kezdeni, hogy erősebb volt-e ez az évfolyam, vagy gyengébb, mint az előzőek. Annyit tudtam, hogy egy előválogatott anyagot kapok kézhez, ám ennek tudatában is több rosszabb munkát vártam, mint amennyi a paksamétámban végül szerepelt. Egyetlen pályázó anyagába sem volt elég röviden beleolvasnom, hogy megállapítsam, nem méltó semmiféle közelebbi vizsgálatra. Ebből arra következtettem, az idáig jutott pályázók komolyan veszik az irodalmat, már amennyire komolyan lehet és kell venni, és komolyan veszik ezt a pályázatot, aminek természetesen csak örülni lehet.

A következő megállapításom az volt, hogy a költészeti anyag erősebb és némileg kiegyensúlyozottabb a prózánál, és jóval nehezebb döntéshelyzet elé állít mint zsűritagot. Amikor azt mondom, kiegyensúlyozottabb, arra gondolok, sokkal több lehetőséget látok a verspályázatokban, amelyek színvonala nem tér el egymástól túl nagy mértékben. A verspályázatok között akadt néhány olyan vers vagy verstöredék, amelyeket akár irodalmi folyóiratban is el tudnék képzelni, bár ezt egyetlen teljes pályázati anyagra vonatkozóan sem jelenteném ki. A legtöbb pályázatban a lehetőségek domináltak: a szerzők felmutattak részeredményeket a nyelvvel folytatott küzdelmükben, de hosszabb távon általában alulmaradtak ebben a küzdelemben. Ahol a legtöbb lehetőséget és a legnagyobb kitartást láttam, azokat a pályázatokat emeltem ki. Az Őszi légy verseinek öniróniája és szikársága olyan érettségről tesz tanúbizonyságot, ami némi szigorral társulva igazán erőteljes költői világ megalkotásához vezethet. A James Delaney jeligéjű szerző versei tele vannak ötletsziporkákkal, amelyeket néha megfojt ugyan a túlbonyolított szerkezet, ám így is egyedi hang képződik meg a szövegekben. A Prae jeligéjű pályázó verseinek nyelve nagyon intelligens, érzékeny, a szerző jól bánik a formai elemekkel, ám jobban kellene ügyelnie az érzelmesség kordában tartására. Szívesen díjaztam volna még a Klákoz jeligéjű szerző Köldöküreg című versét, amely formailag is, gondolatilag is érett, bár helyenként suta szóválasztással, képzavaros szerkezetekkel dolgozik. A jobbak közé soroltam továbbá a vÉLETlen jeligéjű szerző szövegeit, amelyek viszont sajnos túl gyakran fulladnak moralizálásba és sablonosságba, valamint az agrip pina jeligéjű szerző három írását, amelyek nincsenek híján ötletességnek, ám néhol ügyetlen nyelvkezeléssel találkozni bennük.
A prózaszövegek esetében egyetlen olyan pályázatot sem tudtam kiemelni, amelynél könnyű szívvel javasolni tudnám a folyóiratbeli közlést. A szövegek nyelvileg általában viszonylag működőképesek voltak, inkább gondolati szinten teljesítettek gyengén: vagy sablonosak voltak, vagy sekélyesek, vagy naivak. Örvendetes azonban, hogy a nyelvet minden szerző viszonylag ügyesen kezeli. A mélység most nem mindig jött össze. A sakk jeligéjű szöveg szerzője egy rövidre nyesett krimit szállított, amely arról tanúskodik, hogy szerzőjének van egy sajátos stílusa, amelynek a kimunkálásán komolyan dolgozik. Több fegyelem és szigor alkalmazásával még jobb eredményeket érhetne el. A Tónka jeligéjű szerző novellája pedig arról árulkodott, szerzője kiválóan uralja a kisprózai szöveg szerkezetére vonatkozó ismereteket, kár hogy eléggé kiszámítható cselekményre támaszkodott.
Arra buzdítanám a pályázókat, haladjanak tovább a megkezdett úton, és töprengjenek rajta még többet, mikor érlelődik meg egy szöveg annyira, hogy késznek legyen tekinthető, legyenek kíméletlenek önmagukkal szemben, és csak azokat az írásaikat engedjék át saját szűrőjükön, amelyeket a legjobbakkal tartanak összemérhetőnek. Írjanak sokat, és ne féljenek kidobni sok mindent abból, amit megírtak, hogy csak a legerőteljesebb írások maradjanak meg. Akkor mindenki nyertes lesz.

Pozsony, 2019. július 28.