A 70 éves Gál Sándor köszöntése (2007)
Dátum: 2007. július 11. szerda, 16:31
Rovat: Köszöntők



A költészet diadala


A Gál Sándorral való kapcsolatom, a barátságunk csaknem fél évszázados, kezdete 1959-re tehető, amikor is a most 70 éves költő, még ifjú emberként Pozsonyba, a Szabad Föld szerkesztőségébe került.
Nem sok híja volt azonban, hogy már korábban is nem találkoztunk, hisz ő is Komáromban tanult, de akkor kezdte a komáromi tanulmányait, mikor én már eltávoztam a városból, 1955-ben.


Költőként mindenesetre csak megkésve, Pozsonyban vált ismertté, ami aztán furcsa anomáliához vezetett. Az történt ugyanis, hogy 1963-ban, az Irodami Szemlében én mutattam be (Tóth Elemér, Batta György és Bárczi István társaságában), én, aki mindössze két évvel voltam (vagyok) nála idősebb, de mivel 1963-ban nekem már mintegy tízéves irodalmi múltam volt, s mitöbb a nagy tekintélyű Irodalmi Szemle szerkesztője voltam, ő, mellettem fiatal költőnek számított, és senki sem furcsálta a fölötte való tútorkodásomat.
     Mindenesetre a lemaradását aztán nagyon gyorsan behozta, mert 1964-ben már megjelent az első verskötete (Arc nélküli szobrok címmel), azaz az én első önálló kötetem csak egy évvel előzte meg az övét.
     S fontosnak tartom mindezt elmondani azért, mert ilyenféleképpen Gál Sándor költészetének az alakulását a kezdeteitől alkalmam volt figyelemmel kísérni, s érdekes, ontológiai igényű, az időt és létet teamtizáló lírájának, mondhatom, minden korszakát lelkiismeretesen kommentáltam is.
Ha jól számolom, az említett bemutatással együtt mintegy öt alkalommal (azaz úgy tíz évenként egyszer) írtam verseiről, életpályájáról, s írásaim címei, központi gondolatai, azt hiszem, elég pontosan jelzik, hogy az életműve milyen mederben mozgott, milyen tengelyek mentén alakult. A róla szóló írásaim címei, témái a következők voltak: Humanizmus a monumentalizmusban, Az idővé személytelenített szubjektivitás, Az éden és az elégia között, Egyetlen idő, A pusztulás méltósága. S ha ezeket a címszókat egyetlen összefüggő mondatba kellene foglalnom, akkor ilyesmit mondhatnék: Gál korábban az idő-szakma művelője volt, s mostanra, 70 éves korára – Ottlik Géza bon mot-ját ide alkalmazva – eljutott a létszakmáig. Indulása idején cseh avantgárd mesterektől tanult, elsősorban kötetlenül áradó versmondatot, szabadverset, de enciklopédikus tárgyismeretet, a tárgyak kinetikájába foglalt időszerkezetet is, később pedig az idő múlásának az elégiáját egyre inkább a pusztuló hagyományos falu és természet képeiben tárgyiasította és egyfajta katasztrofikus világvízióvá tágította, hogy aztán mindez a mostani, kései lírájában egy letisztult ontológiai szemléletben s formai minimalizmusban szintetizálódjon. 
Születésnapi köszöntőkben nincs hely a részletes műelemzésekre, de összefoglalva az elmondottakat le kell szögeznem, hogy Gál Sándor az egyik legsokoldalúbb és legtermékenyebb költőnk, írónk, alkotónk, hogy az alatt a fél évszázad alatt, amióta pályán van, kiadott mintegy tizenöt verskönyvet, együttvéve legalább ugyanannyi elbeszéléskötetet, kisregényt, mesekönyvet, riport- és publicisztika-gyüjteményt, s hogy József Attila-díjas, s a Magyar Köztársaság Elnöke Aranyérmének a tulajdonosa, azaz hogy Magyarországon a legismertebb felvidéki írók közé tartozik.
     De ennek a magyarországi ismertségnek a kapcsán, s mintegy rövid köszöntő-írásom befejezéseként, még meg kell említenem költőnk, írónk életművének egy rendkívül érdekes sajátosságát. Jelesen azt, hogy ezt az életművet Budapesten, Debrecenben és Miskolcon főleg az ún. népi körökben ismerik, következésképpen egyértelműen a népi-nemzeti iskolákhoz sorolják. Holott egy alaposabb műelemzés könnyűszerrel kimutathatná, hogy Gált a meggyőződése, világszemlélete, érzelmi világa kötheti ugyan a „népiekhez“, de írásainak anyagában, természetében alapjában véve nem népi beidegződések, reflexek, világképi sémák működnek. Igaz, első fokon valóban a paraszti világ, a népi kultúra  elsüllyedő értékeiről van itt szó, de Gál írásait valami mégis diametrálisan elkülöníti Nagy László vagy Juhász Ferenc város és technika ellen lázadó romantikájától: az ő opusai a paraszti kozmosz elenyészését a Föld, a szerves élet katasztrófájában, pusztulásában jelenítik meg és vice versa: a bioszféra széthullását a falu univerzumának enyészetében teszik egzisztenciálissá, személyessé, emberivé.
     Emlékszünk még az irodalomteoretikus Engels Frigyesre? Ő a realizmus diadalának tartotta, hogy a royalista, királyhű Balzac figurái nem a szerző világképe, hanem saját természetük s a cselekmény logikája szerint viselkednek, én pedig a költészet, a jó irodalom diadalának tartom, hogy a nép-nemzeti Gál verseinek, elbeszéléseinek nem sok köze van a népi ideológiákhoz, s ha mégis van, akkor az a népi irodalom mai érvényű túlélési formáját jelzi.
De pontosab, ha azt mondom: Gál Sándor nem népi költő, író, az ő költészete, prózája csak a „jó“ jelzőt képes elviselni: Gál Sándor jó költő, jó író.
     Hetvenedik születésnapján én ezt a jó költőt, jó írót s a barátomat köszöntöm.


     Tőzsér Árpád







A hír tulajdonosa: SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA
http://www.szmit.sk

A hír webcíme:
http://www.szmit.sk/modules.php?name=News&file=article&sid=114