Szokásosan indult a reggel. Fárasztóan és álmosan. Az utcán senki, épphogy csak világos volt. De kellemesen hűvös, ami némi frisseséget adott az induló napnak. Úgy látszott, éjjel esett. Elcsodálkozott rajta, hogy nem érzékelt az egészből semmit. Jól aludhatott. Ami nem is annyira megszokott az ő esetében. Vagy talán mégis? És csak ő gondolja azt, hogy nem alszik jól? Ki tudja? Meglehet ez is. Eh, de hosszú ez az utca! Viszont ha már kiér ebből, túl lesz útjának felén. Az is valami. Az üzlet nyitva állt, s már vásárlója is volt. Arra gondolt, ha nem kellene járnia minden nap buszra, ő nem jönne boltba ilyen korán. Persze, a koráneklésnek is van előnye. Perszehogy van. Miért ne lenne? De azért ő szívesen aludna még reggelenként legalább egy órácskát. Vagy csak felet. De a húsz perc is jól jön és a tizenöt is számít még. Eh, a fenébe! Néha öt percet is jó ráhúzni. Nem? Megállt, megvárta, míg elhajt mellete egy autó és átment az úton. Errefelé már van egy kis forgalom. Dehogy ennek az autónak is miért pont ekkor kellett ideérnie, amikor ő át akart menni? Előtte és utána semmi. Dehát már miért ne? Dombról ment lefelé a járdán. Kicsit lelassított, mert félt attól, hogy talán megcsúszik a nedvességen, amit az éjszakai eső hagyott hátra. Valójában most nem kellett volna aggodalmaskodnia oly nagyon, hiszen közel sem volt olyan vészes, mint néha télen. És akkor sem csúszott el soha. Na jó, de erről csendet, hiszen megtörténhet még az, ami eddig nem... Ni, egy csiga! És még egy, meg még egy! Kettő nagy és egy kicsi. Csak nem kis család? Elmosolyodott erre a gondolatra és óvatosan átlépte őket. Menjetek csak, akárhova is tartotok! Még visszafordult egy röpke pillanatra, aztán alig észrevehetően, hitetlenkedve, de derűsen megrázta a fejét. Még ilyet! Látod? Talán mégis adhat valamit ez a nap.
De ha mégsem, abban sincs semmi váratlan és meglepő. Úgyhogy nem számít. Munkája végeztével szépen kisétál a megállóhoz, felszáll a buszra, végigüli azt a fél órát, míg az út tart. Persze, csak jobb esetben, ha szerencséje van. Mint ahogy most is volt, mert egyébként állhat egész idő alatt. Elmerenghet a nap eseményein bámulva ki az ablakon. Igen, ezt megteheti. Aztán leszállva a buszról elsétálhat haza. Vége a napnak. Szokásos délutánként zárulva. Mindenki megy útjára, akikkel együtt utazott. Ki erre, ki arra. Az idő kellemes, s már érezni lehet rajta az este megérkező hűvösséget. De bármilyen egyforma is, ebben a hazafelé tartó útban mindig van valami kellemes, jóleső érzést keltő. Arra gondolt, ha majd hazaért, előszedi azt a könyvet, amit a hétvégén kezdett el olvasni. Vagy talán mégsem. Leghamarább úgyis csak akkor ülhetne neki, ha már szükséges a lámpa fénye. Úgy meg nem jó az egész. Majd hét végén. S ha jó idő lesz, kimegy a kertbe, leül hátul az almafa közelében, hogy ne süssön annyira szemébe a nap és ott fog olvasni. Igen, ez egészen jó ötlet. Hirtelen erős vágyat érzett a hétvégéhez. Dehát még csak kedd van, még három teljes nap addig. Ej, a fene enné meg! De csak semmi pánik! Nyugalom. Hiszen eltelik az olyan gyorsan, hogy
észre sem veszi majd. Addig is itt van még ez a nap. Ennek is lehet örülni. Mindjárt elér a dombhoz és nem sokkal utána máris az utcájában lesz. Ez már jó jel, mégha az olyan hosszú is, hogy alig látni a végét. Na jó, kis túlzással persze, de... Ah, reggel valahol itt látta azt a három csigát, azt a kis családot. Lenézett. Vajon... Megakadt a gondolat is a fejében a látványtól. Ott voltak még most is. Az egyik, másik és a harmadik emberi lábtól összetaposva. Tekintete elkomorodott, miközben átlépte őket és viszza sem nézve arra gondolt, hogy alig tettek meg valamicske távot azután, hogy ő útjukra eresztette őket. Ki jött utánam? Kérdezte csak úgy önmagától, választ sem várva erre a kérdésre. Alig észrevehetően, értetlenkedve megrázta fejét. Enyje, enyje. Hát mire volt jó ez?
