jelige: "en passant"
Dátum: 2013. október 09. szerda, 11:08
Rovat: Arany Opus Díj 2013


Az emlékezet rejtett zugai

Prológus

Mindig olyan kedvesen utasítottál el... Bele lehetett őrülni... Az igazi barátság fiú és lány között azt jelenti, önzetlenül adsz magadból, jó szándékkal... a testedből, a lelkedből... játékosan, csak úgy, a hangulat kedvéért... no, meg a csikó korod miatt... nem túlértékelve a pillanat fontosságát... hisz minden pillanat fontos... mindig az akkori a legfontosabb... 
Az emlékezet évek, évtizedek múltán is, mint az aranyló borostyán, magába zárja a pillanat ízét, illatát, azét, amely talán értékesebb a többinél, s így maradandóbb is...
Lehunyom a szemem... Tapinthatóvá válik a virtualitásba süllyedt világ, a múlt  simogatóan bársonyos felülete... érzem, ujjaim alatt a test még most is rugalmas, csiklandoznak a pihék, tágulnak a pórusok, lélegzik a bőr... Újra ott vagyok...


_ . _


Tánciskola
( „a tánc egy vízszintes vágy függőleges kifejeződése“ – na ja...)

... Hrabal szelleme lengi be a termet. Keller úrelvtárs, a tánctanár tapsikol, polcos seggén feszül a fényesre kopott nadrág. Neje – akár a Keller-bolygó holdja – mellette pózolva mosolyog le a színpadról, állhatatosan...
- Kezdődjék hát a tánc! Maestro, music!
Keringő – könnyed, lágy suhanás át a bécsi erdőn... (minő balgaság suhanásban versenyezni!) Közös cél, közös diadal... jó a legjobbak közé tartozni – így, együtt... 
Szüleink, a táncparkett szélénél toporogva, könnyeik prizmáján keresztül igyekeznek belénk látni valamikori önmagukat...

Buli
( „ej, azok a ´80-as évek!“)

... A Társaság számára ez az iskolakapu-zárás előtti pánik időszaka... a való világ, a felnőttkor küszöbe előtti tépelődés ideje... átlépjük-e, vagy mégse? Nos, amíg döntünk, múlassuk együtt az időt, mi hasonszőrűek... BULIVAAAN!!!
Funky-ra vonagló barátné-testek sziluettje sejlik át az alkoholfátyolon, sötét lányhajzuhatag... Valami rémlik, egy homályos kép... egy fekete-fehér dagerrotípia... szobácska, beszűrődő moraj, zene... belső csend, óvatos kitárulkozás a bimbózó erotika leheletvékony burája alatt... meghitt percek, kettesben... Talán most... 
Váratlanul kivágódó ajtó... egy kattanás, s már kész is az említett fotó, kimerevítve a pillanatot, amikor a sötét lobonc épp hullámot vet a szoba légóceánján...
Betóduló röhögés, nyihogás.... filmszakadás...


Mozi
(„áldott legyen a Lumière fivérek neve!“)

... A magány érzése leginkább a nagyváros forgalmas utcáján kerít hatalmába. Ott mindenki magányos. Minél zsúfoltabb az utca, annál inkább. Micsoda paradoxon!
Ilyenkor a szembeáradó tömegből kiemelkedő ismerős arc látványa maga a megváltás. 
- Szia. 
- Szia. 
- Te is? 
- Én is... 
... s már működésbe is lép a rokonlélek-mechanizmus: legalább mi,  Pressburg által bekebelezettek, tartsunk össze! Sajnáljuk egymást, vigasztaljuk egymást, mi, földik!
A mozgóképszínház csupán ürügy az együttlétre, a film (vetítenek egyáltalán valamit?) csak alibi.... a leghátsó sor („intim szféra“) ósdi, elcsépelt csel a kukkolókkal szemben... 
Nos, a történések sora innentől kezdve immár csak álomszerű látomás... megannyi apró, gyengéd mozdulata kéznek, ajaknak... mindenre emlékszem...


_ . _


Epilógus

... Az ÚT két irányba vezet: jobbra és balra. Az elágazás értelme is nézőpont kérdése: az utak itt válnak szét, vagy épp itt futnak össze...
A baj csak az, hogy az IDŐ egyirányú: csakis múlni tud. A múlás ugyanis irreverzibilis.
Na, ezen segít az emlékezet: valóban visszamenni, vagy csak gondolatban – egyre megy. Úgyis csak az számít, ami belül van... örökre befészkelve magát az emlékezet rejtett zugaiba.









A hír tulajdonosa: SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA
http://www.szmit.sk

A hír webcíme:
http://www.szmit.sk/modules.php?name=News&file=article&sid=1536