„Csillaghálóban hányódunk partravont halak, szánk a semmiségbe tátog, száraz űrt harap.” Pilinszky János

Olyan mélyre tört a fény hogy 

Megbolygatta hitünk rendszerét 

Terméketlen évek agóniájából 

Ágálnak a szavak ajkunk peremén 

Mélyáram sodrából kivetett hánykolódás 

Hitegetés szószegés csalódás csalfa ábránd 

Szócsatákból maradt cafatok 

E cafatokkal szólok 

S mondom a rettegést 

Gazságainkat – izmusok zászlai alatt 

Mészárlás a csillagkép jegyében 

Erőszakot, uszítást az ész ellen 

A becsvágy a bosszú mélyéből fröcskölt sarat 

Birtokolni 

Már régen nem csak a testet 

Gályarabot izmok erejét a tudatot 

A tudatot bontogatjuk 

Felfaló cápa-renddel 

Alázatra cinkos bűnre 

Téged engem ősállatot 

„Gerinctelen” gerincest emlőst 

Haeckel törzsfájáról leakasztott 

Istenfiát pondróst 

Alázva butítva hőst hogy 

Néma nyelved is add oda  

Tágranyílt szemekkel 

Hallgatását hallgatva 

Mégis rakja a remény ikráit 

A Nap baljós foltjait figyelve 

Lesve és remélve hogy 

Meleget kap a didergő 

S az új ívását féltve óvja...