Jelige: Cibil
Dátum: 2017. október 04. szerda, 09:10
Rovat: Arany Opus Díj 2017


JÓL (el)BÁNT VELÜNK A TÖRTÉNELEM

(Családtörténet, tájleírás, néprajz…)

23. rész

A visszavonulók
 
  A hozzánk beszállásolt katonák sose maradtak egy éjszakánál tovább. Este érkeztek, reggel már odébb is álltak. Végül jött egy nálunk állomásozó, háttérszolgálatot teljesítő csapatnak három tagja, akik hetekig aludtak velünk egy szobában. Édesanyám este, lefekvés előtt, nyalábbal hordta be a szómát a szobába, szétterítette a palló(n), amelyen a katonák háltak, akik csak akkor jöhettek be közénk, amikor már mindnyájan ágyba bújtunk. Mi, öcsém és én, anyánkkal hármasban, az egyik keskeny ágyban szoroskodtunk, a másikban Mariska néni a lányával, Annuskával. Amíg mi cihelődtünk, addig a katonák a konyhában kártyáztak. Édesanyám a szalmát reggel visszahordta a szí(n)be, kitakarított, begyújtott a porheltbe, aztán végezte a maga teendőit. Így ment ez nap mint nap. A katonák rendszerint hajnalban keltek, mivel gyakorlatozás előtt, reggeli osztásra a tábori konyhánál kellett felsorakozniuk a falu közepén, és csak késő délután parancshirdetés után tértek vissza közénk. Ám gyakran előfordult, hogy fél napokon át csak tétlenül tébláboltak otthon, így lehetőségünk nyílt közelebbi megismerésükre.
  Hármójuk közül kettő pesti volt; a zömök, nagyhangú, kissé pocakos Sticker és a magas, vörösképű, göndörhajú Méhi, akinek a keresztnevére is emlékszem, Istvánnak hívták. Harmadiknak, a középtermetű, szótlan Táborinak pedig Jászapátiban élt a családja. Egyiknek a pronlinnyát sem díszítette egyetlen krumpivirág sem. (Az altisztek rangjelzésének volt krumplivirág a gúnyneve). Csak a tiszteket és a tiszthelyetteseket illették meg különbözőfajta csillagok, őket azonban egyesével szállásolták be a módosabb gazdák első szobájába. Dehogy alacsonyodtak volna le ők a szegényebb népréteghez, pláne úgy, hogy a civilek között a földre terített szalmán éjszakázzanak. Külön szobában, vetett ágy dukált nekik, sőt már a hivatásos őrmestereknek és persze a karpaszományosoknak is. Ráadásul még pucërok is körűhaptákúták őket.
  Az őrmesterek közül kettőt ismertem, de az egyiket, a nyalka, keskeny bajuszú Szarvák őrmestert csak látásból, aki megszólalásig hasonlított a Jákérom major földbirtokosához, doktor Petőcz Istvánhoz. Szarvák úr néha bejött a hátsó udvarunkba, légpuskával verebekët  lűnnyi. Barna bőrcsizmát viselt és elegáns, fekete bőrzakót, a pricsësz nadrágja is eltért másokétól. Nem tudom, mi lehetett a feladatköre, mert a katonák sosem említették. Annál gyakrabban Mészárost, a másik őrmestert, de nem az igazi nevén, hanem úgy, hogy Minő Lajos. Állítólag azért, mert a milyen jelző helyett mindig minőt mondott. De mért baj ez, gondoltam, hiszen nem bánt vele senkit, még ha olyan idegenül hangzik is nálunk ez a szó. Azt sem értettem, mi oknál fogva áprëhëndáják űt állandóan, hogy így a piszok Minő Lajos, meg úgy a szemét Minő Lajos, néha azt is hozzátették, hogy kurva, meg dög, amit anyám rögvest szóvá is tett nekik, merthogy, „gyerëkëk előtt nëm illik ilye(n) csunya szavakot mo(n)dannyi”. Én viszont azon morfondíroztam, talán a miatt haragusznak rá annyira, mert a község szekeres gazdáival a Duna széléből, sutërt hordatott, amit nekik, az árkászoknak kellett széttalicskázniuk, aztán lapáttal gyalogutat hinteni belőle az őrmester úrnak. Bozonyára iriggyűllik is tűle, gondoltam, mert bizony a mi utcánkban gyakran köllött bokáig érő sárbo tapicskúnyi? Aztán, amikor Míszáros őrmestërnek saját járdájo lëtt, olyan  kínyësse(n) lípkëdëtt rajta, mint macska a dióhéjo(n). Az se fért a fejembe, miért csak suttogva merik itet szinnya?
  Hogy gyerekfejjel mi mindenen töprengtem el én magamban! Többek között azon is, hogy a fínyës csizmájú altiszt, miért éppen Miklós Samuék első szobájába kvártéloztatta be magát, holott ők, majdnem a falu vígi(n) laknak, tőlünk úgy négy telefo(n)szobornyira. Amiért pedig a mi utcánkban nem sorjáztok porcolá(n) bábokkaa diszítëtt telefo(n)póznák, emiatt a katonairodába vezető huzalt, csak amolyan erdeberde lecekre tudták felkötözni valakik éjjel, titokban. Ehhez még annyit, hogy mi gyerekek, minden távolságot, képzeletbeli telefonoszlopok számával szoktuk mëgsaccúnyi.
  Fennáll a kérdés, miért kellett Mészáros őrmesternek privát, sármentes járda? Mert az irodája egy katonai műheekocsifélibe volt berendezve, amëllik velünk áttellenbe, Cser Imréék udvarában, a hatalmas citromkörtífák alatt dekkolt. Vajon miért nem ott, ahol az őrmester lakott?
  Samu báttyáéktú láttam röggelënki(n) méltóságteljesen átsétálni az irodájába, de sosem mertem őt egészen bevárni. Mielőtt odaért volna elénk, mint este a sötítcsíg elöl, ösztönösen besvëngútam a konyhába. Ezt már az előtt is megtettem, mielőtt értesültem róla, hogy Minő, Samuék pajtájában kötteti ki azokat a katonákat, akik gyakorlatozás közben „valaminő” hibát követnek el. A kikötés fogalma olyan képzetet keltett bennem, amelyen önkéntelenül kuncognom kellett. Azt hittem, olyasféle dologról van szó, mint amikor a kecskéket szokták valamëllik rítre kikötnyi, hogy ott legeejjenek. De miért pajtában tëszik üköt csúffá és nem a legellő(n) vagy árokháto(n), ahun a többiek nevethetnének rajtuk? Csakhogy a katonák egy este lámpogyujtás előtt elmagyarázták – persze nem nekem, hanem az asszonyoknak –, valójában mit jelent a kikötés. A büntetettnek hátrakötik a kezeit, aztán a csuklóinál fogva rúdazókötéllel csigán felhúzzák a pajta egyik gerendájára úgy, hogy a lábujjai egy kicsit érintsék a földet, de ne tudja velük magát megtámasztani. Addig lógatják így, amíg el nem ájul. Aztán leengedik, nyakon öntik egy ampa vízzel, s amikor magához tér, újból felhúzzák. A katonai szabályzat értelmében háromszor kellett megismételni a tortúrát. Amikor édesanyám ezt meghallotta, rémülten csapta össze a tenyereit: „Terëmtő Iste(n)! Van azoknak a murnyóknak lelkük így kínoznyi ëgy ártotla(n) embërt?” Nem egyet, sokat, szólt közbe Sticker. A katonák nem tehetnek róla, ők csak parancsot teljesítenek, szólt közbe Mariska néni. Sokszor röhögve, toldotta meg Tábori. „Nëm fínek, hogy ezír még igë(n) mëgveri üköt a Iste(n)?” Eleget ver már bennünket így is, sóhajtotta az egyik katona. Méhi István mélyen hallgatott.
   Táborira viszont gyakran leselkedett a büntetésnek az imént elmondott módja, mert ha csak tehette, meglógott a lőgyakorlatokról. Rá úgy tekintettem, mint nem is igazi katonára, mert még futnyi se tudott re(n)dëssenn. Amikor elszökdösött, mindig úgy roszogott be a kiskapunkon, ahogyan az asszonyok szoktak szaladni. Még a kezeit is asszonyosan lóbálta kocogás közben. Aztán naphosszat készenlétben ácsorgott a konyhatűzhee mellett. Édesanyám néha megkérdezte tőle, „nëm tart-ë attú, hogy valaki beárújja, mëglesik, rajtakapják, ótá(n) maj a(-) lësz a víge, hogy űt is kikötik? Mëg, ha má ëccër hazagyött, legalább a köppennyit vetní le. Így átmelegszik, utánno mëg kimëgy, nos jól mëgfázik. Má még csak ippe(n) a(-) kőne nëki”.
  (Megjegyzem, elhaló nyelvjárásunk beszélői a tájnyelv íratlan szabályai szerint azokat a hangokat, amelyeket zárójelbe tettem, ma is lenyelik, viszont a maga névmást ragozott formájában is udvariatlansága a múltban mellőzték.)
  Tábori a jóindulatú figyelmeztetésre nem szólt semmit, csak a vállát vonta meg, és kényszeredetten mosolygott. Végül azt is megtudtam, miért reszkíroz állandóan. A lőgyakorlatokon nemcsak puskával egrecéroztatták a katonákat, hanëm fauszttal, azaz páncélököllel is meg kellett tanulniuk célba találni. Az pedig, ha kilőtték, hosszú lángcsóvát vetett hátra, s aki nem előírás szerint bánt vele, vagyis, ha rosszul tartotta kézben, ráadásul nem megfelelően helyezkedett el a lövészárokban, akkor az árok faláról visszacsapódó láng a hátsó feléről leégette a mundért. A katonák úgy mondták, „a seggéről”, amit édesanyám megint helyreigazított, mondván, fërtálárú. Állítólag az ilyen baleset többször is előfordult. Tábori tehát mérlegelt, de végül mind a kiköttetést, mind az elevenen történő megpörzsölést megúszta. Mindehhez annyit tennék hozzá, hogy magamnak is nehéz elhinnem, mi mindent tanultam én meg iskolán kívül, illetve iskola híján hét és fél éves koromban. Ám ez még csak a kezdet volt.
  Amikor Stickerék megérkeztek, mindjárt észrevettük, ha nincs is köztük rangbeli különbség, a két társa úgy tekint rá, mintha ő lenne nálunk a szobaparancsnok. A mi udvarunkba is betolatott egy műhelykocsinak nevezett ormótlan jármű, épp olyan, mint amilyenben Minő Lajos basáskodott. Egyszer belestem a hátsó ajtajának az ablakán, mert látni szerettem volna, mi van abban a műhelyben. Semmi. Teljesen üres volt. Hogy mégis miként került az udvarunkba egy nagy benzintócsa, örök titok maradt. Vagy, akik tudhatták az okát, nem akarták elárulni. Nem okozott volna az különösebben nagy bajt, ha a magló ludaink gúnárostól – három tojó és egy hím –, hirtelen fő nëm fordúnak. Édesanyám rít, hiszen néhány tyúkon és a kukaso(n) kívül más jószágunk nem maradt. „A züszőborjúnkot, ammibű hogyha főnevehessük, má rígë(n) tehenyünk lëhetëtt vóna, de eerëpiráták, (elrekvirálták), a hadsereg számáro”, mondta keserűen. „Mos mëg ëhun ë”. Elhatározta magát, átmegy a szomszédba Mészáros őrmesternek eepanaszúnyi, mi történt. Lúdjai, „a katonák hibájábú mëgitták a bë(n)zinyës vizet, amitű eepusztútak. Ezír szípën kíri a parancsnok urat, ha ëgy mód lënne rá, a para(n)csnokság sziveskënne mëgtéríttennyí a káru(n)kot”. Nyomaték kedvéért azt is hozzátette, „a zuram kinn harcúl a  fronto(n), ha nëm lësz, ammit pízzí tëgyek, mibű tudom eetartannyi a két gyerëkëmët”? A kártérítés igénye miatt-e vagy valami másért, Minő dühbe gurult és gorombán ráförmedt anyámra: „Kinek akarta tartogatni a ludait, talán az oroszoknak? El tudom képzelni, hogy minő odaadással harcol a maga drágalátos ura, ha már az ajtónkon dörömbölnek a ruszkik! Hordja el magát a szemem elől, de tüstént, mert különben…!” Nem fejezte be, hogy tulajdonképpen mi várt volna anyámra, de ennyi éppen elég volt. Édesanyám teljesen leforázvo (megalázva) jött tőle vissza, lehuppant az egyik székre, és csak annyit tudott ellihegni: „a bosztohó”! E szónak több köz- és tájnyelvi értelmezése lehet, például az is, hogy az illető tőrömlőkös vagy tapiknya (idomtalan), ezek a fogalmak inkább az egyén küllemét határozták meg, melyek egyike sem illett Mészáros Lajosra, de az igen, hogy aljas gazember, ám ez így igen szimpla jellemzés lenne, mert hiányozna belőle a csallóközi ember megvető indulata. Hogy az ilyen ordënáré frátër, egyszersmind lepöknyi való randa dög is.
  Annyi foganatja lett a dolognak mégis, hogy azt a behemót gépjárművet, ami a konyhaajtónk előtt állt, és nemcsak a kilátást zárta el előlünk, hanem a kútra vezető úton is gátolt bennünket, az udvarból eetráncporáták.
  Mindazonáltal a katonák jól érezték magukat nálunk. Néha kijöttek hozzájuk a faluban elszállásolt bajtársaik, főleg azután, hogy Sticker szerzett egy kurblis, tőcsérës gramafont, amelyen esténként bakelit lemezek nyekeregtek mindaddig, amíg öcsém az asztalhoz nem totyogott és meg nem rántotta a róla lelógó terítő sarkát. Az egymásra fektetett lemezek lecsusszantak a padlóra, mi sem természetesebb, mind pazdorjává törött. Sticker nagyon ideges lett, mert a lemezeket ő kérte kölcsön valakitől, és most hogyan magyarázza meg az illetőnek, miért nem vigyázott rájuk jobban. Hol talál helyettük újakat? Én is nagyon sajnáltam őket. Akkor hallottam először a ma újra divatba jött Drága kis hadnagyomat, a Kis Katót, a Jóska lelkemet, meg az Egy nap a világot, de főképpen azt, amelyik úgy kezdődött, hogy Kívül a kaszárnyán, künn a kapunál. Attól függetlenül, vagy még inkább azért is, mert a katonák néha kiforgatva a szövegét, úgy dalolták, hogy „az én gatyám alatt száz tetü tapul, vadászok is rájuk irgalmatlanul…” Meg is tanultam, mint mindent, ami abban az időben elhangzott, az efféle szamárságoktól, a káromkodáson át a trágárságokig mindent, persze titokban. Sírás kerülgetett, amikor Sticker bejelentette, befellegzett, mától vége, nincs több zenélés. Másokat is lehangolt a lemezekkel történt baleset, édesanyámat főleg, aki amiatt aggódott, hátha majd vele téríttetik meg a keletkezett kárt. Táborit, mert az andalító dalok hatására a rakott (téglából épített) porhelt vállának dőlve nagyokat tudott szundítani. Méhit viszont leginkább az bosszantotta, hogy fog ő eztán Annuska után suttyomba kiosongatni a folyosóra, ahol olyan jól lehetett vele csókolózni. Édesanyám nem egyszer meg is jegyezte a nagynénjének, „jó tënní, ha mëgtiltanná a lëányánok a sok flörtüllíst, mer në higgye, hogy ez a pesti fityúr maj(d) visszagyön írte. ”, intett fejével a folyosó felé, mire Mariska néni; „de Juliskám, hiszen fiatalok”. Anyám többet nem szólt, csak a fejét csóválgatta, hogy akkor sem tetszik neki a túlzásba vitt udvarúgatás.
   Sticker valakiknél jól be lehetett vágódva, mert Minő orra előtt, nem kizárt, éppen az ő tudtával, Méhivel át-átruccantak Mórra borért. Nyilván nem maguknak, hanem a föllebbvalójajiknak fuvarozgatták át a medvi hídon, de azért nekik is jutott belőle bőven. Egy kishordót, amit én nagynak véltem, de nem lehetett az, mert a konyhai tëlázsi alsó polca alatt is elfért, ahová a beavatatlanok szeme elől elrejtették. A firhang mögül azonban kikandikált a borszívó slág vége, ami Mariska nénit arra csábította, hogy mikor a katonák gyakorlatra vonulnak ki, anyámmal lopva legalább egy üvegre valót szíjjanak ki nővérének, Jusztinak, azaz a nagyanyámnak, aki már akkortájt is sokat betegeskedett. Persze, sehogy sem akart sikerülni a dézsmálás, mert nem ismerték a fizika azon törvényét, miszerint a folyadék nem folyik fölfelé, hacsak valami nyomást nem gyakorolnak rá. Igaz, ezt én se tudtam még, de láttam, hogyan csinálja Sticker. Én világosítottam fel Mariska nénit, hogy a cső vígít hajcsa le egísz a fődig. A sok nyühölődís (kínlódás) következtében nagy tócsa keletkezett a konyhában, de azért félüvegnyit sikerült a hordóból kiprésűnyi. Utána Mariska néni panaszkodott, hogy megfájdult a feje, és egy kicsit szédül is, ezért csöppet kénytelen ledőlni a priccsre. Mi pedig délután bementünk a faluba. A bort öcsém mély babakocsijába rejtettük el, abba, amit még én kaptam a keresztmamámtól, amikor megszülettem, de a közel hat évvel fiatalabb testvéremet is kiszolgálta. Később még sokáig a padláson porosodott, amíg a tűzre nem került.
   Azon a napon hosszú ideig maradtunk öreganyáméknál. Az asszonyok úgy belefeledkeztek a pirityüllísbe (locsi-fecsi beszédbe), hogy észre se vették, amikor ránk esteledett. Katica igen félt hazaengedni bennünket, szinte könyörgött anyámnak, maradjunk náluk éjjelre.  Édesanyám egyrészt Mariska néniék miatt aggódott, mit gondolnak majd, mi történhetett velünk, másrészt a fegyveres őrszemektől tartott, akik alkonyat után mindenkit igazoltattak. Hátha részegek és minden teketória nélkül ránk találnak lőni, mint múltkor a Zombor kutyára. Mégis elindult velünk haza. Ám, amikor a náddal benőtt Fődverëmhez értünk, az út másik oldaláról, ahol egy botlófákkal benőtt rét lapult, a sötétből egy durva, rekedt hang dörrent ránk: „Állj, ki vagy!” Mielőtt anyám megszólalhatott volna, én nagy bátran előre léptem és cérnavékony hangon sipítottam vissza: „cibil”. Nem emlékszem, ki tanított meg rá, hogy ilyen helyzetekben miként kell viselkedni. Lényeg az, hogy tudtam. Azt is az agyamba véstem, kétféle ember lakik a falunkban, akinek sötítëdís utá(n) a zuccá(n) mászkányi csak azzal a feltétellel szabad, ha ismerik a jelszót. Ők a katonák. A másik fajtához tartoznak a helyi lakósok, akik mi vagyunk, s ha ködben, sötétben, akár a szomszédból jövünk is haza, megállíthatnak bennünket. Ha ránk kiáltják, állj ki vagy, csak annyit kell felelnünk, cibil. E szót bizony kicsit rosszul jegyeztem meg, de a mi őrszëmü(n)köt így is meggyőzte. Miután megbizonyosodott róla, hogy nem vagyunk kímëk, ismét csak annyit kurjantott: „Tovább”!
  Ám csakhamar megszigorították a kijárási tilalmat, mert a faluban állomásozó katonák közül öten megszöktek. A mieink azt beszélték, Budapestre akarnak bejutni, mielőtt a várost bekerítenék az oroszok. Aztán meg azt, hogy Minő Lajos néhányad magával a nyomukba eredt. Pár nap múlva az általa vezetett különítménynek mindannyiukat sikerült kézre kerítenie. Hogy a dezertőröket hol állították rögtönítélő bíróság elé, nem tudom, de annak tanúja voltam, amikor kivégezni vitték őket.
  Én, ha csak tehettem, a faluban cé(n)fërëgtem (lábatlankodtam), mindent megbámultam, amit csak lehetett. Nekem nagyon ízlett a komiszkenyér, meg katonák sajkájábú (csajkájából) kétvígű ëszcajggaa – a katonáknak olyan evőeszközük volt, amelynek egyik vége kanálban, a másik villában végződött – kanalaznyi a babgulást, amit Katica nagynéném cserélt ki velük száraz elemózsira, direkt a család gyerekeinek kedvéért, mert majd kinéztük a katonák szájából, még a híg röggeli zupájukot is. Egy délután marmaládét faszoltak Szőke Dezsiék udvarán. Egy, a helyéről leemelt ólajtón szuptírozták (porciózták) szét, amelyen a levágott hízódisznót szokták pörzsűllís után főtrancsíroznyi. Addig bámultam messziről a libasorban álló katonákat, amíg le nem késtem Katica újabb csereakcióját. Mire öregannyáékho értem, nekem már, mint mesében a kisujjnak, semmi sem jutott. Nagyon sajnáltam, hogy hoppon maradtam, de eszembe ötlött, hogy az üresen álló Grünwald-ház melletti placco(n) egy kétujjnyi szeletet láttam a földre pottyanva. Visszaloholtam érte. Ott volt. Eesomfordátom mellette egyszer-kétszer, mert mindjárt szégyelltem volna lehajolni érte, meg azt is röstellëttem vóna, ha valaki meglátja, mit teszek, de végül mégiscsak győzött a kíváncsiság. Addig még olyan rózsaszínű, kocsonnyás lëkvárt nem láttam, persze olyan kevert, cserësznye, epër mëg himpër (málna) ízűt sem ettem, mint az a marmelád volt. Később már többször is bótbú vëttet, de az már nem volt az igazi.
  Amikor a kivégzésre ítélt szökevényeket hozták vissza, akkor is a faluban kujtorogtam. A kocsma előtt állt meg velük a ponyvás teherautó. Csikorgó hideg volt, a katonák, nyilván a kivégző osztag tagjai, hogy fölmelegedjenek, vagy valami másért, bementek a kocsmába pálinkát inni. Mi, bámészkodó gyerekek csak annyit láttunk, hogy mialatt ők bent ittak és cigarettáztak, a hátul felhajtott ponyva mögött mindkét oldalon egy-egy mogorva puskás katona gubbaszt. Hogy beljebb a sötétben kik és hányan vannak, nem lehetett kivenni. Ám még aznap este egy nagybajszú öreg árkásszal gyarapodott a hozzánk beszállásoltak száma. Ám mintha ő külön bánásmódot érdemelt volna, nem a szómá(n), hanem azon a sëzlonyon kapott helyet, amelyen Mariska néni fiai szoktak hálni, amikor egymást váltva Győrből váratlanul be-betoppantak hozzánk. Az új katona nem járt gyakorlatozni, ott üldögélt szótlanul naphosszat a priccsë(n), néha ölébe vette öcsémet, mëg-mëgrütyűtette (lovagoltatta) a térdinn, miközben azt sóhajtozta anyámnak, éppen annyi idős gyerekei vannak, mint az övéi, mármint az öcsém és én, csak azok kislányok. Ki tudja, láthatja-e még őket. É(n) së tudom a zuram íl-ë hal-ë, de nëm szabad annyira eecsüggennyi. Maj csak mëgsegítt bennü(n)köt a jó Iste(n), mondta édesanyám halkan, mintha csak magát vigasztalta volna. Én meg azt gondoltam, hogy lehetnének az öreg katonának gyerekei, ha egyszer lëá(n)kái vannak? Iszë(n) a lëá(n)kák nëm gyerëkëk. Lëá(n)ko a(-) csak lë(n)ko, mink mëg a testvírëmmee gyerëkëk vagyu(n)k, firfigyerëkëk. Az újonnan írkëzëtt homvíd úr – akit anyám kezdetben így szólított –, ezt nem tudja?  Amúgy is furcsa neve volt, Petrás. Biztosan megmondta a körösztnevit is, de arra nem emlékszem. A mi falunkban Pëtrás nevű család nem lakott soha. A katonák bácsizták őt, még édesanyám is, pedig egyidősek lehettek, úgy harmichat körüliek.
  Egyszer, amikor Pëtrás bácsinak el kellett mennie valahova, a katonák elmesélték, miért olyan búskomor. Ő is a szökevények közül való volt. Amikor kivégezni vitték őket, Bős felé indult el velük az autó. Messze a határban Kotliba major irányába folyó kanális partján ásatták meg velük a sírjukat. Elsőként Pappnak kötötték be a szemét, aki a szökést kitervelte és megszervezte. (Későbbi olvasmányaim által értesültem arról, hogy a kivégzőosztagot legkevesebb négy személyből állították össze. Kettőnek közülük a fejre kellett célozni, kettőnek pedig a szív tájékára.) Miután az össztűz eldördült, Papp beletántorodott a gödörbe, de nem halt meg, hanem feltápászkodott, és azt kiabálta, élek, élek, kegyelem! Ilyen esetben valóban kegyelem járt, ám Minő Lajos ráordított a katonákra. Marhák! Ezért még lakolni fogtok! Előrántotta a pisztolyát, odarohant Papphoz és közelről fejbe lőtte. Eszeveszett dühében nem hallotta, hogy a katonák versenyt lármázzák, „őrmester úr, ne! Őrmester úr, motorkerékpár jön”. A motorbiciglis messziről tellëgetëtt feléjük, s amikor odaért hozzájuk, egy összehajtogatott papírt nyújtott át Mészárosnak, aki el se olvasta, hogy mi áll benne, csak belepillantott, majd az elítéltekhez fordulva, pökhendin kijelentette: „Minő mázliuk van! Most az egyszer megúszták, de ne higgyék, hogy könnyen kicsúszhatnak a markomból. Disznó, hazaáruló banda”!
  Egy reggel arra ébredtem, hogy szokatlan csend vesz körül bennünket. Ketten voltunk a szobában öcsémmel. Elkezdtem fülelni és észrevettem, hogy a konyhából halk dudorázás hallik be hozzánk. Kíváncsi voltam, ki énekelheti azt a lemezről sokat hallott dalt, ami úgy szólt, hogy: „Ne sírj utánam kedvesem,/ várj reám türelmesen,/ magyarnak nem való a könny,/ »Méhi« István úgy is visszajön”. Kiugrottam az ágyból, benyitottam a konyhába, láttam, hogy anyám, Mariska néni és Annuska, az asztalon babot válogatnak. Annuska rosszú tuggya, mondtam, a gramafo(n)ba nëm Míhit dalútak, hanëm Nagy Istvánt.
  Nálunk gyerekekkel a felnőttek nem szoktak vitatkozni. Legfeljebb, ha nem tetszett, amit valamelyik mond, rá szóltak, eehagass, te! Gyereknek nem illett a felnőttek dolgába belekotnyeleskedni. Ez alkalommal viszont nem tette szóvá nekem senki, hogy mit lotyogok. Azt színlelték, mintha nem is hallották volna az okoskodásomat. Korán tavaszodott. A konyhánkat hirtelen mély csönd vette birtokába. Az asszonyok ölében a hófehér cseréptányérokban az apró babszemek olyan hangosan kezdtek csörögni, mint télen a frissen befagyott kanális jegén a marékkal rászórt kavics.











A hír tulajdonosa: SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA
http://www.szmit.sk

A hír webcíme:
http://www.szmit.sk/modules.php?name=News&file=article&sid=1872