SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA

HOTEL UČKA

Lucka Wasserman fecskeszíve félt, hogy az apja fáradt
hullája mellett felsejlő Medusa-arcélek,
melyeket a hullámok mély tintával festettek,
az ő vonásait remegik vissza.
Az új ízekre előbújtak a rákok is,
a móló repedései helyenként tovább repedtek,
s a Hotel Učka mézéles lépcsőfalán
sig-rúna villant a vaskabátokon.

Basszus, ilyen meleg tengerben se fürödtem még.

Josip Vukanović szédült az északi füsttől.
Dühében a szálló falába nyomta a csikket:
az első lövés volt a lányszínű vakolaton.
Terítéskor a kések, villák, a német porcelán Morse-kódot kopogtak –
nem tudta felfejteni. Csak egy tányér tört a padlóra –
mintha Lucka hangjával repedt volna szét.
Az emeleten a Standartenführer épp elélvezett.

Elharaptam a szám, ahogy a kavicsparton aludtam.
Egész héten marta aztán a káposzta meg a só.

Saul Wasserman a keletre néző ablakokból látta,
hogy Josip Vukanović a homloka közepére mutat.
Ötszáz méterről tette, az a pont mégis úgy égett,
mintha YHVH öltötte volna fel az usztasa ruhát.
Lucka hozzábújt, mielőtt kiment volna eléjük,
hogy a mólón adja át életműve kulcsait.

Brutálisan sokat eszünk, mintha Bacchus terítene;
mintha egész Észak- és Kelet-Európa itt akarná
megtemni magát. Talán még a rohadt naptej is dagaszt.

Lucka Wasserman végig az apja háta mögött állt,
amíg az a terveket rajzolta. A keleti és az északi
falat, illír kőből a partot, a királyi lépcsőt a
királyi bejárathoz. A te palotád,
a mi birodalmunk, mondta, és a szakálla megőszült.

Amíg köpködöm a vizet meg a kétszer annyi sót, nézem a kislányt,
összehúzott fenékkel és súrlódó combbal a lépcsőn. A rom
akkor sem húzódik félre, amikor a tövébe enged minden természetszínűt,
ami összecsomózta, mint valami kalózkötélcsomót.

A Wasserman-félsziget északi fokán futó spirállépcső
a tengerfenékbe merül, és apa azt mesélte,
a pokolba vezet. De az alkonyat fölfelé is megrajzolja
az íveket. A mi birodalmunk rákos köve a határ.

Olyan jókat alszom, és nem álmodom semmit – füldugóhatalom.
Az viszont ciki lett volna, ha nem húzom le a mellkasom:
olyasmi ez már, mint a fecske papi-fürdőruhák. Aztán egy újabb
mementón úszom át: mélyfoltos a tenger, pedig nincs árnyék,
ami vesse. Gyíkemberek mindenütt és az égen egy átlátszó fecske.

Lucka Wasserman Josip Vukanovićot nézi, amint az anyjáról
elnevezett ösvényen sétál, majd a spirállépcsőnél megáll
és mérlegel. De a lelke egy tollpihénél sokkal… sokkal nehezebb.

Péterék úgy – és olyan sósan – úsznak, ahogy én sose fogok:
két analóg rendszer a rendezetlenségben.
A szőke fürtök spiráljait simogatom, a szótagokat pedig
a lassú, szerelmes szuszogás ritmusára rajzolom.
Nem is gondolnám, hogy a friccek ilyen jó kedélyűek…
biztos feloldja őket, hogy olyan olcsó a horvátok melege.

A Standartenführer vaskabátja uralja a szobát. Lucka Wasserman illír
rúnákat rajzol, fénnyel. A kabát mindig melegebb a testnél.

Swimming Pool, Sex on the Beach, Breskva és Schweppes rendel.
A katonás pincérnéni a hajamba túr – a többiek nevetnek.
Poharainkon mementóként koccan a Hotel Učka –
lehetne a változatlan reggelit felszolgáló kisváros éke is,
de még a buszon hallottam, hogy az utódok eladni és felújítani sem –
ilyen emléknek akarják. A tető állítólag tavaly omlott be,
de komolyan, ilyen meleg tengerben se fürödtem még.

Aztán Kirké arcát látja, amint a mély tintával festő hullámok közé néz.

Az egyik rák majdnem rám vetette magát, ahogy buzeráltam
a móló, a lépcsősor alatt, amiből két girbe-gurba fa tört utat
csontvázkezekkel, levelekkel. Mintha
egy vidéki, elfeledett, antik istennőre emlékeznének.
Az emeleti ablakok zsalugáterei között fény
revül át és remeg meg – igazán szellemes. A nyakamat rá,
hogy azok ketten ott a bójánál szexelnek. Csak félrehúzod az
anyagot, mint a színpadi bársonyfüggönyöket.