SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA

Dunai kavicsok

Dunai kavicsok
a folyóban, a vízparton
belétek szorult a vég nélküli idő.
Amely folyt, csak folyt felettetek,
s ti észrevétlenül formálódtatok.

A víz is, mely tengerré duzzadt,
csak simogatott, alakított,
ha dühös volt felforgatott,
játszadozó kedvében messze hajított,
néha a mélybe vetett, vagy
a partra sodort benneteket.
Nem vagytok boldogok, kőszívű kavicsok!
Az időt nem tudtátok részecskéire bontani!
Nem örülhettetek a pillanatnak,
amelyben végre történt valami.
Valami emberi, egyszerű gyönyör,
egy változás, villanó mosoly,
egy mélybe merülő szivárvány öröm.
A robbanást sem ismeritek,
nem éltetek át űri üzenetet hozó
meteorit becsapódást, a döbbenetet,
a megsemmisítő fájdalmat.
Az elmúlásról sincs tudomástok.
S végképp nem tudtok semmit
a visszasírt másodperc drámáiról.
A véletlen pillanatokba tömörült
idő töredék sorsdöntő játékairól,
a meg nem vétózható idővillanás
fatális történéseiről.
Ti a kényelmes végtelen,
az ürügyet felmutató tétlenség rabjai vagytok!
Kavicsok, kavicsok, dunai kövek!
Kő felnőttek, kavics gyerekek,
homok-iszapba dugjátok fejetek,
olyanok vagytok mint, sokan, az emberek,
az idő áporodottan folyik felettetek,
s a tovalépő perc minden porcikájában
elszalasztotok egy visszahozhatatlan
izgalommal terhes pillanatot.