Az előbbi idézőjel azért tűnik jogosnak, mert a szóban forgó dolog inkább hasonlít általános iskolai apró jegyzetfüzetre, mint könyvre (pl. a gerincen semmi). Ez nem feltétlenül baj persze, és nem is szeretném a kiadót csesztetni, amely azóta igen rendesen – és klassz minőségben – termel; mindössze azt hoznám ki a cuccból, hogy erre a kis szösszenetre – a családtagokon kívül – alig emlékszik bárki is (talán Csanda Gábor a fő kivétel, aki recenzálta pár éve a Tinta-palintát az Új Szó Könyvjelző című mellékletében). Pedig! Hát valóban beültet a hinta-palintába… Ilyesmikkel:
 
Hím (vessző)
Nő (kettőspont)
(idézőjel)-be(n) tartják
egymást (bezárva)
 
Bár „kései zsengékként” aposztrofáltam Gergő bemutatkozó kötetkéjét, magam inkább szerény klasszikusként tartom nyilván (mármint őt).
 
Aztán eljövend a nagy dobás: a Sülttel hátrafelé a Kalligramnál, ami nem sült el hátrafelé. Írtam is róla annak idején, 2004-ben, de ezt hagyjuk… (Beke Zsolti meg még többet…) Inkább egy sztori ezzel kapcsolatban: Pozsonyi Páholy, A test lírai retorikája című akció, melyre Gergő nem tudott (vagy nem akart) eljönni, de pár verse – más test által – elhangzott. Csehy Zoli a tőle megszokott dőlésszögben adta elő a dunaszerdahelyi posztmodern remekbeszabott sorait (fotóm is van az akcióról, de nem illesztem ide). Aztán megegyeztünk: ezeket kurva nehéz felolvasni… Polifón – kezdhetném – és még mindenféle poli… Vagyis Gergő szövegeit olvasni kell elsősorban és – vizuális értelemben – kukkerolni, nem csak hallgatni. Ezt ajánlom a litera olvasóinak is, már csak azért is, mert biztos forrásból tudom, hogy az idén jön a harmadik kötet. Lesz ám karaoké, „Szakítani elég szonett is”, meg mindenféle vidámság! Sok-sok vidaság!