Bokora Ákos Kocsmamélyi fantáziák 2.
Dátum: 2008. június 05. csütörtök, 09:57
Rovat: Fiatal írók rovata 2007/2008


Március van, ez a kocsmák hónapja. A világ tele van debilebbnél debilebb emberekkel. Manapság már raritásnak számít, ha az év valamelyik napja nem világnap. Igen, ide jutottunk, ma már az őstulkoknak, a hengeresférgeknek, a feministáknak, de talán még a kutyaszarnak is megvan a maga kis pirosbetűs ünnepe.
Na nem baj. Hogy konkrét legyek, megalapítom nem hivatalosan a borovicska világnapját. Mit ad isten, éppen mára esik. Nosza, csettegek Ilonka néninek, aki már hozza is széles mosollyal.


- Ákos, maga olyan jól ír, csak az a baj, hogy nem mindig értem!
- Nem baj, Ilonka néni. Ha ma nem lenne jeles ünnep, akkor biztos magára innák először!
Csókolom, túl is estünk az elsőn.
Ilonka néninek – vérbeli kocsmárosné lévén – nem kell sok ahhoz, hogy a kíváncsiság elejtett magja rügyre fakadjon benne. És pont, ahogy sejtettem:
- Ne mondja! Há’ milyen nap van ma?
- Ma van a borovicska világnapja! Ne mondja, hogy pont maga nem tudta!
Annyira kérdőre vonó pofát vágok, hogy már én is kezdem szégyellni magam.
Annak fejében, hogy ilyen értékes és világi információt juttattam Ilonka néninek, a cég vendége vagyok az újabb körre. Májam örömtáncot jár gyomrom tüze körül. Próbálom leplezni örömem, addig is megtömöm még egy kis infóval Ilonka nénit.
- Ez egy specifikus ünnep ám! Ha megittam, elmesélem.
Amíg fölhajtom a retardált Parnasszus nedűjét, fél szemmel látom, ahogy Ilonka néni lapoz a belső szótárban, a „specifikus” szót keresvén. Ezen már csak Bakos Feri bá segíthetne, az meg nem tipikus olvasnivalója a kocsmaembereknek.
- Na, milyen pecitikus nap ez?
- Specifikus, Ilonka néni. Arról szól, hogy ezt csak nagyon speciális esetekben lehet ám megünnepelni! Nincsenek ugyanis szabályszerű, datáláshoz elengedhetetlen keretei.
Ilonka néni a törlőronggyal vacakolt, majd’ szétvetette az izgalom, hogy mondjak neki már valami értelmeset is.
- Tudja, Ilonka néni, a második világháborúban volt egy nap, amikor a szövetségesek együttes erővel megtámadták a Harmadik Birodalmat. F-napnak hívták.
- Já, arról már hallottam.
- Csak vicceltem. D-napnak hívták, de ez a lényeg szempontjából lényegtelen. Csak azt akarom ezzel mondani, hogy a borovicska világnapját is elnevezték ám! Tudja, a kambodzsaiak nem tudták kimondani, hogy „Borovicska Világnapja”. Fonetikailag nincs rá kifejlődve a hangképző szervük. Érti.
- Ne mondja!
- Isten bizony! Ezért röviden ezt így hívják: az Ü-nap.
- Ünnep?
- Majdnem. Ü-nap.
- Ne mondja!
- Isten bizony! Azóta a kambodzsaiaknak is van borovicska-világnapjuk. És azért pont Ü-nap, hogy mindenki tudja: a borovicskát a magyarok találták fel.
Ilonka néniről szinte dőlt a víz izgalmában.
- Na mondja!
- Jó, akkor nem mondom.
- De mondja!
- Akkor mondom. Szóval a borovicska magyar találmány. Csakúgy, mint a Zeppelin. Most a magyarok azon vannak, hogy bebizonyítsák: maga Mahatma Gandhi is magyar volt. De még Károly angol hercegnek is vannak magyar vonatkozásai.
- Ne mondja!
- Isten bizony!
Elém került egy harmadik boró. Egy lepukkant figura küldte, láthatólag jót mulatott a sztorimon. Állítólag villamosmérnök, de kis jóindulattal se tudtam még a váltókezelőt se kinézni belőle.
Felé emelem a poharam, biccentek, visszabiccent, és olyan gyönyörű szinkront iszunk, hogy komolyan el kell gondolkodnom a szinkron-borovicskaivás olimpiai diszciplínává való emelésén. Na de ne hirtelenkedjünk, egyelőre elég nekünk a világnap is.
- És tényleg magyarok azok az angolok?
- Isten bizony, Ilonka néni. Nekem már csak elhiszi! Ezek a magyarok marha egy emberek! Van a parlamentben két párt, aki folyton marja egymást, ezzel saját maguk züllesztik az országot, európai szinten, érti. Mindenki rajtuk röhög, csak ezek nem veszik észre a nagy züllesztésben, érti. Egyik nagyobb paraszt, mint a másik, érti. Namármost azt mondják, hogy van egy harmadik, titkos párféle-szerűség is, akiket sohasem mutat a média. Ők foglalkoznak azzal, hogy a létező mindenségről bebizonyítsák annak magyar eredetét. Szánalmas egoizmus, érti. Maga szerint is?
Ilonka néni nekiállt hatodszor is eltörölgetni a felespoharakat, közben valami úton-módon elém került a negyedik boróka is.
- Há’ én eztet nem tudom, mú’tkor mon’ta a tévébe az a’ izé…
- Jut eszembe, a tévé is magyar találmány.
Ilonka néni örömmel nyugtázta, hogy fölhajtottam a negyedik borót is, így egyrészt ismét akadt dolga, másrészt megint átvehettem a szót. Megkérdeztem Ilonka nénit, iszik-e valamit. Szolgálatban nem ihat, mondta. Muszáj volt ily módon kettőt kikérnem, hogy aztán Hossy barátom példájára koccinthassak magammal.
- Ökör iszik magába’ – és hipp-hopp, eltűnt bennem gyors egymásutánban az ötödik és hatodik fél is.
- Az ünneplésre visszatérve. Főleg annak specifikusságára. Ugye említettem, hogy nem kötik szigorú szabályok azt, hogy mikor tartjuk ezt a szép napot. Embere válogatja.
Ilonka néni már egy ideg volt.
- Sok múlik az ember hozzáállásán. Hogy mit mer, vagy mit akar kihozni a dolgokból. Érti.
- Értem.
Egy fenét értette.
- Egyszóval ez az ünnep akkor van, mikor akarom.
- Ne mondja!
- Isten bizony!
Láthatólag ez a tény nem lepte meg nagyon. Féltem, hogy kudarcba fullad az egész esti erőfeszítésem.
- És azt tudta, hogy március a kocsmák hónapja?
- Ne mondja!
Célon vagyok…
- Isten bizony! Én már csak tudom. Havi száz cikket át kell olvasnom. Tudja, milyen fárasztó az? De sokat ad ám az embernek! Komolyan mondom magának, hogyha nem lennének kocsmák, akkor most én se lennék főszerkesztő.
Elém került a hetedik. Nem volt sok ideje a pulton pihengetni, elmerült a gyehennában a haverjai között.
Úgy döntöttem, megörvendeztetem Ilonka nénit:
- Egész márciusban állítólag dupla órabárt fizetnek a kocsmai alkalmazottaknak. Na, ehhez mit szól?
- Igazán?
Meglepett, hogy nem a szokásos szókapcsolattal élt, de hát istenem, a változatosság gyönyörködtet.
- Komolyan mondom. Márciust hivatalosan is ünnepnappá avanzsálták. Sőt! Díszünnepnappá! Legalább olyan fontos nap lett, mint a húsvét, vagy a pünkösd!
- Akkor én most dupla béren vagyok?
- Már tizenhárom komoly napja! És csak most tudta meg?
Nem kellett sokat várnom a nyolcadik és kilencedik borókámra. Szemfüles csaj ez az Ilonka néni. Tudja, mitől döglik a máj.
Én sem voltam rest, kocc, és már mondtam is tovább az értékes infókat:
-Tüntetést szerveznek Pozsonyban az ÁKOS.
-Maga fog tüntetni?
-Én aztán biztos nem. Az ÁKOS, az Állandó Kocsmai Obligát Specialisták. Követelni fogják a nagyobb bért, jobb bánásmódot és azt, hogy ismerjék el Károly herceget, mint díszmagyart.
Mondanom sem kell, Ilonka néni könnyekig volt hatódva.
-És pont magáról nevezték el ezt a szervezetet?
-Nem egészen rólam, hanem egy másik Ákosról, akit Istvánnak hívtak amúgy. Többek szerint valódi szent ez az ember.
-Ne mondja!
-Isten bizony! Ez az István amúgy gatteros volt. Egyszer a körfűrész levágta csuklóból a jobb kezét, azt konzerválták. Azóta a patonyi skanzenban mutogatják, mint István jobbját. Alig tudják elhessegetni a turistákat azóta. Még jó, hogy ez a Pista bal kezes. És ami a legfőbb, az a jobb egy valódi magyar jobb! Bár még nem sikerült teljesen bebizonyítani. De úgy néz ki, hogy elismerik.
-Ne mondja!
Még mielőtt azt mondom, hogy „Isten bizony”, lehúzom a következő kettőt.
-Isten bizony! – na ugye megmondtam.
Szeretem Ilonka nénit. Egyszer nyáron elmeséltem neki, hogyan kell nyúlgerincből halászlevet főzni. És isten bizony kipróbálta! Akkora sor volt a söntés előtt, hogy a fél Háború és békét kiolvastam, mire sorra jutottam. Marketing, gyerekek!
Egyébként ezt az egészet csak intrónak szántam, valódi mondandómnak előjátékaként. Ha megharagszotok, ha nem, kikérem a következő kettőt. És, basszus, meg is iszom. Hehe. Nem is tudom, hányadik már. Hát igen. Lassan hívnom kéne a mentőket. Mentsenek meg – fizessenek helyettem. Mielőtt elájulok, elkérem a számlát. Már rosszul is vagyok. El akarok ájulni. De ami rosszabb, elfogyott az otthoni józanító szalonnám is. Majd csak feltalálom magam. Innom kell erre a stresszre. Vigyorgok, mint valami részeg pantomimes. Pedig téved, aki azt hiszi, hogy részeg vagyok. Leállt a zene. Ilonka néni úgy néz ki, mint Vágó István. Azt kérdezi: felezzünk? Felezünk hát. Rögtön kettőt, de mint a vellám!
Senki sincs már a podnyikban. Előhúzok egy cigarettát, fülem mögé tűzöm. Nagyot húzok a sörből, ezeket most nem vettem leltárba. Bocsi, sör. Pisálnom is kéne lassan. A metabolizmusom nyakon vág, lebuckázok a retardált Parnasszusról és a WC-n találom magam. Majdnem vicces a szituáció. Most kéne szerelmes verset írni, vagy miafene, de hát kinek? Minek?
Nagy visszatérőként tértem nagyon vissza, egy árva boróka várt rám. Mi az isten?
-Az az ember küldte, aki nemrég ment el – világosít föl Ilonka néni.
Ja, tehát mégse voltam magam. Hehe. Meglepő és mulatságos. Na ne mondjam. Inkább ez az egy maradjon kint, minthogy a többi is kijöjjön.
Azért na, én mégse vagyok olyan.
Egy nagy levegő és csá, már bennem is van a mittudomén hányadik. Vicces dolgok ezek, már csak azért is, mert teljesen nem erről akartam írni, hanem… hm… hetek óta fogalmazódott bennem egy versféle a márciusi ifjak eltorzított tizenkét pontjáról. A sors kifürkészhetetlensége lévén azonban kénytelen voltam hallani az alkotást egy előrehozott tizenötödikei ünnepségen. Gratula a szerzőnek, jobb lett, mint az enyém lett volna. Otthon széttéptem a word fájlt, nehogy véletlenül is plágiummal vádoljanak.
Dióhéjban ennyi.
Érezzétek át ti is a tizenkét pontot! Sok sikert, és ne igyatok sokat!

(Üdvözlettel a zárt osztályról…)


Bokora Ákos: Kocsmamélyi 2.

Nem jó kedvvel mondom, de lényegesen gyengébb az 1. résztől. Érezhető, hogy a szerző szellemes és könnyed, hogy ne mondjam, kocsmamélyi szeretne (mi több: akar!) lenni, és ez az akarás a visszájára sül el: túlhajtott, erőltetett, izzadságszagú az egész, jóval több a szöveg, mint amennyit a téma megkíván, ha kívánt ugyan még valamit az első után. Nyelvi, stilisztikai hibákból is több jutott ezúttal: ez a túlbeszélni akarás csapdája, képzavarok, olcsó okoskodások. Tollpróbának elmegy, de a közölhetőségtől messze elmarad. Valahogy olyan ez, mint amikor hollywoodi rendezők a közönségfilmek nagy sikerén felbuzdulva elkezdik gyártani a folytatásokat (Cápa 1, Cápa 2, Cápa 3…), egyre gyengébb alkotások születnek, s globálisan tekintve az egészben aztán már az az első se tűnik olyan jónak.
Továbbra is azt javaslom, egyelőre olvasni többet, mint írni, nem fordítva.

Cs. Liszka Györgyi







A hír tulajdonosa: SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA
http://www.szmit.sk

A hír webcíme:
http://www.szmit.sk/modules.php?name=News&file=article&sid=354