Éjjeli fény kavargott az utcán, megült a háztömb lapos tetején és beszivárgott a lakásokba: beázott a fal a jókedvtől, anyámnak is jó kedve lett, ahogy meglátta a beázott falakat, s hívta is a Kálmán bácsit, hogy mázolja le.
Itt nem akarnak az emberek boldogságban élni. A többi szomszéd is átfestette az örömtől átitatott falakat. Pedig megmozdult minden – akkor hol itt a gond?
Itt már mást el sem fogadnak a kéjnedven kívül?
Tél volt, mondom, és befagyott a jókedv – szétfeszítve a lelkek falát. Táguló tüdővel szívták magukba az emberek a hideget, frissen, üdén, Pirovits Laci bá is, aki most már versenyt futott az idővel, és előrelátóan viselkedett a múlttal szemben, Kálmán bá sem meszelt ezen a napon. A téglák nem súgtak be, a falazók nem falaztak senkinek.
Akkor mindenki volt – magának.
Az emberek lenn voltak az utcán – minden, alig fértek el, széttárt karokkal pörögtek, lassan, élvezettel. Nem siettek sehova. Tél volt.
Az utca gyermekei abbahagyták a hóembert, és forogtak, közben lila fény áradt testükből, és ruha nélkül táncoltak a lányok, de most elfojtódott minden természetes vonzalom és közösülni vágyás a hetero fél részéről: holtrészegre pörögték magukat a jókedv rózsaszín illatában.
Magamra néztem: mertem is, nem ismertem (magamra), csak álltam, kezemben az autó, a slusszkulcs tartott csak, el ne essek a jégen, mely rendhagyó módon nem talpam alatt, hanem alattam, az igazi Én alatt csúszott, más sem esett el, mindenkit tartott valami: a nénikét az esernyője, öregembert a kalapja, Kálmán bácsit a pemzlije.
És nem akartak hinni maguknak, mert senki sem értette, miért van ez így: mert tél van, vagy csak besokallt a világ és – önnön megnyugtatására – átmenekült egy kicsit egy másik magába, ahol reinkarnálni tud, megnyugszik és meditál. A világ gyógyítja magát.
Nem sokáig defragmentált a Föld: pár perc volt csupán. Avagy mi éreztük csak kevésnek? Lehet, a jókedv-mámor forgása alatt újra lejátszódott az evolúció hatmilliárd évre visszamenőleg. Ha csak egy ember is józan maradt volna, az biztos szörnyethal, ha látja, mit élt át bolygónk, és ha megtudja, hogy képzeleteink szerinti geo-filogenezisünk nemcsak pontatlan, de egyenesen hibás. Kinek mondja el, ha egyáltalán megjegyzi mindazt, amit átélt?
A két idősík egy vonalba kerül: hatmilliárd év, nekünk pár perc volt csak, a Föld kihűlt, forró, majd kihűlt ismét.
Lassan abbahagyják a forgást az emberek, a néni fogja az esernyőjét, és a kormányt, a lila jókedv visszahúzódik, felszívódik a semmibe, amiből jött. 
A ház előtt műanyag bot ütődik neki frekventált gyakorisággal a járdaszegélynek: Pirovits Laci bá orrára teszi áttörölt fekete szemüvegét. Sétál.

Jó. Ugyanaz mondható el róla, ami a Barátságról. Megéri olvasni, kevesebbet írni, aztán viszont szöszmötölni. De azt sokat.