Németh Nikolas
Dátum: 2008. augusztus 06. szerda, 13:19
Rovat: Fiatal írók rovata 2007/2008


Amikor itt van „ő”


Csak úgy jön, és magával ragad. Nem kérdez, nem magyaráz, rám telepszik és nincs kiút, amíg „ő” nem kegyelmez. De igazából soha nem hagy békét. Egy kis időre legfeljebb meghúzódik, hogy azt hidd, fellélegezhetsz, de ezt is csak azért teszi, hogy aztán több energiát szipolyozzon ki belőled.
Hogy miről beszélek? Én sem tudom pontosan, csak érzem, itt van, most. Coelho szépen írt róla a Zahírban. A felesége mesélt egy érzésről, ami bennem is él (s gyanítom mindenkiben, vagy mindenkiben fog), s bár itt és most meg van mindenem, hiszen lélegzem, tető a fejem felett megóv a természet hóbortjaitól, élelem elraktározva kismillió helyen, ennek ellenére úgy érzem, valamiféle hiányérzetem van. Ez szépen lassan gyűlik-gyűlik, míg elvészek a sötétség völgyében.
Álmodozó vagyok, az is maradok, míg világ a világ! S hiába mondják nekem az igazukat, a „bölcsességeiket”, nem hiszek nekik, nem is akarok. Ének, zene, tánc, színészet, irodalom. Ez az élet. És nem az a mű, amiben a tanár megmondja, hogy a költő/író mire akart utalni ezzel a sorával. Ugyan, Te már honnan tudhatnád?! Az az irodalom, ami magával ragad, értetlenül, kábán nézel, futkos a hideg a hátadon, nem pedig az, melyet a világ kikiáltott annak, s neked élvezned kéne, mert ha nem, lenéznek. Pedig az csak könyv és nem művészet.
Író vagyok, ha nem lehetnék az, belepusztulnék. Nincs értelme az életnek, ha nem teremtesz, s ez teremtés. Énekes vagyok, mert énekelni jó, a világ minden kincse nem adhat nagyobb boldogságot, mint mikor kedvenc dalod átérezve el tudod énekelni, s ezt másokkal is megosztod. Színész szeretnék lenni! Vándorszínész, látván a srácokat ott fenn, azon a felejthetetlen kamaraelőadáson, ahol szomszédaim vállával összekoccanván, a hideg úgy kiráz, s könnyeim arcomon lefolynak... Ez teremtés, ez energia, ez élet! S mégsem tudom megemészteni, mégis mindig a pénz lesz a mozgatórugó, kegyetlen játék. Gyáva is vagyok! Miféle művész az ilyen? Aki fél attól, hogy nem merne kiállni hite mellett a halál kapujában. Hiszen minden olyan bizonytalan. Katarzis kell, koncoljatok fel, hiszen nincs más kiút!
Ha nem lennének sárkányok, ha nem lennének tündérek, ha nem lennének törpök, orkok, griffek, s főnixmadarak, szerintem már én sem lennék. Mikor megérint ez az érzés, csak rájuk gondolok, hogy képzeletemben élnek csupán, sírni tudnék.
Isten! Miért adtál szabad akaratot, ha egyszer az ember nem tud vele bánni?! Megteremti saját poklát, melyből hiába szeretne, képtelen kitörni. Miért adtál képzelőerőt, ha csak rájuk gondolok tűvel szúrják szívem, s a gombóc torkomban majd megfojt. De még csak ordítani sem lehet! Hogyan is lehetne, fenn egy panellakás 7. emeletén éjfélkor?! Jobb esetben halálrarémítem édesanyám, rosszabb esetben elvisz az igazságszolgáltatás csendháborításért! Látod mit műveltél!? Ennyire meg van kötve a kezem, hogy még csak ordítanom sem szabad! Pedig igazán tudnék...
Szívesebben lennék tengeri sün. Lenn a tenger mélyén, gépies életet élve. Ennék, mikor éhes vagyok (ezt emberként nem tudom), aludnék, mikor álmos vagyok (ezt emberként nem tudom), meghalnék, mikor meg kéne, félelem nélkül (emberként még ezt sem tudom).


Németh Nikolas  Amikor itt van „ő”  című írásáról


Amikor először elolvastam ezt az írást, így kiáltottam fel: „Szent Echinoidea! De hiszen ez jó és gördülékeny szöveg! Mit fogok én ezen kritizálni különösebben-terjedelmesebben, ahogy illik?” Második olvasatra keresni kezdtem a nagy „ő”-t, a lányt, „aki csak úgy jön és magával ragad”. Hihetetlen gyorsasággal rájöttem persze, hogy szó sincs nagy ő-ről, csupán kicsiről, és az nem egy hölgy, hanem maga az életvágy, az alkotás mámora, a tenniakarás, a győzelmi mámor a mindennapok fullasztó kakofóniája felett. Harmadik nekifutásra felmerült bennem pár kérdés: Lehet-e energiát szipolyozni? Hóbortos-e a természet, vagy csak teszi a dolgát? Eltöprengtem később a tündérek, a törpök, az orkok, a griffek, a főnixmadarak és a közhelyek létezése fölött is, hát ezek is vannak, ahogy írók, színészek, zenészek is, hála istennek. Mégis, mire megszoknád ezt az életet olyannak, amilyen, már ki is csengettek. Aztán – mert minden jó, ha a vége jó – megakadt a szemem a tengeri sünökön. Tényleg! Olyan keveset tudok róluk! (Vagy csak nem figyeltem jól biológia órán...) Előre hát, „katarzis kell, koncoljatok fel, hiszen nincs más kiút!” Nos, egy tengeri sünnek ilyet sohase mondj, mert szemrebbentyű (régies kifejezés, hasonlóképpen, mint az „elvészek” vagy az „összekoccanván”) nélkül megteszi.  Nevét ez a furcsa teremtmény egyébként teljes joggal viseli: végesvégig tüskék borítja, miként névrokonát az emlősök között. Teste gömbded, szívalakú vagy lapos, és majdnem kivétel nélkül mindig tökéletesen merev, azzá teszik szorosan egymáshoz záródó mészlemezei. A tengeri sünökön különös élességgel jelentkezik egy további nagyon jellemző szerve a tüskésbőrűeknek, tudniillik az ambulakrális rendszer. Az állat az alzaton vagy az akvárium üvegfalán számtalan hosszú, átlátszó szívólábának a segítségével rögzíti meg magát, vagy azok segítségével változtatja a helyét. Aki egyszer végignézi, hogy valamelyik földközitengeri piacon az árus miként nyitja fel az ehető tengeri sünöket, el fog csodálkozni, hogy milyen kevés tartalom van az ilyen nagy héj belsejében. Testüregük nagyon terjedelmes, Cohnheim egy 225 köbcentiméternyi Sphaerechinus granularis testüregében 175 köbcentiméter testüregfolyadékot talált... ah, de hagyjuk itt abba, mert most már többet sejtek a tengeri életről, mint az irodalmiról. És egyet még egészen biztosan tudok: semmi pénzért nem lennék tengeri sün. (És nem azért, mert „gépies” életet élnek...)
Z. Németh István



 







A hír tulajdonosa: SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA
http://www.szmit.sk

A hír webcíme:
http://www.szmit.sk/modules.php?name=News&file=article&sid=401