„A rigó és a gólya ugyanaz / a madár. gó, go, mondják / a rigónak a gólyák, hogy / gólyává változzon. ugyanígy / rokonuk a jaguár. lya, ja / kiabálják a jaguárok a / gólyának, aki ha továbbmegy, / jaguár lesz belőle. / de a jaguár már csak nagyon / kicsit hasonlít a rigóra.”
        Már talán ennyiből is kitűnik, hogy Németh Zoltán Állati nyelvek, állati versek című kötete egy teljesen egyedülálló nyelvi-poétikai rendszert valósít meg maradéktalanul szigorú következetességgel, és tagadhatatlan, hogy kifinomult humora rendkívül szórakoztató. Németh a nyelvből olvassa ki az állatok megpecsételt sorsát, megrajzolja „tudományos” portréit, és világosan kiderül, hogy darwinizmus ide vagy oda, a világ állatainak meglehetősen termékeny anyja maga a nyelv, ez az igencsak „nyughatatlan vadbarom”, ahogy Faludi Ferenc írta róla. De Cocteau óta tudjuk, „a megvadult ló gyorsasága nem irányadó”, tehát megfelelő módon meg is kell szelídíteni a világra vajúdott nyelvi lényeket.
        A nyelvsorsba zárt lények, vagy ellentétes előjellel fogalmazva a nyelvből kilátszó lények világa a gyermeknyelv kombinatorikus, asszociatív és tudatosulási fázisaival mosódik egybe. Ezeknek a valós és képzelt lényeknek csak a magyar nyelv bizarr állatkertje nyújthat létteret, másutt életképtelenné válnak: mondhatni igazi hungaricumok. Az idegen nyelvi elemek meghatározottsága is mindig a magyar felől olvasandó.
        A kötet műfaji meghatározásához a bestiárium műfaja tűnik a legmegfelelőbbnek: ez az antikvitástól létező műfaj valós, vélt, képzelt állatok verses vagy főként prózai leírásait tartalmazza, mintegy vegyítve a természettudományos megfigyelés, a mítográfia, a néprajz eljárásait. Nyilvánvalóan ott van Németh szövegei mögött is a híres bizánci Physiologus hatása, de talán még Devecseri híres Állatkerti útmutatója is, ám sokkal erőteljesebben beszűkített terepet engedélyez csak játékai számára. Ez a beszűkítés fokozza a játék feszességét: egyrészt az állat neve válik anatómiailag leírható, és bizonyos biológiai életfunkciók révén szaporítható, szétválasztható, osztályozható elemmé, másrészt a megtestesülés után, belépve a megkreált nyelvi térbe ez az elemeire bontott szó-létforma ismét eredeti jelentésére vonatkoztatva nyer értelmet.  Kizárólag irodalmi-kulturális utalások vagy hangcsoportok rokonítják egymással a fajokat, és ezek teszik leírhatóvá e nyelvi bestiárium szereplőit.
      Henri Michaux retorikai megformáltságában Németh technikájához nagyon hasonlatos versei (A deszkács, A lobbany, Az elködlő madár) már-már közelebb állnak ahhoz a világhoz, mely Németh szövegeit belakja. Németh azonban még tovább megy egy lépéssel: nála nem az állat nyelvének a megteremtése a cél, hanem a nyelvben rejlő állat(ság) megjelenítése. Németh egyszerűen leleplezi a nyelvet: pszeudoetimológiák sokaságát teremti meg, s humorát a nyelvvel hitelesíti. A zenében Allen Sapp csinált valami hasonlót Bestiárium hiszékenyek számára című, 1981-ben komponált csembalódarabjaiban: az állathangok és a zene egybejátszása speciális hanganatómiát eredményezett. A baziliszkuszról szóló tételbe beiktatott például egy motívumot Bach ötödik brandenburgi versenyéből, és egy dodekafón témával variálta egybe. Ez az inplantátum-jelleg uralja Németh Zoltán szövegeit is: mindig akad egy konkrét, megcélzott diszkurzus, melyhez viszonyítva a természetesnek ható anomália nyelvi karaktere kiütközhet.  A jégmadár születése című műben ilyen például a queer diszkurzus: „a jégmadár innét nézve tipikusan meleg madár, / a melegdiskurzus része: őse a gaymadár”,  a jégmadár tehát „génjei mélyében viseli önmaga másságát”. Németh a nyelv genetikájával játszik, miközben költői ötletének lényege a nyelvi palindrom átcsúsztatása egy másik nyelvbe, s ezáltal mintegy egy trendi kulturális irányvonal kritikai genézisét is nyújtja. Ilyen értelemben talán nem túlzás azt állítani, hogy a kötet szövegei végeredményben afféle ezópusi indíttatású, lírává párlatolt állatmesék, melyek maszkos játékot játszva velünk az örök emberit mutatják fel.
        A félreértett, rosszul derivált képzők jelentésformáló ereje is meglehetősen potensnek mutatkozik Németh retorikai felvértezettséggel megalkotott szövegeiben, ahogy a nyelvi komolyság relativizmusa is kitüntetett szerephez jut. A betűtévesztés vagy a félrehallás poétikai hozadékai gyakorlatilag kiaknázhatatlanok, ahogy a szintaxis anomáliái is.
       A kötet ugyanakkor a gyerek nyelvtanulási technikáit, hibáit, a hasonló hangalakból következő és kikövetkeztetett tévesztéseket, nyelvbotlásokat, az iskolai oktatás demonstratív jellegét („a cápát  a középkorban a latinok használták”), a biológiakönyvek felnőttes tudálékosságát („az orrszarvú olyan, mint egy mozgóurna”) ugyanúgy kiaknázza, mint ahogy a felnőtt olvasó is jócskán részesül az irodalmi és kultúrtörténeti allúziók, felsejlő utalások pazar játékából („a vidrák nagyon szeretik az esernyőket”).  A mechanizmusrendszer tehát a destrukció révén létrehozott konstrukció alapelvét követi. Kétségtelen, hogy a hangtest analízise komoly eredményekhez vezethet, de a játékot Németh (és az olvasó) akkor élvezi igazán, ha az analízis módszertana nem determinált. És ha a szószerelés nem halmazati gesztus, azaz nem tömegesen árad, hogy az olvasót valósággal maga alá temesse: Németh kötetében rendszerint egy-egy szócsonk, fura képzés vagy félreértés köré szerveződik a többi játékjárulék, s így hierarchikus viszony képződik a mag és a periferikus elemek között. A periferikus elemek viszont az érvrendszer részei, példatár jellegük van, s gyakorlatilag egyenértékűek. A szófűzést is így sikerül biztosítani meglehetősen távoli egységek közt. A következtetés logikája rabulisztikus karakterű, s a komikum forrásává lép elő, például „a rigó  a góré a madarak között, / de a felesége is nagy ribanc.”  Az állatság nyelvi léte kikezdi a standard grammatika mellett a logikát is.
       Olykor nem irodalmi karakterű szöveg, hanem például a használati utasítások és a manapság mindenfajta divathóbortról kiadott hiteles és hiteltelen szakkönyvek nyelve lesz a paródia célpontja: „a növényi bonsaiok mintájára kialakított / állatbonsaiok felmérhetetlen hatást gyakorolnak / az egész emberi civilizációra”. A nyelvi regiszterek klisérendszeréből adódó humor sikeréhez nem pusztán a pszeudoetimológiákon alapuló analízisek járulnak hozzá, hanem főként az az avatatlan, szakmailag ellenőrizetlen beszéd, mely a komoly stílusregiszterek imitálására tör. A „hibák” megfejtésén áll vagy bukik egy-egy vers sikere, vagyis az olvasás maga a leleplezés gesztusrendszerét működteti. Kettős játékról van szó tehát: a szöveg létének tétje a nyelv leleplezése, és a befogadás szempontjából épp a leleplezés visszajátszása garantálja az értelemkonstruálást.
        Talán már ennyi idézetből is kitetszik, hogy ez a gyerekkönyvnek álcázott, (és az egyik legszebben illusztrált és megtervezett Kalligram-könyv!), nem igazán a gyerekeknek szól: a gyerekekről annál inkább, a civilizálódást elősegítő kulturális tudás átörökítéséről a nyelven keresztül. Ebben az értelemben a mű fergeteges komédiája és elgondolkodtató példázata is a pedagógiai gyakorlatnak és a kulturális átörökítésnek. A tudás eszköze a nyelvi jel, mely azonban szinte véghetetlen jelentéskonstrukcióban képes felmutatni önmagát, akár azon az áron is, hogy felszámolja ősfunkcióit.
        Érdemes elgondolkozni azon is, hogy noha Németh világának egyik alkotóeleme a szójáték, a szerző korántsem szokásos módon él vele: a nyelvi anomáliát meghagyja a gyermeki beszédet imitáló természetesség és természetes tudálékosság védőburkában. A versek beszélője kivétel nélkül komolyan veszi magát, egzakt megfigyeléseket rögzít, közlendői érvek és ellenérvek rendszeréből kibomló konklúziók, vagy maguk a turbulens gondolati derivációk.
A kötet egyik sajátossága a nyelv öngerjesztő mivoltának felismerése és az ebben rejlő lehetőségek célirányos kiaknázása: minden szöveg szinte szűznemzéssel viszi tovább önmagát, a szabadság, amelyet a könyv sugall, viszont kombinatorikus értelemben véges, ezért a humorérzék mellett a másik legfontosabb költői erény  –  ahogy itt is világosan megtapasztalható – a megfelelő arányérzék kell, hogy legyen.