Történt ugyanis, hogy negyven-valahány évvel ezelőtt, tizennyolc éves komáromi gimnazistaként, majd öntudatos elsős pozsonyi főiskolásként elszántan küldözgettem-hordozgattam az Új Ifjúságnak versikéimet, íráskáimat. Valójában Tóth Elemér, a kulturális rovat mozgékony szerkesztője volt ott a mentorom, de az első komolyabb megbízásokat – a lap külső munkatársává avatva egyúttal engem – a főszerkesztőtől, Szőke Józseftől kaptam. Akkor már izzott a levegő – közvetlenül 1968 előtt jártunk –, s minden az átalakításról, a reformokról, a demokratizálásról, a nemzeti-nemzetiségi autonómiákról, a nagyobb emberi-személyi szabadságról szólt, s – az újságcsinálás mellett – Szőke József is nagyban benne volt a politikában; nem lett volna csoda, ha észre sem veszi a magamfajta kis, feltörekvő senkiket. Ehelyett ő rögtön nagykorúsított, megbízásokat adott, az Új Ifjúság képviseletében küldözgetett ide-oda. Azután visszafogták, jegelték, elnémították őt, s eldugták egy, a kicsinél is kisebb, pontosabban: megteremtendő munkahelyi levéltárba, könyvtárba (a Csemadokéba). Nehéz idők jöttek-jártak felénk akkor, a nyolcvanas évek: a legtöbbünk körül egyre fogyott a levegő, de azért voltunk sokan, akik – ki-ki a maga módján – az emberi méltóság megtartásán, az emberi szellem autonómiájának megmentésén munkálkodtunk. S ebben a helyzetben – még az Irodalmi Szemlében, ahonnan nemsokára nekem kellett eljönnöm – Szőke Editben, írónk lányában találtam támogató szellemi társra. Majd, szabadfoglalkozásúnak becézett kényszer-munkanélküli lévén, két kisgyermek eltartásának, felnevelésének gondjával a vállamon, amikor észrevehetően fogyni kezdtek köröttem azok, akikre e nehezedő időkben is számíthatok, e kevesek egyikeként éppen írónk feleségétől, aki akkor a Mladé letá magyar szerkesztőségének munkatársa volt, kaptam segítségként lehetőség szerinti fordítanivalót. Mindezt nem a magam személyének előtérbe állításáért mondom, hanem csupán annak érzékeltetésére, micsoda nagyszerű, a közösség s mások gondja iránt fogékony emberekre, emberi környezetre találtam Szőke Józsefben és családjában. Szőke Józsefet én egyébként is a legtöbbször – még a számára legnehezebb helyzetekben is – csak mosolyogni láttam: a jóságos, a sokat tapasztalt és sokat tudó emberek bölcs molya az övé. Nehéz időkben indult íróként, bonyolult időkben vállalt közszolgálatot. Szépírói kibontakozását is talán ez a közösségi szerepvállalása is akadályozta, bár Az asszony vár című, máig egyetlen elbeszéléskötetének (1959), illetve ugyancsak máig egyetlen regényének (Katicabogár, 1964) jó néhány helyzetfestése, helyenként felizzó lélekrajza egyben azokat a magasságokat is megvillantja, ahova eljuthatott volna. Közéleti érdeklődése, a közgondok iránti fogékonysága vezette őt az 1980-as években A Csehszlovákiai Magyar Kisebbségi Jogvédő Bizottság illegális tevékenységében való szerepvállaláshoz. Persze, buktatók, kitérők is akadnak – mint a legtöbbünkén – pályáján, de szerencsére nem ezek döntenek életműve megítélésénél. Hiszen a buktatókon mindig sikerült túllépnie, s életének legválságosabb időszakában is erényt tudott csinálni a szükségből. Kényszerű 1970-es évekbeli pályamódosítása is – a nemzetiség-, illetve irodalom- és sajtótörténeti kutatómunka felé fordítva őt – mással nem pótolható eredményt hozott: mindenekelőtt A csehszlovákiai magyar irodalom válogatott bibliográfiájának öt kikerülhetetlen kötetét, illetve a Ki kicsoda Kassától Prágáig című ugyancsak hosszú ideig nélkülözhetetlen kézikönyvét, melyekkel fontos szerepet vállalt annak a tudomány(osság)alapozó munkának a kiteljesítésében, mely tájainkon különösen az 1980-as évek elejétől-derekától látszódott az önösszeszedés és jövőteremtés szempontjából egyre halaszthatatlanabb feladatnak. Azután, az 1980-as évek derekától, érdeklődése ismét az epika felé fordul: ezúttal meséskönyveivel ad számot kibontható írói erényeiről (A síró hóember, 1985; A napraforgóvá változott leány, 1989; A hencegő nyúl, 1995). Egy ideje azonban Szőke József, tudtommal, hallgat. Szépíróként is, meseíróként is, publicistaként is, művelődéstörténészként is. Pedig, meggyőződésem: sok minden lehet, sok minden van még a tarsolyában. Bizonyára a szépíró is tartogathatna nekünk s gyermekeinknek, unokáinknak egyet-mást, s a közíró publicisztikájának legjavát régóta esedékes lenne már kötetbe válogatni (köztük arról a bizonyos másik Csemadokról szólókat, „amely többé-kevésbé tudatosan egy másfajta tevékenységet folytatott, mint amit a párt és állami szervek számára kimértek”), s a történelem tudós búvárlója is adósunk mondjuk egy, Pozsony huszadik század eleji, s az államfordulat körüli éveit megjelenítő könyvvel, mert állítom, erről a történetről jelenleg senki nem tud közülünk nála többet.
Kívánok neki ezekhez a még rá váró tevékenységekhez elegendő erőt, sok egészséget, s felhőtlen napokat családja körében, s köztünk: tágabb közösségében is.
TÓTH LÁSZLÓ
(080613-ÁN POZSONYBAN)
Szőke Józsefben – az író, a bibliográfus, a művelődésszervező közéleti ember és a szerkesztő mellett – hadd köszöntsem most első munka-adómat. Nem, nem dolgoztam soha az irányítása alatt, csak éppen a pályám indításához kaptam tőle az első, soha nem feledhető ösztönzéseket.