2009. május 31-én a füleksávolyi r.k. plébániatemplomban szentmisével vette kezdetét az az emlékünnepség, melynek keretében a helyi iskola falán leleplezték a falu szülötte, Gergely József, tanár, költő, rendező /1937-2007/ emléktábláját. A Fülek melletti község önkormányzatának meghívására megjelentek a család tagjai, Gergely József volt diákjai, osztálytársai, közeli és távoli ismerősei.
A megemlékezés az iskola udvarán, a helybeli Agócs Sándor tárogató- és a szomszédos Perséről jött Fazekas Bence hegedűjátékával, illetve Tőre Henriett szavalatával kezdődött. A résztvevőket a rendező és vendéglátó önkormányzat nevében György József polgármester köszöntötte. Gergely József életútját Böszörményi István a Füleki Gimnázium nyug. tanára vázolta fel. Az emléktáblát Brehely László önkormányzati képviselő és Gergely József leánya Márta leplezték le. A helyi plébános általi megszentelése után koszorút helyeztek el az emléktáblát készíttető füleksávolyi önkormányzat képviselői, majd a család jelenlévő tagjai: Gergely József leánya Márta, húga Gergely Gabriella és unokahúga N. Gabriella. A Szlovákiai Magyar Írók Társasága nevében a losonci Ardamica Ferenc koszorúzott. Koszorút helyeztek el az egykori tanítványok Silvia Mann, Jarábik Gabriella, Sára Sarolta és a volt Füleki Gimnáziumi osztálytársak, a hajdani alma mater igazgatója, Molnár László, az MKP megyei képviselői, Szvorák Zsuzsa és Csúsz Péter is. A koszorúzás után Varga Henriett előadásában Gergely József verse hangzott el. Az emlékezés koszorúit az emlékezés szavai követték: szeretettel, tisztelettel és hálával emlékezett volt tanárára Jarábik Gabriella a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának igazgatója és Mann Szilvia, aki az emléktábla ösztönzője is volt. Ő jelentette be, hogy a Szlovákiai Magyar Pedagógusszövetség a losonci óvónők által indítványozott Vankó Terike Díjat 2009 tavaszán poszthumusz Gergely Józsefnek adományozta pedagógiai munkásságáért a SZLOVÁKIAI MAGYAR ÓVÓNŐK OKTATÁSÁBAN KIFEJTETT EREDMÉNYES MUNKÁJA ELISMERÉSEKÉNT. A pályatárs, Tőzsér Árpád költő szándéka ellenére nem tudott eljönni, de levelet küldött, melyet Hahnné Duray Éva olvasott fel. Gergely Gabriella, a testvér köszönetet mondott Füleksávoly önkormányzatának és mindenkinek aki közreműködött a megemlékezés előkészítésében és lebonyolításában.
A rendezvény a helybeli kisiskolások pünkösdölő műsorával ért véget, melyet az igazgatónő, Molnár Mónika vezetett be.
Az alábbiakban közöljük Böszörményi István Gergely Józsefet bemutató beszédét:
Tisztelt egybegyűltek, sávolyiak, környékbeliek és távolról érkezettek! Szózatunk költője, Vörösmarty Mihály szerint “emlékek nélkül népeknek híre csak árnyék“. Magyarországi látogatók gyakran mondják, hogy mi, kisebbségi sorsban élők jobban őrizzük emlékeinket, mindenhez, ami szülőföldünkhöz köt érzékenyebben viszonyulunk, mint a többségben élők. Ez így is van, emlékeink különböző formában – kőbe vésve, vagy csak a szájhagyományban élve identitásunk, azonosságtudatunk féltve őrzött pillérei. Ma már azt is el kell mondanunk, hogy emlékek nélkül az Európa Unióban – melynek immár 5 éve polgárai vagyunk - még inkább fenyeget a feloldódás, az elszürkülés az “elglobalizálódás“ veszélye, pedig valahová tartozni kell, és, hogy mi ide tartozunk, ezt bizonyítjuk az 1989-es rendszerváltás óta azzal is, hogy Pozsonytól Ágcsernyőig lassan de biztosan visszapereljük múltunkat, kopjafákkal, síremlékekkel, emlékoszlopokkal, emléktáblákkal jelöljük meg szülőföldünket. Sok–sok település fedezte már fel, hogy jeles személyek szülőhelye, lakhelye, esetleg végső nyughelye, és ezt a tényt fontosnak tartotta valamilyen formában megörökíteni. A mi régiónkban is sikerült elfeledett emlékhelyekről letörölni a feledés porát, de születtek, születnek új emlékhelyek is. Egy ilyen emlékjelállításnak, egy adósságtörlesztésnek lehetünk most tanúi. Gergely József régen elkerült szülőfalujából, és most, két évvel korai halála után ezzel az emléktáblával visszatér ide, hogy emlékezzenek rá azok, akik ismerték, és megismerjék azok, akik egyáltalán nem, vagy csak keveset, esetleg nem jót hallottak róla.
Ifjabb Gergely József, tanár, költő, irodalmi színpadok rendezője, 1937. március 19-én született itt Sávolyban. Ebből az is következik, hogy „háborús gyerek“ volt, kisiskolásként kellett átélnie a II. világháború könyörtelen következményeit. Ez meghatározta gyermekkorát, sőt rányomta bélyegét egész életére. A gyermekkor azonban nemcsak negatív élményekkel volt tele, köszönhetően a szülőfalu nyújtotta élményeknek, mert hát a gyerek azért a háborús években is játszik, pajtásaival felfedezi a világot, a természetet, kalandot keres és talál minden helyzetben. A pozitív gyerekkori élményekben fontos szerepe volt a ministrálásnak és általában a sávolyi templomnak is. Egy októberi litánián a ministrálás után a pap gyászkeretes értesítőt nyomott a nyolcéves Gergely Jóska kezébe: tudomásul kellett vennie, hogy Gergely József honvéd, hadifogoly 31 évesen meghalt – valahol a Kaukázusban
A fiatalon meghalt apa, gazdag szellemi örökséget hagyott fiára, hiszen rövid de tartalmas, tevékeny életében színdarabokat írt és rendezett, zenét szerzett, hegedült, orgonált a helyi templomban. 1938. januárjában a Prágai Magyar Hírlap fényképes hírt közölt arról, hogy a Szlovenszkói Keresztény Ifjúsági Egyesület füleksávolyi csoportja /40 személy!/ bemutatta Gergely József: Gyöngyös bokréta c. három felvonásos színművét. Márciusban már arról számolt be a csehszlovákiai magyarok legfontosabb hírlapja, hogy „Szlovákia szerte nagy sikerrel játsszák Gergely József színdarabját…
A fiatal özvegyet, aki szívbetegen vészelte át a háborús éveket, nagyon megviselte férjének és két gyermeke apjának elvesztése. Három év múlva egy gyönyörű májusi napon – pünkösdhétfőn, a sávolyi búcsú napján - ő is meghalt, mindössze 29 éves volt, fia pedig 11… Az árvák, Jóska és húga Gabi anyai nagyanyjukra maradtak.
Ifjabb Gergely József már gyerekkorában megszerette az olvasást, apja sok könyvet hagyott gyermekeire. Később érdeklődést tanúsított a színjátszás és a filmművészet felé is. Alapiskolába itt járt Sávolyban, abban az épületben, amelynek falára most az emléktábla került. A közeli Füleken akkortájt alakult magyar tannyelvű gimnáziumban tanult, majd érettségizett 1956-ban, Tóth Lajos osztályában. A pozsonyi Pedagógiai Főiskolán magyar-szlovák szakon szerzett tanári oklevelet. 1960-tól 1973-ig tanított magyar nyelvet és irodalmat a lévai Pedagógiai Középiskolában, az óvónőképzőben. Életének, de sok tanítványa életének is fontos meghatározó szakasza volt ez hiszen a tanítás mellett vezetője és rendezője volt az iskola Juhász Gyula nevét viselő irodalmi színpadának, mellyel szép sikereket értek el a komáromi Jókai Napokon: 1968-ban elnyerte a legjobb rendezésért járó díjat és a Tamango táncolj c. színpadi műért a nagydíjat. 1969-ben a Két végtelenség között, 1970-ben pedig a Szeretkezéseink c. produkciókkal a legjobb rendezés díját kapta meg.
Az aktív költészetet, a versírást saját bevallása szerint aránylag későn szerette meg, 29 éves korában jelent meg első verse az Irodalmi Szemlében.
„Felakasztotta magát a megse született értelem“ –írta az Augusztusi köd 1968 c. versében. A II. világháború után, Csehszlovákia 1968-as brezsnyevi szovjet megszállása majd a husáki „normalizáció“volt életének legtragikusabb szakasza. Mivel már gyerekkorától fogva elítélte a háborút, az erőszakot a megaláztatást, érzékeny volt a társadalmi igazságtalanságokra ezért nyíltan elítélte az 1968-as eseményeket, amivel azonban saját sorsát is megpecsételte. Tevékenységét, beleértve az irodalmi színpad működését a hatóság nem nézte jó szemmel, azt a társadalomra veszélyesnek minősítette. Gergely Józsefnek el kellett hagynia szeretett iskoláját, diákjait, irodalmi színpadát. Költőként is hallgatásra ítélték. Állását elvesztve Léváról Losoncra költözött, különböző fizikai munkát vállalt, volt raktáros, üzemőr, anyagbeszerző. Az íróasztalfióknak írt verseit természetszerűleg a lemondás, keserűség, reménytelenség, borúlátás jellemzi: „Uram, mentsd meg lelkeinket, előttünk nincs kikötő…“
A legnagyobb bánatban és reménytelenségben is vágyott a megértésre szeretetre, a természetet tartotta a legjobb gyógyszernek a lelki bajokra, abban kereste az újjászületés kimeríthetetlen forrását.
Az 1989-es rendszerváltást lelkesen fogadta, de az számára már végzetesen megkésettnek bizonyult, kiábrándult, látva a köpönyegforgatást, a pénzhajhászást, új farkastörvények megjelenését, a lelki értékek elsorvadását.
„Akik lehettünk volna, már soha nem leszünk“ – írta, pedig megérhette Milyen szél címmel verseskötetének megjelenését 1997-ben. Tagja lehetett a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának is.
Testileg-lelkileg betegen, az élet szürkeségében színekért könyörgött utolsó verseiben, de azokat már csak a túlvilágon találta meg. 2006 novemberében még megírta, megrendezte életének, költészetének egy verses zenés keresztmetszetét a losonci Magyar Kulturális Központban.
70. születésnapját már nem érte meg, 2007. január 9-én elhunyt.
