Régen gesztenyét és színes faleveleket szedni jártunk a temetőbe. Kíváncsian méregettük a sírokat, mosolyogtunk a hosszú, fekete kabátot viselő, szomorú [túl sok a jelző] arcú nénikre, mert úgy tűnt, szükségük van egy mosolyra. Eszünkbe se jutott a rengeteg foszladozó [jaj, a testek nem foszladoznak; a textil tud foszladozni, a kalács, emberek nem] a test, alkalmi lélekraktárak, alig két méterrel pici talpacskáink [hobbitok? ide valami semlegesebbet inkább] [User1] alatt. Anyuci szemében valamivel fájdalmasabb megértés lapult, de egyikünk se tudta, hogy mi vagyunk az okosabbak.

Kiskorunkban aprócska, csámpás [a csámpás elég]lábnyomokat hagytunk a temetőben. Ma könnyeket és sóhajokat. Mi változott? Egy halottal több vagy kevesebb? [ide inkább pont] Nem, nem mindegy.

Egészen Rozsnyóig autóztunk mindenszenteken, gyertyát égetni nagyin, nagyapán, a többi rokonon, akiket már névből is alig ismertünk, de elmormoltunk egy miatyánkot[vessző] miközben cipőnk orrával köveket gyűrögettünk a sárba [síroknál Az Úr imáját?]. Ó, a gyertyák! [User2] Testvériesen megosztottuk[User3] , ki mennyit gyújt[User4]  meg. Persze[User5] , a lapos fehér gyertyácskákat belerakni a mécsesbe, az már keményebb feladat volt. Mindig hamar elengedtük, félrecsúszott, eloltódott, de még úgy is megperzselte a tenyerünket.

Régen izgalmas volt mécsest gyújtani, s bár mindig [a második mindig három soron belül; ez itt kieshet] tudtuk, hogy meg fogjuk égetni magunkat, harcoltunk érte, hogy mi gyújthassuk[User6] . Ma nem fáj a tűz. Két ujjam közé csípem a fémszegélyt, és kényelmesen leeresztem a mécsesbe. Nem hibázok, nem ejtem mellé, nem égek meg, nem érdekel. Nem fáj, más fáj.

Amikor gyerekszemmel értünk a temetőbe [a gyerekszemmel értünk, az egy képzavar], mindig céltalannak éreztem magam. A hatalmas fák mind engem néztek sokat-látott leveleikkel. Hová igyekszel, kicsi lány, ezt [User7] kérdezték. Megyek a többiek után, feleltem[User8] . [itt már nagyon zsáner] Nem éreztem azt a szomorúságot, amit másokon láttam. Aggasztó volt persze, a sok hosszú, fekete kabát a sok magas, fekete felnőttön. Árnyként maradtak meg emlékezetemben, mert a temetőbe árnyak járnak. Oda ma már én sem mehetek be teljes egészemben, nem bírnám elviselni. Még a mécses is megégetne, talán.[User9] 

Árnyékomat küldöm magam helyett. Törökülésben leülök a ferde macskakőre[User10] , menj, árnyék, szólok, megvárlak. Ő se szívesen, de belibeg. Súlytalan, fénytelen az egész lényege. Vizet hoz a virág alá, száraz faleveleket szedeget a koszorúkról, gyertyákat gyújt. Aztán, mikor már nincs dolga, mégsem tud csakúgy felállni és visszalebegni. Egy darabig céltalanul nézelődik. Csak aztán indul vissza. Súlytalan, ötlettelen, élettelen[User11] . Lábnyomai mégis mélyek, gondterheltek.[ha libeg, mitől vannak lábnyomai?] Én[User12]  megvártam.

Évekkel ezelőtt kincs volt a gesztenye. Sötétbarna, sárgás hasú csodácska [a kicsinyítőt inkább ne, itt][User13] . Ma már nem hajolok le érte, talán nem kellenek a kincsek. Felnőttem.