Péntek volt. Anyám épp az utolsó simításokat végezte az idei barack befőttön, én a szobámban, üres tekintettel bámultam Klimt valamelyik ócska reprodukcióját, amit még hugom piacozott a pesti kínain. Ölemben a lengyel Glowacki Antigoné New Yorkban drámája, kint vihar utáni csend, s bár nyár volt, olyan érzésem támadt, mint mikor 8 évesen a Toldit tanultam valamikor szeptember elején . Csak a konyhából áradó illat, a nagyanyámtól ránk maradt ócska fakanál és a vadiúj Tefal fedő munkába vonulása  hallatszott, nem beszélve anyám úrihölgyeket megszégyenítő köhécseléséről. Elképzeltem, ahogy kezemben a fakanállal állok a szerdahelyi Sütt pásza mellett, elönt az izzadság, a ruszki magnóból bömböl  a zsöndör Balázs Pali érzelmeket nem kímélő klasszikusa, Sanyi a bakai csávó magyaráz valamit, s közben mutogat a szemben gürcülő Erikára, hogy igen bejön neki. Próbálom tanácsokkal ellátni, esetleg leszólíthatnád, mondom. Nem érti mit akarok ezzel. Később megjegyzi, hogy  már elhívta a várkonyi falunapra, de  Erika nem akart.  Kapcsolatunk itt elérte tetőpontját.

Vártam, hogy újra elinduljon a zápor.  Hallani akartam ismét  rapszodikus  hangversenyét, azt az erőszakos intenzitást, ahogy a szomszéd szokta verni a feleségét. Csitíthatatlanul, vérre menően, mintha azt akarná mondani: Héj, csaje, ne bámulj, mert kapú!

Anyám már rég végzett a befőtekkel, amikor én még mindig a szobámban ültem. Ölemben a könyv, ugyanaz a tompa tekintet, félig nyitott számon akár egy légy is lekölykezhetett volna. Újra visszatérek a Süttbe. Sanyi, a bakai jön oda hozzám, kezembe nyom egy köteg kupont, azt mondja a mester küldi, majd később kiderül, hogy a havi járulékom- az ebédjegyek, amit nekem adott. Nem értem őt, bámulok rá kérdően, ő is vissza rám, majd mondja, hogy menjek vele, mert még cigire is el kell menni zaba előtt. Ajánlanám neki, hogy ne dohányozzon, mert elnyomja az étvágyat, de  erre csak kiröhög, hogy ő még ilyenről nem hallott. Elérünk a gyár és a város egy igencsak fontos összekötő pontjához, a vasajtóhoz. Ráncigálom, nem értem miért nem nyitódik, erre a bakai megint kiröhög, majd előhúz egy műanyag tokos sárga kártyát a zsebéből. Csipp, mondja, az ajtóhoz érinti, az meg kinyitódik. Lesütöm tekintetem, azt hittem közelebb járok a modernitás hajnalához, mint ő, de tévedtem. Átvágunk a vasajtón, az hatalmasat koppan, ahogy a tokba cuppantja magát, elindulunk a hosszú szürke folyosón, elöl Sanyi, én meg mögötte. Csöndben kullogok utána, figyelem ritmikus lépteit, várom, hogy kérdezzen, de úgy tűnik nem érdeklem. Újabb cuppanós következik, a bakai erre megszólal, hogy ez is kártyára működik, mondom, gondoltam, de ahogy látom nem nagyon 

Password

érdekli. Kiérünk a gyár udavarára,  vagy már harmincam zabálják a füstöt, én rátapadva Sanyira, mert mást nem ismerek, vigyorgok bénán. Zavaromban jobbról balra, majd balról jobbra bámulok, erre a bakai a kezembe nyom egy cigit, hogy gyújtsak rá. Mondom, köszi szépen, de csak azért, hogy ne sértsem meg. Utólag, úgy gondolom talán jobban örült volna, ha nem fogadom el, mert több marad neki. Ismét a már ismerős cuppanás hallatszik, hátra nézek, s látom ahogy a párductestű Erika közeledik felénk. Fél szememmel Sanyit keresem, de mire megtalálom, az már az ivarérettség teljességében tajtékozik. Hallgatom Erika cipőjének kopogását, erre eszembe jutnak londoni munkáséveim, a health and safety program, amikor is a megfelelően nem sikos talpazatú, zárt szovjet bakancsok viselésére kötelezték a dolgozókat. Erika cipője közeledik felém, azzal a nőstényien vadító testmozgással, amit a halivúdi féltehetségek tanultak tőle. A levegő megfagy, mindenki őt bámulja. A félig megrágott és elárvult  rágógumik, szendvicsek, cigaretták pillanata ez.  Nem bírom levenni róla a szemem.

Adsz egy egy cigit? Hallom a kérdést. Ekkor veszem észre, hogy Erika cipője áll előttem. Mintha az egyik kopottabb lenne, mint a másik, fut át fejemen. Jobb lábáról a balra támaszkodik, figyelem, ahogy türelmetlenkedik, majd a párductestű nimfák, az istennők istennőjének mozdulatával jobb lábát előbbre helyezi, s elkezd kopogtatni vele. Bámulom őt, félig elszívott cigaretta füstölög a számban, látom a háttérben, ahogy a nép kövezésre készen, aztán elkapom Sanyi tekintetét, aki már hangtalanul őrjöng. Lelki szemeim előtt látom, ahogy tervezi, hogy majd a két cuppanós között elkap és agyonver.  Most adsz egy cigit vagy nem? Oh, azok az édes kis szőrszálak, ahogyan ott lifegnek a szája két sarkában! Majd tekintetem lassan az orrára vándorol, onnan pedig  szeme alatti három apró vágásra. Nehéz gyerekkora lehetett, állapítom meg. Mire föleszmélek és gálánsan átnyújtanám használt bagómat, csicska Sanyi terem ott, duzzadt vörös szájába nyom egyet és soha nem  látott önelégült vigyorral várja az amazon parancsát. Erika nem köszöni meg, mégcsak rá se néz a bakaira. Neked meg mi bajod velem? Mondom semmi. Akkor mit kell így bámulni? Nem bámulok én senkit, én csak előre néztem. Úgy látom kielégítő választ adtam, mert lassan megfordul, és elindul a legközelebbi padhoz, hogy leüljön. Sanyi meg persze utána. Lassan föleszmélek, a nép is újra életre kel, ki-ki a maga portáján, csak én állok egyedül. Bámulom Sanyit, hátha észrevesz, és idejön, de Erikával van elfoglalva. Akkor rájövök, hogy bent hagytam az ebéden, elindulok a cuppanós felé, elkezdem ráncigatni, erre valaki szól, hogy kártyára működik. Lassan elsomfordálok, hogy a bakai észre ne vegyen, leülök egy távoli padra, ahonnan két perc után a portás hangosbemondón keresztült elkerget, hogy a pad látogatóknak, s nem ebédre kijelölt 

Password

helynek van kialakítva Ekkor már persze mindenki engem bámul és röhög. Erikával egyetemben. 

A bakai az elkövetkező órákban elkerült, s bár a későbbiekben többször is volt, hogy egy pászon dolgoztunk, nem említette többet Erikát. 

Hat óra volt, hogy a portás újra beleköhögött a hangosbemondóba. Gyorsan összepakoltam, láttam, ahogy Erika próbálja felvenni azt az erotikus nézését, amivel a keze között tartja az egész gyárat, de Sanyira tekintettel tovább álltam.  Próbáltam elérni a bakait, ahogy rohant ki a főkapun, legalább csak egy szóra is, de nem igen akart beszélgetni. Holnap. Majd holnap. Gondoltam magamban, ahogy elindultam hazafele, hogy még beugorjak a Jednotába néhány tojásért.