Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Március
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 32991
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige: egérlyuk

Arany Opus Díj 2011

Gertrúd tanárnő

Ahogy a macska belépett az ajtón, a tanterem elcsendesedett. A kisfiúk, akik hátul verekedtek, gyorsan a helyükre pattantak, a kislányok pedig a padjukba gyűrték a tinilapokat, amiket a szünetben bújtak. A macska kecses léptekkel a katedra mögé sétált, végigjártatta a szemét az osztályon, s csillogó szemmel elmosolyodott. Nem viselt ruhát, de bundáját gondosan megfésülte, nem állt keresztbe egyetlen szőrszála sem. Hosszú hallgatás után a táblához lépett, hátat fordítva a gyerekeknek, farkát magasba emelte, feltűnt tiszta, fénylően rózsaszín fara és redős segglyuka; kezébe vette a krétát, és nagy, kecses betűkkel egy szót rótt fel a táblára: VISZONTLÁTÁSRA.
Amikor újra a gyerekek felé fordult, láthatta, hogy tanácstalanság tükröződik az arcukon. Az egyik kockás inget viselő, gömbölyű fejű kisfiú hüppögni kezdett. A tanárnő rövid torokköszörülés után megszólalt. Golyófej, szedd össze magad, mondta. A megszólított erre nagy ricsajban tört ki, mi ez, mért búcsúzkodik tőlünk Gertrúd tanárnő, nem értem, nem értem. Soká bömbölt, a tanárnő alig bírt szóhoz jutni, s a többi gyerek közben egyre kétségbeesettebben pillantgatott felváltva Golyófejre és Gertrúd tanárnőre.
Drágáim, mondhatnék nektek egy csomó közhelyet, s azt hiszem, ebben a helyzetben akár a legszellemesebb Shakespeare-idézetek is a közhelyek mázát viselnék, a lényeggel való szembenézést azonban semmiképp nem kerülhetjük el. Közelebb lépett a gyerekekhez; megcsaphatta az orrukat annak a Celine Dion-parfümnek az illata, amelyet még a két évvel ezelőtti pedagógusnap alkalmából ajándékoztak neki. Spórolt vele, nyilván mióta Aladár nincs, nem nagyon jár olyan összejövetelekre, ahol elvárás az elegancia. Az iskolában nem szokta ezt a parfümöt használni, már csak ebből is látható volt, jelentőségteljes nap a mai.
Golyófej csak nem akarta abbahagyni, felváltva pityergett és visított, azt bömbölte, behívatja a szüleit, megmondja az anyjának, hogy ne engedje ezt, pedig még nem is tudhatta, pontosan mi vár rájuk, csak Gertrúd tanárnő puhán szenvedő arcát láthatta maga előtt, meg a táblán a nagy, pompázatos betűket. A többi gyerek csak bambult, mind kövérkések voltak, lágyhúsúak és bizonytalan mozdulatúak, a fiúk inkább csak verekedni tudtak a tanterem hátuljában, a tollat fogni kevésbé, a lányok mellét is csak messziről bámulták, s egymást noszogatták, menj már oda, markold meg, de egyiküknek sem volt mersze megtenni, legfőképp Golyófejnek nem, bár ő volt a leghangosabb; a lányok pedig elvesztek a kócosságukban, és egyfolytában csurgott a nyáluk, sűrűn és sárgán. Gertrúd tanárnő keserűen elmosolyodott Golyófej sirámain, úgy tűnt, mintha legszívesebben csatlakozna hozzá s szintén zokogásban törne ki. Mégis józanul és lágyan csengett a hangja, mikor azt mondta, arra kérlek benneteket, ha engem el is feledtek, ne felejtsétek el mindazt a szépséget, amit együtt átéltünk, ne felejtsétek el azokat a shakespeare-i sorokat, amelyeket együtt rágtunk át, azokat a cervantesi történeteket, amelyeken együtt derültünk, azokat a boccacciói kalandokat, amelyeken együtt szórakoztunk, én is ezeken a meséken át fogok rátok emlékezni, s ahogy a végére ért, egy könnycsepp mégiscsak kigördült a szeméből, le a bajszáig, s végigfolyt egészen a bajuszszál legvégéig.
Borzalmas nyomást érzett a mellkasában, amikor elhagyta a tantermet, az járt a fejében, kik is voltak egykor ezek a gyerekek, milyen bután és idétlenül néztek rá a legelső órán, hogyan vinnyogtak fel mindannyian, amikor véletlenül kint felejtette a karmait, s végighúzta őket a táblán, s aztán milyen önfeledten kacagtak már a második órán, amikor könnyed limerikeket hozott nekik, a hangulatot feloldandó, volt egy Lear Eduard nevű úr, a legidiótább költő szeretett volna lenni, s a legokosabb lett, vezette fel azt az órát, s látta a változást az arcukon, ahogy szinte egyik pillanatról a másikra nyílttá, érdeklődővé, fogékonnyá válnak, márpedig ebben a szakmában ez a kulcsszó, a fogékonyság, ezt kell kicsikarni ezekből a vakarcsokból, akik félvadként kerülnek be az iskolába. Amikor ez megment, már élvezet volt a velük való munka, még ha az írással mindvégig gondjaik is voltak, az olvasás és értelmezés már az elején jól beindult. Az együtt töltött órák olyan intenzívek voltak, mintha sportoltak volna, komoly szellemi tréningeket végeztek, amelyek során egymást és önmagukat is jobban megismerték. S most, ahogy kilépett a fülledt levegőjű osztályteremből, nem bír választ adni magának arra a kérdésre, kik is voltak ezek a gyerekek. Mi köze volt hozzájuk, és mért fogadták el őt annak, aminek mondta magát – Gertrúd tanárnőnek. Fájt a dereka, úgy érezte, ez az egyenes testtartás beteges, nem bírja már tovább, össze kellene görnyedni, lehajtani a fejet.
Most már csak össze kellett szednie pár maradék holmiját, a búcsúzás másik felén már túlesett, még előző este csaptak egy szerény búcsúpartit a tanáriban, mindenki ott maradt tanítás után, nem is számított ilyen összetartásra a kollégák részéről. Pedig számíthatott volna rá, mindig is nagy becsben tartották, nem tettek semmiféle megjegyzéseket a címére egyetlen egyszer sem, még csak burkolt célzásokban sem utaltak macskaságának rendhagyóságára, ide nem illésére. Regula tanár úr például, aki az Egérlyuk becenevű borkimérés törzsvendége volt, s akit egész biztosan csövesnek, s nem fizikatanárnak nézett volna bárki, aki nem ismerte, meg szokta fogdosni néha, de sosem úgy, mint egy macskát, hanem mint egy nőt.
A búcsúpartin Juhász Ferenc tanár úr, akit nem lehetett másképp szólítani, kizárólag ezen a körülményes módon: Juhász Ferenc tanár úr, vitte a prímet, úgy is, mint egykori igazgató, akit a jóval csendesebb, szerényebb fiúcska, Particsek Zalán váltott fel. Juhász Ferenc tanár úr történelmi fejtegetéseivel lehetetlenítette el az egyébként jó hangulatúnak induló estét, valamilyen oknál fogva a székelyek eredetéről kezdett el szónokolni, s a társalgásba bevonta Gertrúd tanárnőt is, akiről tudta, hogy anyai ágon egy olyan vidékről származik, ahol állítólag székelyek leszármazottai élnek, s arról faggatta, befolyásolta-e őt és irodalmi, történelmi, nyelvészeti érdeklődését ez a közeg. Gertrúd tanárnő szeme előtt sűrű köd gomolygott az egész ünnepség alatt, viszketett a hasa és a segglyuka, s úgy érezte, ha nem kezdhet azonnal eszeveszett vakarózásba, kirohan a világból. Egymás után hajtotta fel a meleg vermuttal teli poharakat, a vermuttól az egész bulinak határozottan özvegyasszonyklub jellege volt, ragadt tőle minden, a szavak, a tekintetek, a mozdulatok. Particsek Zalán az egyik sarokban gubbasztott, s a mellette lévő üres fotelt nézte szótlanul, Regula tanár úr a kissé már becsípett öreg és félig vak rajztanárnőt, Béli Annikát simogatta szinte mindenhol, Juhász Ferenc tanár úr átszellemülten szónokolt különféle honfoglalás-elméletekről, s Gertrúd tanárnővel forgott a tanári. A falon bajszos tanárok és tanárnők bekeretezett képei függtek, szigorú, zordon tekintetek, a legrégebbin Ipoly Botond igazgató úr az íróasztala mögött volt megörökítve, a kezében vaskos könyvet tartva, még azt is le lehetett olvasni, hogy egy Kemény Zsigmond-regény az. Egy másik képen ott volt Aladár, nyakkendőben, Gertrúd önkéntelenül is elmosolyodott, ahogy rápillantott, borzasztó viccesnek találta őt, ezt a zaklatott lelkű kandúrt ebben a fojtogató ruhadarabban. Aladár másfél éven keresztül igazgatóhelyettes volt az iskolában, de rendkívül aggasztotta ez a funkció, s talán ez is hozzájárult annak a rejtélyes gyomorbetegségnek a kialakulásához, amivel egyetlen állatorvos sem tudott semmit kezdeni, s ami féléves szenvedés után elvitte. Talán akkor, az alatt a nyomorúságos fél év alatt érezni lehetett valamit a levegőben, ami elbizonytalanította Gertrúdot a kollégái tisztességességével kapcsolatban, de be kellett látnia, nekik sem lehetett könnyű. A szőrszálak a reggeli kávéban, mert minduntalan elúszott egynéhány, főként a vedlési időszakban, az időnként jelentkező, bárkit könnyen zavarba hozó dorombolási kényszer, vagy egyáltalán, a hosszú, irdatlan farok, amire folyvást annyira vigyázni kell. A kollégák mindig belátással kezelték ezeket a dolgokat, az első naptól egészen a búcsúbuliig, aminek végül röviddel éjfél előtt lett vége; akkorra már csak maroknyian maradtak, a fiatal tornatanár, Csulika Robi mintha épp udvarolni kezdett volna Gertrúdnak, eléggé idióta dolgokat mondott, hogy ő egy nőből, ha szereti, a tetveket is kiszedné, elég sokat ihatott már, ez a vermut alaposan megbolygatta az agyat. Particsek Zalán halkan elköszönt, s ekkor mindenki elérkezettnek látta az időt távozni, Juhász Ferenc tanár úr is befejezte dörgedelmes prédikációját a fajok eredetéről, s Regula tanár úr mellől is eltűnt minden tapizható nőstényállat. A kollégák egymást támogatva botladoztak ki az épületből, Particsek Zalán még rendezgetett valamit a tanáriban, s Gertrúd tanárnő közben magába szívta a folyosó szívmelengető dohos illatát. Pállott lábszag, ragacsos osztálykönyvek, mosatlan tornaruhák bűze, az öltözőszekrényekben rejtegetett pálinkásüvegek kipárolgásai. Mennyi áradó emberszag, amit most már el kell felejteni. Másfajta szag is terjengett a levegőben, amitől józanító borzongás járta át, s aminek nem sok köze volt Gertrúd tanárnő gondosan felépítgetett életéhez. Particsek Zalán nyegle mosollyal az arcán bukkant fel a folyosón, s egy lelketlen mozdulattal tessékelte ki az ajtón Gertrúd tanárnőt.

Valahonnan irtózatos zaj csobogott szét az épületkomplexumban, de nehéz lett volna megmondani, pontosan honnan, minden egyformán simának és fémszínűnek tűnt. Pontosan érkezett, reggel nyolcra, ahogy az idézésszerű levélben állt, vagy akár behívónak is nevezhette volna. Egy narancssárga overallos, borostás férfi már várta, méregetett valamiket az előcsarnokban, a kezében colstok, egyedül volt az egész irdatlan teremben. A mennyezetről csövek rengetege nyújtózkodott lefelé, s mintha minden finoman remegett volna. Szóval maga az, mondta a borostás férfi, azt várta volna, hogy alkoholszaga lesz, de ahogy közelebb lépett, csak valamiféle olajszagot érzett róla áradni, piszokszagot. Pontosan érkezett, megmutatom, merre lesz a maga terepe, és aztán kezdhet is, közölte vele a férfi.
Gertrúd meztelennek érezte magát. Pedig sosem viselt ruhát, az iskolában sem. Nem tudta, bemutatkozzon-e a férfinak, nem tudta, beszélhet-e hozzá. Valami borzalmas szorítást érzett a belsejében, a karmait ki-be húzogatta, és a kollégái jártak a fejében, akik nem akadályozták meg mindezt. A következő pillanatban azonban már elítélte magát gyerekességéért, és csitítgatni kezdte magát, hiszen felesleges a természet ellen lázadozni. Követte a férfit, akin látta, hogy meg van lepődve némileg a kecsességén, a tartásán, ahogy kihúzza magát. De már nem tart soká. Érezte az illatot, amit tegnap este az iskolában, de itt sokkal erősebben. Most már illatnak nevezte magában, azelőtt szagnak titulálta volna. S ahogy egyre erősebb lett, egyre töményebben vette körül, vadul korogni kezdett a gyomra.
A magáé tehát a földszintnek ez a hátsó része, mutatta a borostás férfi, attól a kaputól, ni. Ez az egész tulajdonképpen a fő összeszerelő hangár, de most épp üres, várunk az új alkatrészek érkezésére. A maga feladata lesz tisztán tartani ezt a területet. Az ördög tudja, min élősködnek itt, de az biztos, hogy tele van velük minden, a büdös férgeikkel, talán a léckötegek közé bújnak, s a fát zabálják. Az egérfogókat összeszedtem, hogy ne akadályozzák a munkájában. Ha letelt a műszaka, egy másik beosztott váltja automatikusan, de ezt már tudja. Ha minden világos, magára is hagynám. A borostás férfi bólintott, jelezve, a részéről ennyi, s a macska szintén bólintott. Megvárta, hogy a borostás hátat fordítson s eltűnjön a szerteszét kallódó fémszerkezetek között, akkor négykézlábra ereszkedett, és nagyot nyújtózkodott. Egész testében reszketett az izgalomtól és az éhségtől.




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2011
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2011:

Jelige: liszt

Hír értékelése
Értékelés: 0
Szavazat: 0

Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2011

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.29 másodperc