A hétköznapok lépcsőit lejártam,
lassan halk közös imává olvadok.
Széthessentett tapsoló zászlók alatt
fölvonulnak a szúrágta holnapok.
Mintha tárogató szólna…
A messzi magányból
pontos érveket hallani.
Szikrázó jégcsapok
fényei közt, dermedezik
a várvavárt tavasz,
amely már rég nem az enyém.
Mellkasomban mázsás
súlyokat cipelek,
mint egykor e vidékhez
örökké hűséges apám
hordozta az árendás földek kínzó verejtékét.
A percek görcsös fájdalmának
a védtelenje vagyok…
A nagy bölcsekkel naponta
megvívom értelmetlen vitáimat.
Belém nőnek ők is,
mint tudatomba a
régi gyümölcsöskertjeim.
Lassan kiszáradó meder vagyok,
de nagy tengerekről szövöm
örök álmaimat,
meg a meredek partokat csapkodó
hullámok fecsegéséről,
fiatal nők barnárapirult
bókfaló vágyairól,
de a remélt villódzó fényeket
fölfalja majd a
mindent beborító homály.
A fölhalmozott, meddő vágyaimat
a lepergő idő oltárára cipelem
örök áldozatként,
a markom görcsös szorításából
kimenekülő végnapjaimat is.
Ott állok majd tisztuló tudattal
azon a mindentelválasztó
hídon, amelyen egyszer
úgy is át kell menni.
A szétmarcangolt álmaimat
a csámborgó szél
szétteríti a
megsebzett csallóközi tájra.
Lassan a lelkem lesz a tenger,
az emlékek hullámzása
a végső menedék.
Széthessentett tapsoló zászlók alatt
fölvonulnak a szúrágta holnapok.
A hétköznapok lépcsőit lejártam,
lassan halk közös imává olvadok.