Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
December
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 32060
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige: Esti mese

Arany Opus Díj 2012A kávé

Mint úgy általában mindig, soha nem elégülök ki. Magányos undorral kortyolgatom a kávét, iszonyat erősre főzték. Félek. Annyi gubancos kérdés motoszkál bennem, félő hogy már pszichológushoz kell fordulnom ezzel a temérdek apró részlettel itt, kifejezetten nevetséges dolgokon vagyok képes napokon át morfondírozni. Érződik a szeptemberi lehangoltság áramlása, figyelem a folytonossággal elhaladó, talán a munkahelyre vagy az iskolába tartó felnőtt és gyermek embereket, próbálkozom az arcukra festett üveges tekintet miértjének a kikódolásával, elszórakoznék én ezzel akár ezer évig, hátha csak nekik is egy jó erős feketére van szükségük a mosoly beindításához. Nem vesznek különösebben figyelembe, jobb is így, kora reggel amúgy sem szokásom a jó társaság benyomását erőltetni. A hétfők nálam rendszerint igencsak elfuseráltak, mit ne mondjak, én is békésen éldegélnék mondjuk két vasárnappal. Mindenesetre egyesek rendellenességként jegyzik fel a látványom, hogy is telik nekem időm reggel nyolckor egy cukrászda teraszán kávét kortyolgatni, kérem szépen, így. Minek sietnék én a munkahelyemre, itt kiszolgálnak meg szeretnek, ha jobban belegondol az ember, a dolgos órák megvárják, nem telnek el gyorsabban a kívántnál. Igen, hozzáállásom feltételez némi okot a folytonos álláskeresésre. Amúgy sem hiszem el, hogy tegnap például nem dolgoztam, mert biztosan így volt, de a részletekre már nem vagyok képes visszaemlékezni, bizonyítani nemigen tudnám. Lépjünk is tovább.
 Elképzelem, hogy még uralkodó a forró a nyár, az öcsém lubickol az elképzelt házunk elképzelt medencéjében, s hogy az elképzelt vőlegényem bőséges reggelivel jön ki a teraszra, igazán forró feketével, ahogy szeretem. Tegnapról még úgy dereng, oda voltam érte. Máris helyben vagyunk. Eperdzsemmel keni meg a kenyerem, mániákusan ragaszkodom az epreshez, közben már-már tátott szájjal ájulok be attól a jól ismert, temérdek mennyiségű tervtől és elképzeléstől, amit még az idén feltétlen meg akar valósítani, nélkülem. Kávém villámsebességgel veszít hőmérsékletéből, az eperlekvár inkább átvált szilvára, ma is elmarad a reggelizés. Felállok, szótlanul otthagyom, folyik a könnyem, ő széttárt karokkal kérdezi, hogy hé, már megint kezded, megbolondultál? Persze. Ennyit rólam. Nem vagyok egy erős jellem, gyakran félek, nem fordul ez mindig elő, igyekszem tartani magam az elvárthoz. Próbáltam másképp, hidd el nem tudom. Hirtelen megrázkódom, akár egy bolhás, rendelek egy kávét a városi cukrászdában, ebben a helyben még sohasem csalódtam. Jól ismernek, heti 

rendszerességgel tévedek be ebben a korai időpontban, már szó nélkül hozzák ki az éltető nedűmet, a telefonom közben szüntelenül vibrál, kiírja a neved, én meg kinevetlek, az arcomhoz kapok, mert az este majd úgyis visszatérek, csendben lefekszem melléd, nesztelenül és meztelenül. Túl sok a kérdés, kevés a tartalmat adó válasz. Mint úgy általában mindig, soha nem elégülök ki. A tegnap kérdése holnap sem fog válaszra találni.
Társaságom lett. Annyira furcsa, úgy illemmentesen oda is bökném, hahó, talán más helyet nem találtál, muszáj pont velem szembe leülnöd? Az egyszeriben idetelepült vendégem meg sem szólal, csak bámul, zavarba akar hozni, na de abból nem eszik, nem hiába neveztek el a szüleim H.K.-nak. Legalábbis az anyám, beleszeretett a monogramok csengésébe. 
- Neked nem kell dolgoznod? Ráérsz?
- Te itt üldögélsz. Nem sietsz a dolgok elébe. Akkor Én sem. 
Ez az engemet fennhangon megszólító idegen hirtelen borzolja fel tulajdonképpeni nyugalmi állapotomat, de jó modoromat előásva higgadtan viselkedem, pofán röhögném, de még ezt sem engedem meg magamnak. Inkább figyelek. Érdekes, ugyanolyan gömbölyű az arcvonala, mint az enyém, hajszíne megegyezik az én vörösesbarna árnyalatommal, szeme nem hasonlítható egyetlen H.K. ragyogásához sem. Hirtelen visszakapok pár keserédes évet az életemből, pezseg bennem az áramló vér, jézus, ez már megint én vagyok. Szóval még élek. Jó tudni. Pedig, mintha tegnap már meghaltam volna. Hogy telik az idő?!
- Mit a fenét akarsz? Nincs benned elég kérdés? Muszáj még ebben a viszonylag kiegyensúlyozott pillanatomban is zavarnod? – Fordulok hozzá kemény és magabiztos szavakkal.
- Ugyan kérlek, ez benned fogalmazódott meg, én csak közvetítem. Segítenék, nem értem ezt a rideg tiltakozást. Tudod, túl gyakran csúszik ki a talaj a lábad alól, vajon elgondolkodtál-e már ezen?
Ez az izé, most provokál? Határozott igennel válaszolom meg saját intim kérdésem, ha egyáltalán van nekem ilyenem, s felkészülten küldeném el melegebb éghajlatra a váratlan vendéget, ezt már elég jól begyakoroltam. Ismét ő jut szóhoz.
-   Na, most mi van? Befagytál? Képtelen vagy válaszolni? Sejtettem.
- Egyáltalán ki vagy te, miért szólsz hozzám, talán feladatul kaptad a zaklatásomat? Fontos lépés, hogy a kávém minden nap, pontos reggel nyolckor kortyoljam el, ha ebben bárki is 
megzavar, felborul a bioritmusom- hadarom el kemény felállással az idegennek. Úgy teszek, mintha nem ismerném, ó de milyen tökéletességgel tudom ezt a szerepet játszani.
- Látod, pont erről van szó. Boldogtalan vagy. Túl a csodás harmincon, még mindig nem találod a helyed. Mondd, mire vársz? 
Ledöbbent állapotomban képtelen vagyok értelmesen reagálni. Ez a valaki, ennyire szigorú és fegyelmezett még soha nem volt. Most már elhiszem, hogy naponta ébred velem, szagolja a bőröm érdes felületét, s hogy mi együtt harapunk bele a holnap édeskés cukorvattájába. Ő talán ért engem, felfogja azt, amit süketként hallok, amit némaként hangoztatni igyekszem, és vakként látni vélek ebben az ólomszürke világban. Azt, ami hozzá köt, én már nem érzem, talán még felfogom. Incseleg.
- Mégis mit vársz tőlem? Válaszoljak azokra kérdésekre, melyekre még magam se tudom a választ? 
- Nevetséges vagy, egy kicsit tényleg. Szedd már össze magad. Elfogyott a lehetőség. Némán kell majd állnod, felelősségteljesen, parányi kis lényként, teljesen egyedül. Talán így akarsz meghalni, hol marad a nagyság és a diadal? Téged tökéletesen ismerve, aligha tudom ezt elhinni. Az utolsó lehetőség tekercsét adom a kezedbe. Közeledik a hófehér, de annál ridegebb december, nevess csak, majd megfagysz a saját lelked ürességétől, ígérem, nem fogok csodálkozni.
A kezembe nyújt egy aranyszínű, durva és vastag tapintású papírtekercset, gondosan összehajtva, alig merem szétbontani. Pánikba ejtő egy helyzet. Már amennyire fel tudom ezeket a régiségeket becsülni, lehet vagy ötszáz éves, ha az én verítékes ujjaim között porlad szét, akkor ijedtemben én is porrá leszek. Írásjelek hada vakít el a semmiből, mintha japánul lenne, legalábbis valami idegen ázsiai nyelven, útálom az ilyen fejtörős képleteket, már nagyon bánom, hogy szóba álltam önmagammal, soha semmi újat nem tudok meg, vagy ha mégis, azt holnapra elfelejtem, s majd megint egyhelyben toporzékolva lázadok a világ ritmustalansága ellen. Soha nem volt erősségem a számtan, ehhez meg már esküszöm az kell, ha rá akarnék jönni az értelmére. Dehogy akarok. Jobb nem tudni, merre megyünk, ha tényleg odaérünk, az még a kedvünket is elveszi. Az élet számtan nélkül aligha lenne értelmes, erre jutottam. Felnevetek. Borravalóval gazdagon hagyom ott az asztalom, bámulom az ismerősnek vélt ismeretlent, pajkos pillantása most kedvemre tesz, bár magam se tudom, mire véljem ezt a hirtelen érkezett kacér, inkább csak félszegen provokatív megmozdulást. Nem ez 
az első eset, hogy megjelenek önmagamnak, azóta próbálok a segíts önmagadon technikájával élni. Ez van. Felveszem vékony, eredetinek hitt bőrkabátomat, mosolygok az idegenre, aki nem is annyira idegen, csak távoli már, kissé eltávolodtunk, de néha-néha előfordul, nincs ebben semmi meglepő. Gondolom te is gyakran elveszíted önmagadat, vagy az a másik lemarad pár méterre, s mint a vásári fergetegben, egyszerűen csak ott felejted őt valahol, elengeded azt a kiszáradt kezét, nem létezik, hiába ordít utánad, mintha nem is hallanád, te balga. 
Az utca végére érve erőteljes integetésbe kezdek, ő meglátja, ettől boldog leszek, még inkább rázom a kezem, had lássa, mennyire hálás vagyok ezért a zavart pillanatért. Nem vagyok ma formában, csak azért említem, mert ezt nagyon ritkán fordul elő, s holnapra már úgyis elfelejtjük az egészet.





 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2012
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2012:

Jelige: Borító

Hír értékelése
Értékelés: 3
Szavazat: 2


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2012





Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.11 másodperc