Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
December
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 32060
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige: Egon

Arany Opus Díj 2012Zebra

Csütörtök este beállított hozzám egy kissé leharcolt külsejű, tróger fiatalember, köszönés gyanánt a képembe köhögött, és irdatlan, sáros bakancsával becaplatott egyenesen cseppnyi, félhomályos nappalim közepére. Ezt az idegent, hogy a ragya verje ki, Ivánnak hívták, és a közhiedelem szerint a barátomnak számított. Egyetlen dolog miatt tartottam fenn ezt a meglehetősen zavaró tévhitet: vártam valamit ettől a surmótól. Számomra érthetetlen módon ugyanis szinte bármihez hozzájutott, eleinte azt gondolná az ember, egy szimpla szájhőssel van dolga, de amikor legközelebb beállít egy alkatrésszel valamelyik Szputnyik műholdról, egy használható második világháborús gránáttal vagy akármilyen más őrültséggel, nehéz tovább táplálni vele szemben a mérhetetlen bizalmatlanságot. Iván állítólag elvégzett néhány szemesztert a levéltárosi szakon, ami nem sok nyomot hagyott benne, s azóta igazából semmit nem csinált, a szülei cégében segített be, fénymásolt és levélborítékokat címzett naphosszat.
Egyszer megígérte nekem, hogy megszerzi azt a bizonyos novellát, csak úgy félvállról, foghegyről mondta, mint akinek ez csak egy csettintésbe kerül, pedig én már régóta kerestem mindenhol, és lehetetlen volt hozzájutni. Egon Coloschvarinak hívták a szerzőt, ami nyilván az álneve volt, a valódi nevével kapcsolatban több legenda is keringett, de egyiket sem tartottam semmire. Sosem olvastam tőle semmit, csak hírek jutottak el hozzám róla, de az embernek nincs mindig szüksége közvetlen benyomásokra, hogy valaminek a rajongójává váljék. Az egyik barátom például, akit egészen más okokból utáltam, mint ezt a retkes Ivánt, egy reggel felébredt, és ahogy kinyitotta a szemét, azt mondta, Azerbajdzsán. Attól a pillanattól kezdve nem tudott másra gondolni, csak Azerbajdzsánra, és mérhetetlen, őrjítő vágy fogta el Azerbajdzsán iránt. Korábban semmi köze nem volt Azerbajdzsánhoz, azt sem tudta, eszik-e vagy isszák, valószínűleg egy rossz viccnek tartotta volna, ha Azerbajdzsán létezésével traktálják, most meg paff! Azerbajdzsán-mániás lett, kőkemény Azerbajdzsán-megszállott. Mindent felkutatott, ami Azerbajdzsánról felkutatható volt, egyetemi professzorokkal konzultált, bejárta a legkomolyabb könyvtárakat, szétböngészte a világhálót, mindent fenekestül felforgatott Azerbajdzsánért. A barátnője, mert volt neki egy ragacsos hajú, rosszfogú nimfomán barátnője, eleinte csak röhögött rajta, később lefeküdt néhány gyanútlan, pipogya közös barátjukkal, de a fickó nem vett észre semmit. A csaj engem is le akart teperni egyszer, már a combom közt nyúlkált az asztal alatt, míg a pasasa épp Azerbajdzsán ásványkincseiről szónokolt, nálam, a konyhában, az asztalon egy üveg ötvenkettes barackpálinka, valójában hetvenes. Végül, mielőtt mind rusnya részegre ittuk volna magunkat, szép diplomatikusan kipenderítettem őket a lakásból. A történetnek nemsokára keserű vége lett, a fickó elveszítette a munkáját, elitta a pénzt, amit az azerbajdzsáni útjára gyűjtött, a nő kidobta, néhány hónapra nyoma veszett, aztán visszakönyörögte magát a csajhoz, és soha többé nem ejtette ki a száján annak a bizonyos kaukázusi országnak a nevét.
Az én esetem Egon Coloschvarival persze nem hasonlítható ehhez a sztorihoz. Az igaz, hogy sosem olvastam még tőle semmit, pedig tűvé tettem mindent, hogy legalább egy rövidprózáját felleljem valahol. Amit itt-ott írtak róla, az nagyon megfogott, és ott volt az a történet, állítólag a legjobb novellája, az volt a címe, hogy Zebra, és egy asszonyról szólt, aki egy táskával a kezében elindult otthonról, és eljutott egészen az úttestig, ahol át akart kelni a zebrán, de olyan nagy volt a forgalom, hogy nem léphetett az úttestre, nem lassítottak a kocsik, és az asszony nem moccanhatott, csak állt ott, és meg-meghajolt a forgalom huzatában, várta, hogy előbb-utóbb lesz egy rés, vagy akad valaki, egyetlen autós, akinek nem olyan sürgős, aki mondjuk csak úgy autóba ült, de nem kell sem munkába mennie, sem a szeretőjéhez, sem kórházba, hanem csak úgy furikázni ment egyet, és neki nem számít az a fél perc, amit elveszít, ha átenged egy gyalogost, talán egy öregember, egy nyugdíjas, aki horgászni indul, vagy horgászásból jön, nem is fogott semmit, csak úgy relaxált, nézte a vizet, amiben egy árva hal sincs, sőt talán még horgászni sem tud, csak úgy tesz, mintha – na de ilyen autós nem akadt egyetlen egy sem, az asszony, a táskával a kezében – régimódi, rongyos textilszatyor volt, sok éve, mérhetetlenül sok éve kapta az anyjától karácsonyra, és egyáltalán nem tetszett neki, de azóta mindenhova magával cipelte, és bárhova ment, fogorvoshoz, az éjjel-nappaliba, bankba vagy az állatmenhelyre, mert oda, az állatmenhelyre gyakran benézett, régi vágya volt hazavinni egy kutyát, de sosem tudta rászánni magát, végül mindig visszakozott, mert mi lesz, ha nem tudja a gondját viselni, szóval bárhova ment, és mindegy volt, hova megy, mert mindenhol várakozni kellett, leült vagy csak úgy megállt valahol, a táskát pedig letette egy székre vagy az ablakpárkányra, és nézte, mintha ez lenne a legfőbb dolga az egész életében, ezt a táskát nézni, amit az anyjától kapott valamikor, és csak annyit mondott rá, kösz, és azóta nézte, egyfolytában, mindenhol – kivéve itt, most, mikor csak az autókat tudta nézni, ezt a felfoghatatlanul, megszámlálhatatlanul sok autót, amelyek mind ugyanolyan sebesen száguldottak el előtte, és nem juthatott át a túloldalra, pedig ott volt a zebra, ott volt – mígnem ez a zebra lassan, embertelen lassúsággal, de mégis, mégis kopni kezdett, és az asszony a táskával a kezében lassan elkezdett felkészülni rá, hogy hamarosan lekopik, most már csak az volt a kérdés, vajon mi lesz hamarabb – a zebra eltűnése, vagy az a valószerűtlen pillanat, hogy akad egy egészen parányi, egészen kicsike rés a forgalomban, egy kis lassulás, és ráléphet végre az úttestre, a zebrára.
Ennyit tudtam a szövegről, Egon Coloschvari kisprózájáról, de sejtettem, hogy nem ez az egész, akik írtak róla, sejteni engedték, hogy sokkal több van benne, el kell olvasni, máshogy nem juthatunk hozzá a lényegéhez. Persze arra is gondolhattam, mert az ilyesmit nem lehet, sosem lehet teljes bizonyossággal kizárni, hogy ez a novella, a Zebra című kispróza egyáltalán nem létezik, sosem írták meg, és minden róla szóló szöveg puszta fikció, irodalmi játék, teljesen bezápult agyú irodalmárok perverz humorának a terméke, és talán maga Egon Coloschvari, az összes többi nevével együtt, sem több délibábnál, irodalmi fata morgánánál, amin lehet élvezkedni, meg lehet bénán poénkodni, de igazából nincs, és nem volt sosem, és hiába forgatjuk fel az egész világot, sosem bukkanhatunk a nyomára. Csakhogy ez az Iván gyerek rendesen összekavarta a fejemben ezeket az alamuszi gondolatokat, amikor aznap, csütörtök este, beállított, és a kezében megsárgult könyvlapokat láttam, azonnal hevesen kalapálni kezdett a szívem, és majdnem a számra tolult a név, Egon Coloschvari, de igyekeztem hűteni magam, hogy ez lehetetlen, ez képtelenség, és minden korábbi mértéket meghaladóan gyűlöltem az Ivánt, azt a sima kölyökképét, az elálló fülével, a homlokán a kisfiús pattanásaival, mire ő csak annyit mondott, kell-e nekem ez a bizonyos anyag, így nevezte, anyag, ilyen alpári módon, ilyen lekezelően, figyelmen kívül hagyva a szenvedélyemet, amit pontosan ismert, mivel, s ez már saját utálatos, ám talán még megbocsátható gyengeségem, beszámoltam neki erről a fájdalmas viszonyról, ami Egon Coloschvarihoz kötött.
Iván kegyetlenül tudott valaki képébe nézni, szinte már csak az hiányzott, hogy beleköpjön, amikor látja, hogy az a másik szenved, s csak arra áhítozik, hogy kielégítsék a vágyát, hogy hagyják magára az őrült boldogságával, amibe talán belegebed, de ez ilyenkor ugye teljesen érdektelen. Iván mulatni akart kiszolgáltatottságomon, mivel a magafajtáknak nem juthat osztályrészül semmilyen igazi öröm, egyes egyedül a káröröm keserű kelyhét ürítgethetik, és abból aztán szívesen lefetyelnek, mint a veszett sakálok. Ünnepeljük meg ezt a nagyszerű estét, mondta a gyerek pökhendien, a kezében lebegtetve a könyvlapokat, valószínűleg úgy tépte ki valahonnan, s már ezért is szét tudtam volna marcangolni, hogyhogy csak úgy kitépte, hogy volt képes megtépázni azt a könyvet, hogy süllyedhetett ennyire mélyre. Ahhoz azonban túl gyenge voltam már ekkor, hogy szemrehányásokat tegyek neki, sóvárogva bámultam csak a kezét, és próbáltam kerülni a tekintetét, mert akárhányszor találkozott az enyémmel, kibírhatatlan fájdalom hasított a koponyámba. Egyszer csak arra ocsúdtam, hogy öltözködöm csöppnyi előszobámban, Iván pedig csak ismételgeti, mint valami zilált fohászt, hogy a Kipling kávézóba megyünk, s még ez a szó is, Kipling, olyan gyűlöletesen otrombán hangzott a szájából, hogy egy csomó erőm elszivárgott tőle. Mindazonáltal olyan hűségesen követtem, mint egy kis öleb, akár pórázt is köthetett volna rám. Egy idő után azonban feltűnt, hogy rossz irányba megyünk, azt mondta ugyanis, a Kipling kávézó, ahol én még sosem jártam, és sosem hallottam hírét, a Z. utcában van, mi viszont közben ugyancsak messzire jutottunk a Z. utcától, és egyre csak távolodtunk, s végül, valahonnan, egy rémületesen nagy köd mélyéről megkérdeztem, mért erre jövünk, ha a Z. utcába akarunk eljutni, mire Iván, egyik kezében a könyvlapokat lobogtatva, a másikban egy cigarettával hadonászva, ingerülten rámszólt, hogy mit vagyok úgy berezelve. Igazából még sosem láttam ilyen agresszívnek. Bár talán nem volt az mégsem, csak érzékenységem, pillanatnyi sérülékenységem miatt éreztem ezt a megnyilvánulását aránytalanul agresszívnek, miközben csak a szokásos hanyagságával mondta, amit mondott. Hamarosan egy lakásban kötöttünk ki, fényes volt, tele díszekkel és lámpákkal, narancsszínű berendezéssel, nem voltak székek, csak mindenhol babzsákok és aerobiklabdák, és egy álmos képű lány csatlakozott hozzánk, narancsszínű arca volt, a haja sötét, színes fürtökkel, az öltözéke szedett-vedett, és nem nagyon szólt egy szót sem, nem vette figyelembe sem Ivánt, sem engem, pedig Iván mindent megtett, hogy magára vonja a figyelmét, egyfolytában szólongatta, Annának hívta, pedig Iván tudtommal senkit nem szokott a nevén nevezni, inkább csak úgy szokta mondani, te, figyelj már, vagy még ennyit sem, mintha eleve mindenki csak az ő szavát lesné. Ahogy mentünk az utcán, ez az elfuserált trió, Iván egyre csak dumált, levegőt is alig vett, de én lihegtem helyette eleget – megint csak ezt tudom mondani, ezt a kutyás hasonlatot –, mint egy kóbor eb.
A Kipling kávézó a Z. utca egyik robusztus épületének a hatodik emeletén volt, Iván lépcsőzni akart, de Anna lehurrogta, talán ekkor szólalt meg először, érdes, szétcigizett, fülsértően ocsmány hangja volt, míg felértünk, két szál cigit is elszívott, és még ki sem nyílt a liftajtó, de éreztem, borzalmas helyre jöttünk, és egyre inkább valamiféle lázadó hangulat fogott el ezzel az Iván nevű trógerrel szemben, aki azt hiszi, bármit megengedhet magának, csak mert, nem is tudom, mért, talán, mert a szüleinek van némi nyamvadt pénze, de hát szúrják fel maguknak a pénzüket, fulladjanak meg tőle, attól még ez a szarszájú nem tehet azt, ami abban a formátlan fejében kiötlődik. A gyanúm pedig gyorsan beigazolódott, a Kipling kávézó förtelmes helynek bizonyult, levegőtlen, kuplerájszagú, dőzsölős lebuj, ráadásul tele volt vérlázítóan rosszul öltözött, magukat kisisteneknek képzelő öreg hapsikkal meg banyákkal, akik úgy tartották a kezükben a cigarettát, ahogy a hatvanas évekbeli giccsfilmekből tanulták, és olyan zsíros volt a szemüvegük, hogy nem tűnt nekik fel, ha a vázának mesélték a rém kínos vicceiket. Iván nagy mellénye persze itt mutatkozott csak meg igazán, peckesen lépdelt át a kávézón, s már kezdte, ez kicsoda, az kicsoda, és biccentgetett feléjük, a rongyrészeg giccsalakok felé, akik persze egyetlen pillantásra sem méltatták. Az állítólagos törzshelyéhez vezetett bennünket, egy kicsike asztal volt, jellegtelen, mint az összes többi, egy nyomorult préseltfa asztal, letöredezett szélekkel, és reménytelenül kényelmetlen székekkel, és Iván egyfolytában mesélt, a körülöttünk ülőkről, hogy ez meg az melyik filmben, és melyik kiadónál, és melyik ügynökségnek, az egyik például, akit Montanának nevezett, régi jó cimborája, hatalmas művész, kipróbált mindent, végigturnézta néhányszor a világot a dzsesszzenekarával, de most visszavonulni készül, hogy könyvet írjon, már lehet tudni, hogy a könyve legalább kilenc hónapig fogja vezetni az eladási listákat, addigra meg éppen megírhatja a következőt. Iván ezt széles mosollyal mesélte, és már csak az hiányzott, hogy arról kezdjen fecsegni, melyik nőket ismeri ebből az elit társaságból, hogy kit mikor kettyintett meg, de ebbe nyilvánvalóan nem kezdhetett bele, Anna jelenléte miatt, hisz végig minden Annáról szólt, csak őmiatta volt minden, még ha ezt Ivánról nem volt is könnyű elsőre leolvasni, mert a kikezdhetetlen gőg egy pillanatra sem távozott az arcáról, és talán Anna képébe is a legszívesebben beleköpött volna. Egy óvatlan pillanatában azonban elkövette azt a hibát, hogy a könyvlapokat, azokat a bizonyos megsárgult lapokat, amiket egy ismeretlen könyvből téphetett ki, vagy talán így szerezte meg, kitépve, ez már megfejthetetlen maradt, és igazából semmit nem számított, tehát a könyvlapokat, amiket eddig végig a kezében szorongatott, letette maga elé az asztalra, és közben mindenfelé kalandozott a tekintete, mintha olyan sok minden láthatott volna a füstös, sötét kávéházban, és miközben arról humorizált, hogy a Kipling kávézót sokan csak Kuplung kávézónak becézik, én ugrottam, elragadtam a könyvlapokat, s mikor Iván észhez tért, a pofájába vigyorogtam, keserű, sápadt vigyor lehetett, gyötört, gyűrött, ostoba vigyor, ő csak összevonta a szemöldökét, de nem vette vissza, hagyta, hadd menjek el, a kezemben a kinccsel.
 Szinte öntudatlanul támolyogtam a Kipling kávézó asztalai között, neki-nekiütődve egy-egy vendégnek, mind ugyanúgy reagáltak, a férfiak teátrálisan felmordultak: nohh, a nők meg finnyásan sikkantottak: héjj, ez a jelenet vagy tucatszor lejátszódott, mire kiszédelegtem a teraszra, ahonnan rengeteg háztetőt láttam, s a háztetők között mindenféle méla fényeket, mintha kis fénygömbök ereszkedtek volna felfelé, egyre csak feljebb, körbevették a házakat, a templomokat, és fogalmam sem volt, honnan jönnek, és hova mennek, talán valami ünnepség lehetett odakinn, ami persze a Kipling kávézó vendégeit egy cseppet sem érdekelte, két férfi kint cigizett ugyan a teraszon, de olyan áthatolhatatlan, odaszáradt, züllött gőg volt az arcukon, hogy képtelen voltam megszólítani őket, s valószínűleg úgysem válaszoltak volna. A kis fénygömböktől csak még jobban szédülni kezdtem, vissza kellett mennem a kávézóba, legalább oda, ha már ki, a fénygömbök közé, az ismeretlen ünnepbe nem. Nekidőltem a pultnak, a szemem elé emeltem a lapokat, és lassan, betűnként leolvastam Egon Coloschvari nevét, majd a címet, Zebra, de attól tartottam, s e miatt az érzés miatt egyszerre szégyelltem magamat és mulattam magamon, ha még többször elolvasom, el fognak fogyni a betűk, felfalom őket, eltűnnek, s marad az üres sárga papír. Most mindenesetre ott volt nálam a történet, végigpergettem a lapokat, igen, ez kétségkívül az egész történet, az egész Zebra című novella, az elejétől a végéig, s most végre megtudhatom, mi az, amitől megismételhetetlen. Ivánt már nem láttam sehol, Annát sem, csak az egyenpasasokat és egyendámákat, s ekkor felbukkant a pultos, egy vékonyka felsőtestű, de otromba pocakú, körszakállas kölyök, első rémületemben gin tonikot rendeltem nála. Mikor elém tette, kotorászni kezdtem a zakózsebemben a pénztárcám után, s a könyvlapokat a pultra helyeztem. Nem, a tárcámat nem hoztam magammal, de közben felhajtottam az egész pohár gin tonikot, s a pultos kölyök maga felé fordította a lapokat, és olvasni kezdte az Egon Coloschvari-novellát. Bámultam, de már nem kerestem a pénzemet, és akkor a kölyök kéjsóváran azt mondta, hagyjam itt nála ezt a novellát. Felháborodottan felhorkantam, még legyintettem is egyet felé, ahogy kell, és otthagytam, mert hirtelen az eszembe jutott, merre kell menni a lift felé.




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2012
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2012:

Jelige: Borító

Hír értékelése
Értékelés: 3.66
Szavazat: 3


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2012





Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.11 másodperc