SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA

Ily jeleket tettem

Lipcsey György-dalok

Lóistráng-inakkal gyürkőztem a fával

Kezdetekben volt a bicska s a borotva,
sugalmukban bíztam eleitől fogva:

kivéstem a vakot a fából, hogy lásson,
világa legyen a vakondok-világon,

s korsóval kínáltam a sóvárgó szegényt,
hörpintsen egeket: szivárványt, reményt.

Gyöngyök és göröngyök, veríték, szerelem
nyílott az ágakon, minden falevelen,

regös dal és zsoltár, régi regék árván
aludtak a kőben, s rejtegette márvány

hitünket és vágyunk földben érő szavát:
faragtam harangot, megkonduló jaját

hallja a súlyoktól földre hajló gazda,
s találjon áradó, növekvő vigaszra.

Lóistráng-inakkal gyürkőztem a fával:
– Nyűjed, vágjad, hámozd, amíg végül rád vall,

s Isten tudja, miért, leszel meglett férfi,
az, ki akáctörzsből, diórönkből néz ki.

Emésztő hit, üszög, mélyben égő erő
vezette a vésőm. Márványból tört elő

szerelem vesszeje, ág-boga, indája,
dús föld és ég vize, szenvedélyek árja,

és fából született istenvirága-szép
asszonyi áradás: ünnep és ölelés.

Hold érlelt, égverés, szél tépte hajtásom,
gyökéríz volt napom, könnyízű az álmom,

miként a teremtés, az Isten és a kör,
körbegondolt voltam, fájdalmas és tömör,

így akarta sorsom, én is így akartam,
tűznehéz, tündöklő terhek voltak rajtam.

Apám arcán jövőm, mint virág, megéledt,
gyűrt homlok, égő szem, utolsó ítélet:

nyűtt kalapja s ezer tüskés évnek csendje
árnyékot vetett a folyton vérző sebre,

s lázainak mélyén irgalom csöndje várt,
benne állt otthonunk, benne nőtt Déva-vár.

Pirkadat, virulás, verdesés, vér, halál
volt a mi múlt időnk. És megáldott varázs:

anyaméhből növő kaszanyél és kereszt,
mely megtart és ölel, megkötöz, nem ereszt.

Kővadon tüskéje feketén ragyog

Örök változásban
születek egyre,
végtelen alakban
maradván egybe’,

az álmomból ömlő
mennyei dózist
magába issza a
metamorfózis:

rejtelmet cipelve
jeleket írok,
húsevő virágként
csukódom, nyílok.

Férfikar-husángok
átfonnak, védnek,
rügyeket eresztvén
fordulnak fénynek:

gyökérző ablakrács
növeszti szárnyát,
ég vinné, föld húzza
ezeregy ágát.

Göcsörtös, kígyózó,
meztelen suháng
szívemet strázsálja
őrangyal gyanánt:

tömör, zárt és kemény,
akár a sírkő,
s áttört, lágy és nyitott,
épp, mint a bölcső.

Halott és eleven:
kő meg fa beszél,
és vélük peng, suhog
márvány és kötél,

vaskarom-lombsátor
suhog: Itt vagyok!
Kővadon tüskéje
feketén ragyog,

világtengely-póznák
mennyekbe nyílnak,
fustélyok, dorongok
Istenért nyúlnak,

s röpülni kész, szúrós
dorong és fustély
mutatja: az álnok,
tövises itt-lét

enigma csak, mely
piheként elszáll.
Lélek és lélek közt
lúdbőrző harc áll!

Ág-bogak öklelik
bennem a halált,
az ősi formarend
keresztbe, haránt

építget szivemben
teremtés-tervet –
gúlahad, hasábok
életre kelnek:

sárkányölő Szent György
mészkőben, vasban,
Utolsó vacsora
sasmadarakban,

bikaszarvú totem,
vajákos, táltos
gránit- s vaserdőben
fel-alá járdos.

Infernóba húznak
göbös ág-kapuk?
Vagy rajtuk a lelkem
mennyvilágba jut?

Esetleg a mélybe
húz le talánya,
oda, hol a csöndnek
nyílik a zárja?

Ki tudhatná? Trónok
fényesség alatt
kifosztva, prédaként,
szótlan állanak!

S amodább vashegyű
kúpok merednek –
nyújtózva hófehér,
márvány egeknek!

Megszabadított-szépek

Ágas-bogas élet, halál:
nap tüze szült és hold-hideg,
belőlük gyúrtam, fanyüvő,
esküvést, mítoszt és hitet.

Diófa szült, márvány, kötél,
súlyos tömbök: kő és bánat.
Teremtés, vágy, kelepce-csönd,
tövisek, vad akácágak.

És hát a bronz, hogy véle is
szüljek és újjá szülessek:
egy másmilyen formarendben
tisztítótüzet keressek.

Világtalan, nem-jó idők
varjúéj-hazugságai
bőröndök vak börtönéből
világgá vágytak szállani:

mániákus megszállottak
hóesése sírt, szél dudált,
a vagonokban zokogtak
öregek, várandós anyák,

ötvenkilós kufferokkal
ment a téboly Szudétákra,
szuronyos puskák hegye közt
glédákba rakva, s felhányva

egymás fölé: bronzkoporsók
rézfülekkel és -pántokkal,
temetőnyi bánat-csöndben
hollófekete átokkal.

Titokzatos konstrukciók,
rejtélyes architektúrák,
átlőtt, tömlöc-rácsozatú
hengerek, hasábok, gúlák

poklukba zárnak, méhükbe.
Hívnak, lesd meg a titkukat,
s bugyraikból réseken át
keress a térbe kiutat,

járd körbe a tengelyekre
felfűzött torony-testeket:
e talányos törvényeknek
önként engedelmeseket.

Burkolt belső tereikben
meditálj csak e roncsokon:
magasba törnek, taszítnak,
lelkednek mégis mind rokon –

otthonos jövőből-múltból
e kapocs föld és ég között,
isteni köre, szférája
köreiddel már ütközött:

vágyódást érzel szállani
a csiszolt, szép csodába,
a groteszk és a paradox,
bizarr transzcendenciába.

Vagy Bábel-tornyok romjait
véled itt sorjázva látni,
mik szétesnek, mert nem lehet
általuk csillagra hágni,

így mutatván az emberi
vesződséget. S hogy bízva bízz:
tornyainak hűs lapjain
díszek és sávok, tiszta fríz,

s földanyánk menedékei:
szirthasadékok, leshelyek,
Isten árnya, vizek öble,
sziklaodúk és emberek,

kik gyötrődve kirobbannak
a roncsok közül és élnek:
térbeforgatott-sugárzók
és megszabadított-szépek,

s vért keverve kövek közé
holnapokat raknak egyre,
vért kevernek, verítéket,
új meg új formát teremtve:

épp amint a kezdetekben,
földből fakadón, szilárdan,
emelvén a Déva várát
láthatatlanul, nagy lázban,

és amint bronz-Anonymus
– örökös szókat keresve –
karcolgatják históriánk
rendíthetetlen egekre.

Tegnapnak, holnapnak

Formát adtam láznak, vigasznak és gyásznak
tereinken, ahol bronzban-hitben állnak

vigyázói dalnak, kardnak és kenyérnek,
égzengésben s mikor ébrednek a fények.

Vajk, alias Sanctus Stephanus Rex Vajkán
nyírfák alatt, csöndben, ezer évet dajkál,

s Városomban – ott is ő áll önnön terén,
sámán bronzpántokkal koronázva fején.

Nagymegyeren Mátyás, nagy királyunk kezén
holló vigyáz tudást és reneszánsz reményt,

s Csallóköz közepén a fenséges madár
dicsőségoszlopon évezred óta áll –

évezred óta vár végső szabadságra:
körbelengi hite és tündérszép álma.

Emlékoszlopok és szárnyaló életfák
századaink becsét, sugarait adják

ősrovással, jellel, körökkel és keggyel,
feltárulkozással, megdőlt szent kereszttel,

s fák között, a Fiú feszülete előtt,
mennyekbe esengve s térdre hajtva le főt

örök nő siratja – lány, anya, feleség –
azt, kinek harc tüze emésztette nevét.

Petőfi és Arany gránitban meg fában
telek haván, szélben, tűző napsugárban

János vitézt, Toldit küldik közénk, lássuk
varázslatos szívük, világszabadságuk,

s Bartók, az ősvilág vándora, a tiszta
forrásban fürdik és tigrisszeme mintha

irdatlan magasban kerubokat látna –
könnyeket indít el tengerző magánya.

A mélységes mély múlt ölelte igézet
vezette a kezem, mutatván, mivé lett

Jézus a botrányfán. S Móricz, Kodály arca
miért lett márványba, vasakba takarva:

külön-világ mindük, Bihari, Vámbéry,
az üdvüket mégis az élőktől kérik,

éppen mint téglák közt Esterházy János,
kinek szava éget, s mint imánk, világos.

Ilyen óment tettem tegnapnak, holnapnak,
örök jelenünkben valamennyi napnak –

róluk, akik szerte töprengően várnak:
őrizői láznak, vigasznak és gyásznak.