Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Július
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 33051
Linkajánló
 Elhunyt Turczel Lajos

 Turczel Lajos
     2007. szeptember 26-án hosszú, súlyos betegség után elhunyt Turczel Lajos irodalomtörténész, a szlovákiai magyar irodalom nesztora.
     A számos kitüntetésben és elismerésben részesült Tanár Urat kilencvenéves korában érte a halál.
     Temetése 2007. október 2-án 14 órakor lesz az ipolyszalkai (Salka, Szlovákia) temetőben.
     Turczel Lajost a Szlovákiai Magyar Írók Társasága saját halottjának tekinti.


     Nekrológ és képek a temetésről




     Turczel Lajos halálára

     (Új Szó, 2007. 9. 28.)

     Ha van valami, amiben megegyeznek a misztikusok és a szkeptikus racionalisták, akkor az abban a felismerésben rejlik, hogy a másvilág az evilági életünk folytatása. Ahogyan azt Anatole France írta volt: „Ha egyáltalán van túlvilági élet, ott is ugyanolyanok leszünk, mint voltunk.”

     Ha lehet vigasztalást találni valakinek a halálában, akkor ez a tudat bölcs megnyugvást nyújthat mindannyiunknak, akik Turczel Lajos Tanár Úr halálhírét vettük. Ha valóban létezik a túlvilági élet, és ott találkozhatunk azokkal, akiket ismertünk, becsültünk, szerettünk, akkor ott ismét belenézhetünk a Tanár Úr hamiskásan csillogó szemébe. Ebben a tekintetben ugyanis benne volt a megértés, a könnyű irónia és a szeretet. Mindazok a tulajdonságok, amelyek manapság olyan gyakran hiányoznak az életünkből. Ez a tekintet tört meg most. De csak számunkra, akik itt maradtunk. Majd ott ismét ránk kacsint.

     Persze, többé-kevésbé sejtettük ezt a végkifejletet, hiszen tizenhárom nappal ezelőtt, amikor Dunaszerdahelyen bemutatásra került a kilencvenedik születésnapjára készült emlékkönyv, valamint a Fórum Társadalomtudományi Szemle neki szentelt különszáma, már hiányzott a személyes jelenléte. Tudtuk, hogy már nem mozdul ki a szobájából, és tudtuk azt is, hogy legendás emlékezőtehetsége sem a régi már. De bíztunk a szívósságában. Ez a tulajdonsága még vendégei közé ültette őt egy héttel később, hogy otthon átvehesse az említett írásokat. Mert ismerte a mértéket. Azt a régi, Arisztotelész által pontosan megfogalmazott etikai szabályt, amely meghatározza cselekvéseink értékét. Neki megvolt a magához szabott mértéke. Emlékszem, hogy amikor a valamikori nagyszombati egyetem jezsuita tanárainak életrajzait tanulmányoztam, arra döbbentem rá, milyen lekerekített életük volt. Leggyakrabban a születésük hónapjában távoztak az élők sorából. Őket nem kötötték világi hívságok, tekintetüket az örökkévalóságra függesztették. És az örökkévalóság szemszögéből fontos a rend. A Tanár Úr legkevésbé sem volt jezsuita lelkületű, de ő is betartotta a szabályt: kezdet és vég valamilyen formában kapcsolódjanak egymáshoz.

     Ez ugyanis metafizikai szabály is: a folyamatosság megalapozója. Azé a folyamatosságé, amelyiknek az egyik hordozója az általa olyan sok évig igazgatott pozsonyi magyar tanszék megléte. Ha őt Tanár Úrnak nevezem, akkor teszem ezt nemcsak a magam, hanem diákjai hosszú sorának, valamint egykori kollégáinak a nevében is. Ez a megszólítás őt teljes joggal illeti meg, mert mind felkészültségével, mind emberi magatartásával hivatássá változtatta a posztját. És megilleti azért is, mert önmagában vett célnak – ami Kant szerint az erkölcsi cselekvés zsinórmértéke – nem saját személyét, hanem a mindenkori diákot vette. Sokan elmondták vele kapcsolatban, hogyan és mekkora vehemenciával védelmezte tanítványait, ha azok őszinte elkötelezettségükből fakadó „szamársá?go?kat” követtek el a fennálló rendszerrel szemben. De kiállt mellettünk, volt diákjai mellett, akkor is, amikor esetleg valamelyik kollégája tévesztette el azt a mértéket, amely a tanár-diák viszony mindig törékeny egyensúlyát létrehozza és mozgatja. Mindemellett még fel tudta ébreszteni és pátyolgatni tudta bennünk, magyar szakos tanárjelöltekben azt az elhivatottság-érzést, amely az adott korban természetes volt. Hiszen a humán értelmiséginek akkortájt – a megelőző évszázad hatvanas-hetvenes éveiben – olyan szerepeket is fel kellett vállalnia, amelyek ma már különálló szakmaként jelennek meg. Ő maga irodalomszervezői és kritikusi szerepet vállalt magára, hogy – amint azt Duba Gyula írja róla – a semmiből valami alakuljon, vagyis megtörténjen a „csoda”. Az a sajátságos kelet-középeurópai csoda, amelyre Hrabal találta meg a legpontosabb kifejezést: „és az elképzelhetetlen valósággá vált”. E változások mögött csaknem mindenütt fellelhető az a „kis nagy ember”, aki a Tanár Úr volt.

     Ráérzett ő még egy megtanulhatatlan „csodára”: mivel is kell rendelkeznie annak, aki tanár akar lenni? Empátia nélkül kinek volna mersze fiatal emberek értelmét, társadalmi érzékét és érzelmeit nyesegetni? Szerető irónia nélkül ki tudja felébreszteni az értelmiségi mindenkori alaptulajdonságát, a kételkedést? És e kettő összekapcsolása nélkül ki az a vakmerő és hiú ember, aki pedagógusként próbálja megélni az életét? A Tanár Úr ezt alighanem eredendően sejtette és tudta, majd pedig átélte és megvalósította. Egyébként hogyan került volna jogászdoktorként a komáromi magyar gimnáziumi tanárkodáson keresztül a magyar szakos tanári oklevél megszerzéséig és az egyetemi docensi fokozatig? És ezt az utat a leggyakrabban nem támogató, hanem inkább gátló körülmények között tette meg. Mindannyiunk szerencséjére, akik a diákjai lehettünk, és akikben, magunkhoz szabva, tovább él a személyisége.

     Irodalomtörténészként Turczel Tanár Úr a magyar irodalomtörténet-írásban nagy hagyományokat maga mögött tudó pozitivista módszert alkalmazta. Erre a módszerre a tények tisztelete, elrendezése és kapcsolataiknak a felmutatása a jellemző. Tanárként is ezeket a szabályokat kérte számon rajtunk. Remélem, hogy majdani túlvilági találkozásunkkor – amikor ismét régi fényében fog ragyogni a szeme, és a memóriája előtt csak meghajolhatunk – nem fog bennünket, valamikori diákjait szelíden megfeddni a tudományos tényekkel szembeni figyelmetlenségeinkért. És remélem, hogy erre a találkozásra nemcsak emlékkönyvet, hanem az ő tudományos pályájának az értékelését is magunkkal vihetjük!

     Tanár Úr, nyugodjál békében.


                                                        Mészáros András

Képek Turczel Lajos temetéséről



 
Kapcsolódó linkek
· Több hír:
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
:

Text-túra Ipolyszakálloson

Hír értékelése
Értékelés: 3
Szavazat: 2


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat





Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.30 másodperc