Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
December
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 33114
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige: A Titokzatos Szem

Arany Opus Díj 2016 A Titokzatos Szemű Hölgy
Úgy tűnt, családi vonásként kell Priscilláék minden általunk is ismert, női tagjának famíliájuknak sírnia abban a szent minutumban.
Hope a koszos, jéghideg padlón ülve, összehúzva magát szorította a lábaira a kezeit, miközben hintázgató mozdulatokat végezve, az idegességtől valóságosan remegett.

Mély, barna szemei rémülettől, reményveszettségtől csillogtak.
Rosalie ült szemben vele, szigorúan, megvetően nézett ugyan rá, de valahol legbelül nagyon sajnálta őt. Tudta, milyen az, amikor valaki Frederic hódításainak áldozatává esik, hiszen ő is átélte már. Valahogyan érezte, hogy valószínűleg kapott egy tétova mosolyt, csábos nézést vagy kétértelmű, lehengerlő kacsintást, elájult, Frederic egyenesen elkapta és csókot adott neki- metaforikusan, természetesen. Mindenkivel ezt tette, s valójában ez volt az, mi dühét előidézte. Hogy tényleg van, aki még hisz ezeknek a pillantásoknak, azt hiszi, komolyak, hogy Fredericnek ő a nagy Ő. Ohó, persze. Számára nincs olyan, hogy nagy Ő, maximálisan Priscilla, de ő már egy másik történet. Ezek közül az egykacsintásos-csókos hölgyek közül egy sem nyeri el valóban Frederic kegyeit, egy pillanat erejéig sem, erőlködhet az szép mosollyal, szempilla-rebegtetéssel, új, divatos frizurával, párizsi ruhával, dallamos kacagással, bevállalós, kalandvágyó kétértelműséggel. Ha nem kék, titokzatos szemei vannak, fekete, bársonyos haja és nem a Priscilla névre hallgat, mit sem ér ez nála. Ezt honnan is tudta volna Hope?
- Szóval?- vonta fel szemöldökét.
- Hát- szipogta.- Fredricnek lehetetlen ellenálni, és...
- De te egy férjezett asszony vagy! Nem teheted meg azt, hogy az egyik pillanatról a másikra belehabarodsz egy jóképű, olaszos señorba!
- Ez az! A házasságom...- Szipogás.- Rémes! Szerettem a férjemet, igen, tisztelni most is tisztelem, de... Igaz, általánosan elfogadott tény, hogy a sírig tartó szerelem csak egy jól hangzó hazugság, de mi csak egy éve vagyunk házasok... Most még égnie kéne a tűznek, lobognia. Vagy legalább pislákolnia. De semmi. Csak úgy vagyunk, egy-két tétova csók, néha valami komolyabb, gyertyafényes vacsorák, de mind csak egy díszlet. Mintha színészek lennénk, aki egymást akarják illúzióba ringatni, elhitetni, hogy ami a színpadon történik, az igaz. És úgy tűnik, nekem ez megy, mert ő nem érzi, hogy ebben a kapcsolatban már nincs semmi. Nem mondom, hogy Frederic nem vonz, mert de. Ám nem biztos, hogy elsődleges oka ez volt annak a csóknak- sokkal inkább az, hogy felejtsek, leadjam a feszültséget. Hogy érezhessem, hogy szabad vagyok, szabad lélek. Amit már régen elfeledtem.- Újabb könnyek, szipogás, orrfújás.- Ez egy hatalmas hiba volt, egyáltalán nem felnőtthöz méltó, de... Talán nem is gondoltam komolyan, hogy Frederic az a fajta lenne, aki mellett meglelhetem a happy endet, inkább az, aki segít feledni. Megtetszett, ez tény. De nem értem, mire fő voltam olyannyira rámenős. Ahj- túrt idegesen hajába.- Ha tudnám, hogy nem úgy viselkedtem, mint egy utolsó utcalány, tán még el is nézném magamnak ezen baklövésemet. De sajna már késő bánat e gondolat. Hülye voltam, beismerem. Hibáztam. Mindenkivel előfordult már.
Ez talán az elnézhetőnél egy fokkal nagyobb baklövés lett, de minden ember életében vannak
pillanatok, mikor nem gondolkodik, helyes- e, amit tesz. Csak csinálja. Utána seperheti fel a földről a következményeit, a maradványokat. És az sem biztos, hogy fel tudja majd takarítani. De próbálkozni mindig lehet.
Rosalie keserű mosollyal, elhalt tekintettel simította meg Hope hátát, majd magához ölelte. Tény, hogy sosem tartotta a nőt szimpatikusnak. Tény, hogy mindig túl beképzeltnek tartotta. Tény, hogy mindig irritálta őt. De az is tény, hogy ő is volt már a padlón, rontott már el egyet, s mást, érezte már, milyen az, amikor tesz valami meggondolatlant. Sokáig környezetéből senki sem hitte volna, hogy Rosalie tesz valaha bármi őrültséget, aminek ihatja majd a levét, de ez utóbbi időszakban sok ilyet tett már. És szinte bele is fulladt a sok nyelésbe, ivásba.
Nem mondott semmit, csak simogatta Hope hátát, átölelve. Mi mást is tehetett volna?
- Na, nyugalom! Elsírtad a speciális, párizsi sminkedet- forgatta a szemeit erőltetetten nevetve Rose. A kacaja keserű volt, reményveszett és élettelen. Távoli.
- Aj, ez a smink is. Gyűlölöm. Csak büszkeségből viselem. Meg mert belül én is tudom, hogy nélküle egy bányarém vagyok. Á, még hogy szebb Priscillánál!- legyintett, miután letörölte könnyeit, elmosva ezzel tökéletesre festett arcát.
- Hát, ha Prisst nem is, de sok más ember lekörözöl, annyi szent. Sminkben vagy anélkül, az teljesen lényegtelen. Ha pedig szerénykedsz, itt hagylak- nevetett, még mindig nem teljesen őszintén, de mégis őszintébben, mint eddig.
- Nem szerénykedem.- Mosoly.- Sőt, tudom, hogy sminkben még Priscillát is leelőzöm. Sőt, nélküle is. Szebb vagyok- húzta ki magát.
- Na, azért- biccentett Rosalie, aki megérezte, hogy visszajött az igazi Hope, itt pedig a ,,munkaideje‘‘ lejárt. Már indult volna kifelé, hogy minden szó nélkül otthagyja, hadd igazítsa meg magát, ne látszódjon rajta a sírás, de Hope leállította.
- Köszönöm- suttogta, majd átölelte. Nem úgy, mint az előbb, hanem bizalmasan, hogy tényleg érződött rajta a beleszorított hála. Amolyan barátnősen. Rosalie eleinte kicsit megrökönyödött ezen, de végül finoman, láthatóan, mégis haloványan elmosolyodott, majd a lehető legőszintébben viszonozta az ölelést. Ha valami ismeretlen látja őket, azt hiszi, világraszóló, ezeréves jó barátok, persze ez ugyan a valóságtól igen messze állt mindig, de abban az egy tizedmásodpercnyi időben ők is úgy érezték magukat. Mint egymásnak minden bevalló, legjobb barátnők.
- Akkor most... Azt hiszem, mennünk kéne- pislogott Rosalie felfelé, nehogy ő is elsírja magát, bár nem tudta, mi is váltja ki belőle az érzelmeket. De valahogyan fájdalmat okozott neki ez a beszélgetés, az ölelkezés, az őszinteség, sőt talán már fizikailag is érzékelhetőt. Egyszerűen, talán belül már eltörött, sejtette, hogy ez a nap talán mégsem záródik olyan jól, mint az mindenki remélte.
- Mennünk- susogta maga elé Hope igézően, sokatmondóan. Mint aki szintén előre tudja, retteg tőle, hogy a nap katasztrófába fullad.

És lassan, még pár percnyi hallgatás, egy helyben álldogálás után ugyan, de elindultak.
                                                                            *
Nem volt másképpen Faith néni sem, az ő szemét is elárasztották a könnyek, csupán (,,csupán‘‘) azon okból kifolyólag, hogy tudomást szerzett az esküvőről, amire őt nem hívták meg. De nem is biztos, hogy elsődlegesen ezért, hanem inkább mert már ily idős, hogy húgának kislánya férjhez megy.
- Oh, miért ilyen gyalázatos az életem? Még egy szem ismert leszármazottja házamnak is elfeledett, s most elutasít! Nem kér énbelőlem! Mit tehetnék, hogy elfogadjon, akarjon, hagyja, hogy közeledjek, hogy szeressen? Ugyan, mit sem tehetnék! Nem igényeli közeledésem, szeretetem, támogatásom egy ily jeles napon, eseményen. Hiszen jobb esetben az ember lánya csak egyszer megy férjhez! És ő nem kérte, hogy ott legyek vele a pillanatban, ha szegény, én édes megboldogult Margaretem már nem, nem lehet, meg az ő semmirekellő, ficsúrias férje sem, nincs ki az oltár elé vezesse, nincs! Egyetlen élő felmenője volnék én, s ő csak így, előttem is titokban szándékozik összekötni valakivel az életét. Ó, még azt sem tudom, kivel akar ma összeházasodni. Tényleg, vajon ki is lehet a szerencsés? Vajon innen jött, a szigetről? Vagy külföldi? Beszél- e sok nyelven? Szeret- e olvasni? Végzett egyetemet vagy netán egy sok hektáros telep gazdája? Érdeklődik- e a művészetek iránt, szeret- e utazni? Hogy is nézhet ki? A modora? Ó, remélem nem olyan tetszetős széptevő, komolytalan férfi, mint Pene... akarom mondani, Priscilla édesapja volt. Jaj, igaz, halottról vagy jót, vagy semmit, de nem tudok efelett elsiklani. Mindene volt a szórakozás, a hölgyek, össze-vissza utazgatott ide-oda, túlságosan is szabad szellem volt. De arra bezzeg hogyan kiakadt, hogy én írok! Pedig már akkor milyen zseniálisan ment! Oh, hiszen az még csak akkor volt, mikor abba a névtelen kis újságba írogattam, holt unalmasan. Még hogy ő volt világi, széles látókörű úriember. Az egy dolog, hogy azt állította, csak ezért, mert már látta majdnem az egész világot, meg minden nap vendégeket hívott, hétvégenként pedig megállás nélkül partikra járt, széles a látóköre, s valójában ez sem bizonyult soha igaznak, na de az, hogy ő úriember volna, az már tényleg vicc kategória! Semmi lovagias nem volt benne soha, ha csak azt az istenadta jó felállását nem vesszük figyelembe, de ez egyáltalán nem az ő érdeme, csak szerencsés gének. Mindig is csak egy csábító tekintetű szépfiú volt. Reméljük, Priscilla ízlése feljebb való ennél! Ahj, ugyan, nem mindegy a számomra? Hiszen úgysem ismerem meg soha! Ha egy átkozott értesítést nem voltak képesek adni erről, csak a boltban pletykálkodó öregasszonyok egy-egy csipkelődő megjegyzéséből kellett megtudnom, hogy az a lány férjhez készül menni, ki tudja, kihez is! Eh, tényleg mily szép is az a teremtés. A haja már nem is tudom, milyen, talán valami sötét... De ez mellékes. Mindent visz az a szem! Az a kék, villogó tekintet! Jaj, mennyi szívet is törhetett vele össze korábban...! Mit is mondott, hány éves? Huszonöt? Ohó, igen, pont házassághoz való kor az! Pont abban a korban jár, amikor ideje férjhez menni, gyereket szülni, háztartást vezetni. Jaj, de miért is? Miért is kell nekem ilyen öregnek lennem? Hiszen már bőven a hatvan felé közeledem! Ajjajj!- szólt hosszú monológja.

Honnan is tudta volna, hogy mint örökletes tulajdonságként, úgy a Titokzatos Szeműre is a kalandorszerű, sármos, jóképű szépfiúk hatnak romantikusan?
                                                                                 *
Mert Priscilla szeméből is folytak megállás nélkül a sós könnycseppek, s csak Fredericre és hatalmas baklövésére tudott gondolni. Hogy is mondhatott igent másnak? Ó, miért, miért mondott igent? Úristen, mily ostobaság is volt! Fájdalmas még csak belegondolni is.
Nem tudta, hogy is oldhatná meg ezt. Erre nincs is megoldás. Megoldhatatlan feladat. Ez a szó eddig sosem derengett fel neki. Matematikából sosem jeleskedett, így pedig ugyan minden példára mondhatta volna ezt, de pozitív életszemlélete ezt sosem engedte neki. De most nem sokat tudott volna kitalálni. Fogalma sem volt, miféleképpen tehetne bármit. Ugyan, egy író nem tudná ezt kitalálni, hogy vajon mit lehetne egy ilyen szituációban tenni. Nemet mondani egészen egyszerűen nem lett volna szíve- bár abban a szent pillanatban úgy érezte, semmihez sincs szíve: az darabokra tört. S talán ez nem is állot oly messze a valóságtól.
Felállt a kőszikláról, könnyed, légies léptekkel haladt a homoktenger közepén, amidőn azt szemeibe fújta a melegen süvítő szél, ami hajába is belemarkolt. Szemeit egy pillanatra lehunyta, megállt. Megrázta a fejét, amivel leesett róla finom, ám már teljesen szétesett virágkoszorúja. Hosszú, kecses ujjaival beletúrt, a levegőből mélyet szippantott. Mindenhol a tenger sós illata honolt. Minden oly békés volt, csendes, szelíd. A szél egyszer-egyszer ugyan fellökött egy gyengébbet, a hullámok pedig ekkor kisebb, ritmusos táncot lejtettek. Lassan letelepedett a homokba, ismét csukott szemmel fordult a tenger játszadozó, áttetsző vize felé. Belemarkolt a homokba, széttárta markát, kicsurgott belőle. Ezt néhányszor megismételte.
Kezét szívéhez emelte, előidézte Frederic arcának minden vonását. Írói stílusát. Ó, azt az ízléstelen, csepegő, nyálas üzenetet, mit egyszer ajtaja előtt hagyott. Elmosolyodott. Minden közös emlékük más színben tűnt fel most előtte. Míg szerelmetes jegyessége alatt mindent a lehető legnegatívabb, addig most a lehetséges legjobb szempontból vizsgált felül. Oly kevés emlékük volt, de mégis... Az a mosoly. Nevetés. Hang. Lehengerlő személyiség. Frederic tipikusan minden élő és mozgó hölgy szívét ellopta, s talán ő volt az egyetlen, kinek esélye is lett volna nála, de... De.
Előhalászta esküvőinek szánt krémszínű csipkeruhája zsebéből a gyűrött papírlapot, amit szinte csak egy hónapja hagyott Frederic a házának küszöbén, akkor még tökéletes állapotban, drága pecséttel ellátva. Széthajtotta, s átszellemülten kezdte elolvasni:
,,Sokat gondolkoztam, mit is írhatnék Kegyednek  Neked. Eredetileg magamat megtagadván elnézést kértem volna, de valahogyan rá kellett, jöjjek, azzal inkább Te tartozol nekem, meg úgy egyébként is. Csak arra kérlek, ne tagadd érzelmeid, hanem tessék csak bevallani nekem! Na, nem azért, mert az én ifjú szívem úgy repes irántad... Ne nevettessük ki magunkat! Egyszerűen nem fogom fel, mi jó abban Neked, ha nyúzod az idegeimet nem vagy őszinte. Csak vallj szerelmet.  Hagyjuk is. Remélem, ezen aprócska költeményemmel kiharcolom szerelemed őszinteséged:
~Ő az, kinek neve oly lágyan cseng,
Szeme oly sok titkot rejt.
Neve is ékes,
S legalább oly fényes.
Mily remekül hangzik- Priscilla,
Sok szerelmes sorom romantikus gondolatom rímel arra.
Felét is sok volna megemlíteni,
Így szerelmet színt vallani
Legalább oly régimódi,
Mint amely szépséges Ön, drága,
Egyetlen Priscilla.~
U.i.: Ez nem szerelemi vallomás volt, szó sincs róla! Csak a Te érzelmektől túlságosan is túlfűtött lelked képzel többet belé. Választ pedig nem várok rá. Borítsunk fátylat erre az üzenetre, felejtsük is el, midőn elolvastad, rendben?
Frederic’’
Oh, milyen rendben volt még minden, amikor ezt találta az ajtóban! Még nem volt jegyese senkinek, mi több, volt osztálytársa (jelenleg pedig vőlegénye), a francia Alex még csak a városban sem tartózkodott. Ugyan egy kicsit összekaptak ekkor Frederickel, ám kibékülhettek volna. Végül nem tették.
Újra feltápászkodott, lassan indult a víz felé. Végre újra határozottan tudta mit akar, szíve hevesen vert, fájt neki, de tudta, helyesen cselekedik. A víz már egyenletesen mosta hideg, mezítelen talpát, lassan ruhája szegélye is kezdett nedvesedni.
 Egyre beljebb fáradt a hullámok közé, érezte a víz sós, de számára mégis oly édes illatát.
Szoknyáját szépen lassan elnyelte a tenger titokzatos mélye. Lebukott a víz alá, ekkor csupán pár másodpercre. A szíve mélyet dobbant. Behunyta, majd kinyitotta kék ékkőként ragyogó szemeit. Még beljebb vándorolt, bőven a víz játszó felületére. Kezeivel kicsit játszadozott a víz fel-felkavargatásával. Felpillantott az égre. Szürke felhők gyűltek rajta, de érzete, szinte látta, hogy mögöttük a nap fénye már erősen ég, s mindjárt legyőzi a sötétséget. Minden felhő mögött van egy nap...
S alámerült a tenger fenekére.
Priscillára csupán pár nap múlva találtak rá.
A forró homokban hevert, mielőtt az óceán kiűzte őt, erős vihar dúlt, ám szárazföldre érkezése utána nap ugyan csak félig, de mégis felbukkant, s halovány szivárvány gyűlt a felhők tömege felett. Olyan szép volt, akárcsak élte bármely pillanatában, ruhája itt-ott szakadtan állott, vizesen tapadt reá. Lába és karjai békésen pihentek tökéletes teste mentén, ajka vörös volt, akárcsak a vér. Sápadt arcán mosoly ült: valódi, őszinte, gyermeki mosoly, ami úgy tűnt, valóban örömöt rejt.
De a legfontosabb nem is ez volt: hiszen egész létének koronája nyitva állott. Szemei oly türkisz színben pompáztak, mint eddig soha, de ebbe most belekeveredett fehér, zöld, lila, fekete, világos- és sötétkék, csillogás, remény és szerelem. Ami még ennél is fontosabb: szivárványhártyája nem csak e szín- és érzelempompát vette fel, de szív alakot is öltött.
Egy városlakó talált rá, ki rögvest Rosalie- hoz fordult. A lány ekkor Alexet, az egykori vőlegényt ápolta, aki teljes depresszióba zuhant kedvesének eltűnése után. Ám Alex művészi temperamentuma ennek ellenére sem adott fel mindent: remélte, hogy nemsokára Priscilla is visszatér, s ott folytatják, ahol abbahagyták. A hír azonban teljesen elkeserítette, de legalább fel is élesztette. Azonnal rohant kifelé a kapun, egyenesen a partra, ahol a holtetestet kezdte élesztgetni.
- Priscilla, ébredj! Hallod, kelj már fel! Nem, Priscilla, nem mondhatod! Nem teheted ezt velem! Megölsz! Meggyilkolsz ezzel! Kérlek, légy tekintettel érzéseimre! Priscilla!- Sírva fakadt.
- Alex... Menjünk innen- guggolt le mellé Rosalie, aki végig követte őt, nehogy valami ostobaságot kövessen el.
- Nem! Én nem megyek sehova nélküle! Neeeeeeeem!!!- üvöltözött hisztérikusan.- Miért? Egész életemet arra tettem fel, hogy őérte rajongjak minduntalan. Erre ő itthagy?
Szívtelenség!- Kezeivel a földet csapkodta, arca piroslott, nyakán és halántékán erek duzzadtak.

- Hidd el, Priss most ezt is látja. Te se tedd ezt vele- törölte le egy tétova könnycseppét ő is. Iszonyatosan fájt neki barátnője (kire már majdnem nővérekén- vagy inkább húgaként- tekintetett) elvesztése, de tartania kellett magát, példát mutatnia. Hajj, példát mutatnia.
Priscilla halála főként szűkebb körben jelentett szomorúságot, de az egész városnak adott lehetőséget a ropogós pletykálkodásra. Ha a kisboltba mentek, egyértelműen hallottak ott pár szót róla, pár hétig. De utána az egész lecsengett. Nem úgy Hölgyünk közvetlen környezetében.
A temetésre következő héten került sor. Faith néni fekete, tollas kalapja alatt hisztérikusan sírt, Hope szenvtelen arccal, divatos, fekete öltözékben állt unokanővére földi maradványainak elásása alatt, Roslie nagy nehezen visszatartotta könnyeit, másik barátnője, Franceska azonban nem, Alex akkora áttért a csndes fézisába gyászának. Frederic pedig megértette. Mert a szíve megsúgta neki, hogy Priscilla ezt pont bizonytalansága végett teszi, legfőképpen pedig miatta.
A sírkövét is ő tervezhette. Így miután majd elkészítik, ott állhat rajta:
                         






















 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2016
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2016:

Jelige: A Titokzatos Szem

Hír értékelése
Értékelés: 5
Szavazat: 8


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2016

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.11 másodperc