Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Május
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 33033
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige: bon apetit

Arany Opus Díj 2018A Kritikus

JELIGE:  BON APETIT

Nincs félelmetesebb a kiismerhetetlen szándékú utazónál! – állapította meg a reggeli gyorsvonat kalauza miután korábban a legnagyobb igyekezete ellenére sem sikerült megtudnia a Kisváros állomásán leszálló utastól az úti célját. A kalauz miután lemászott a szolgálati vagon lépcsőjén, bizalmasan odaintette magához az állomásfőnököt, valamit súgott a fülébe, aztán szabályosan jelezte a forgalmistának, hogy részéről kiengedheti a gyorsvonatot. Ekkora a postavagonnál már kirakodtak, az egy szem leszálló fura úr pedig karcsú bőröndjét finoman emelve a kijárat felé vette az irányt. A vonat érkezésekor hirtelen vihar szállt a városra. Egy hatalmas dördülés vágta ketté a reggelt, ennek hangjára a vonat kifutott, a madarak riadtan húzódtak a peron fedett része alá, amelyre kopogva kövér cseppekben hullni kezdett az eső. Az állomás egyetlen telefonvonala szokás szerint másodpercek alatt beázott, így az állomásfőnök telefonhívásából, amelyet a városháza titkársága felé kezdeményezett a különös utas miatt, néhány szó lemaradt. Vagy recsegéssé silányult, félreérthetővé válva. Az állomásfőnök eredetileg azt jelentette a polgármester titkárságán, egy ismeretlen úr érkezett, a kalauz szerint valami ítész, sőt, ha nem tévedett az utaskísérő, akkor talán maga a fővárosi igen nagy és ismert, polgári nevén Kis nevű kritikus érkezett meg vonattal a Kisvárosba. A telefonos üzenetet átvevő titkárkisasszony, aki gimnazistaként Gogol Revizorát is elolvasta, alaposan megijedt a félig hallott és részben félrehallott információktól. Remegve és kissé kibővítve, átformálva adta át az üzenetet a polgármesternek. Aki azt adta tovább a főnökének, hogy a reggeli gyorsvonatról nagy valószínűség szerint az országos Legfelsőbb Ellenőrzési Hivatal nevű hírhedt intézmény hivatalos kiküldöttje érkezett a városba. Valami Kürtös nevű. A polgármester a hírt hallva azonnal a számítógépéhez ült, a nevezett hivatal személyi állományára rákeresve megdöbbenve látta, hogy ott tényleg szerepel egy Kártyás nevű számvevő szakember. De ha Kártyás, akkor miért Kürtös? – kérdezte magától. Ismerve viszont az állomás telefonvonalának gondjait és titkárnője alkalmi hebegését, elképzelhetőnek tartotta, hogy a kisasszony félrehallotta a nevet. Mi van, ha mégis ezt a Kártyást küldték ide? – villant át az agyán. Az asztalába beépített pánikgombot benyomta, majd beleivott a kihűlt kávéjába és izzadtan, elgyötört arccal várta a városi főellenőr, a hivatalvezető és a főkönyvelő meg a személyzeti főnök, az úgynevezett haditanács érkezését. Közben lázasan azon gondolkodott, ugyan ki és miért jelenthette fel, hogy ilyen magas rangú ellenőrzést kap. Pont most, amikor már majdnem sikerült kilobbiznia a szaktárcánál egy szemétlerakat uniós finanszírozását. Míg az izgatott polgármester várt, addig a valóságot szintén nem tudó, vagy legalábbis sejtő állomásfőnök is intézkedett. Recsegő vonalán felhívta legjobb barátját, bizonyos Könyves Kelemen alanyi poétát és hivatalszolgát, azaz iktatói dolgozót. Ő volt a városka félig titkos poétája, akinek eddig már legkevesebb hat verse és két novellája is megjelent némely országos lapokban méghozzá az elmúlt tíz év alatt. Ami igenis komoly, figyelemreméltó teljesítménynek számít egy iktatóban dolgozótól! Azt tanácsolta neki az állomásfőnök, hogy azonnal szervezkedjen, mert a Kisvárosba érkezett a nagy Kritikus. Aki vélhetően az országos Nagy Kritikus, akinek állítólag a vezetékneve Kis! Kelement éppen reggelizés és lapszemle közben érte a hír. Néhány évvel korábban megjelent saját versét olvasgatta éppen a rongyossá simogatott irodalmi havilapban. Így természetesen isteni jelet látott a kritikus érkezésében. Majdnem meg is fulladt egy korty kávétól, mert akkora álmodozó volt szegény, hogy a félkómás állapotában kapott telefonos hírtől máris a saját Parnasszusra szól bevonulását vélte látni. Amihez egy a nagy kritikus, az országos, vagyis a Kis nevű tollából kicsordult kitüntető, azaz jó vagy legalábbis nem ledorongoló kritika segítette hozzá. Már ha lett volna ilyen! Miután kiöklendezte a torkába futott kávét, azonnal intézkedni kezdett. Felizzottak a telefonvonalak. Elsőnek Könyves Kelemen bizonyos Betűs Bélát hívta. Ezt az állandóan pityókás – azaz aznap egész pontosan huszonhárom éve két hónapja, egy hete és két napja –folyamatosan részeg lapszerkesztőt. Tudva, hogy elég neki elmondani a hírt a nagy Kis kritikus érkezéséről, majd ő és a neki dolgozó szekérnyi, laptopot bámuló riporter pillanatok alatt szétkürtöli a becses információt a világhálón át az éterbe: a Nagy Kis Kritikus Kisvárosunkba érkezett! Kelemennek az is az eszébe jutott nagy hirtelen, hogy ma este valami olyan, kihegyezetten a regionalitást ünneplő irodalmi estet kéne szervezni, csak úgy ad hoc – mint azt máskor is szokták volt, hirtelen ivászat és evészet okán – és oda meg kellene hívni a Nagy Kis Kritikust s akár utána egy jó vacsorát is. Hívta hát a Centrál vendéglő konyháját is. Közben azon dörmögött, hogy nem véletlen ez, hiszen pont ma és pont most kell ennek megtörténnie! Amikor éppen libát rendeltek a vendéglőbe, két tucatot! Igazi finomságot kell olykor felhozatni a városka egyetlen valamirevaló vendéglőjében, el ne maradjanak az ebéd vendégek.  Jókor szerveződött ez a nap! Az irodalmi estet meg talán annak a konyha melletti állandóan szalonna szagú kis szalonba kéne szervezni, bort hozatni faluról, és igen, libát, zsenge libapecsenyét kell etetni a kritikussal, majoránnásan, krumplis lepénnyel, párolt káposztával. Attól mindenkinek meglágyul a szíve! Még a legkegyetlenebb kritikusnak is. Jó pontokat kell ezzel a vacsorával bezsebelni és megpróbálni helyezkedni ebben a vacak világban. Ahol annyi volt már egy idő óta a magát alanyi költőnek képzelő középiskolai tanár, kishivatalnok – egyik közülük egy rövid prózai írásának megjelenése óta magát egyenesen regényírónak beállító figura, aki ugyan egész ételében gyalog járt, mégis ő határozta meg a városi autóközlekedést – mint eső után a tintagomba. Amely gombafajta tudvalevőleg a gyorsan rothadó anyagból táplálkozva sarjad ki akárhol a fűben. Olykor a kutyakaki elszóródás algoritmusát mutatja a városi parkban, máskor a vendéglő előtti virágládákban landoló, vodkában áztatott és retúrjegyet váltott rántott hús és pirított burgonya lebomlott maradékából éled meg hirtelen a nyári eső nyomán. Szóval szétszállt a hír a Kisvárosban, mindenféle bennfentesek, firkászok, irodalmi zsengék és egyéb komoly meg komolytalan urak és hölgyek közt erről a kritikusi érkezésről. Hihetetlen hatása volt pár órán belül! Egyesek máris a még meg sem szervezett, meg sem hirdetett irodalmi estre próbáltak a ruhájukat. Akiknek nem volt hirtelen felvehető ilyen gúnyájuk, megrohamozták a városka egyetlen divatáruüzletét. Hogy a hazavitt új cuccokban tetszelegve gondosan elhelyezzék a zakók zsebében egy frissen írt versük vagy novellájuk kéziratát, netán egy megjelent írás fénymásolatát. Akinek volt recenziója a művéről vagy netán kritikája, legyen az akármilyen is, az szinte egy kaszttal magasabban élőnek képzelte magát a többi földi halandónál és amatőr tintapusztítónál. Ilyen egy sem élt ebben a Kisvárosban mellesleg! Ezért volt kívánatos a kritikus érkezése.
Mindeközben a nagy kritikus, akit valójában Nagynak hívtak és ismert gasztrobloggerként, étteremkritikusként élte az életét, mit sem sejtve az érkezése okozta dolgokból kissé álmosan, bágyadtan lépkedett a vasútállomásról a városközpont felé vezető úton. Karcsú bőröndjében ott zötykölődött egyetlen kopott fedelű drótspirálos notesze, ezüst Parker tollával, melyet őzbőr tokban tartott. Egy váltás ing, egy frissen megjelent vegetáriánus szakácskönyv és a mindig vele utazó neszesszere, meg egy vékonyka átmeneti kabátba becsavart japán kisesernyő volt még a kofferban. Amelyet a csepergés miatt lusta volt kibányászni. Talán a kabátot sem ártott volna most felvenni. Az eső miatti lehűlés, a gyomrában izgő-mozgó űr, az éhség és mindehhez a kialvatlanság miatt fázott kissé a Nagy nevű nagy étel és étteremkritikus. A tegnap késő este készített téliszalámis Gouda sajtos szendvicsét otthon felejtette, csak a keserűvizet rakta be az utazáshoz. Attól a gyógyvíztől meg igen meg lehet éhezni! Szokatlan módon úgy döntött, aznapi étkezését sok év után reggelivel kezdi, aztán majd csak lesz valahogy alapon, végigeszi a helyi vendéglői kínálatot, ha már egyszer idehozta a kényszer. Mert most nem unalomból és ételélmény vadászat miatt utazott ide. Itt ma egy hagyaték miatt kellett eljárnia. Borzadni kezdett a feladatától, nem szerette az ilyesmit. Nem volt elég anyagias, az anyagiakból csak néhány dolgot tisztelt. Az volt a filozófiája, hogy az egész világot a szájával kell megértenie az embernek. Étel, ital ízek, hőmérsékletek és ehhez még, ha úgy hozta a helyzet – hej de rég volt már ilyen! – akkor egy kis csók meg egyéb orális örömök. Meg kevés beszéd! Ezt a szájjal felfogott létet tartotta szabad és normális önmegvalósítási létformájának! Valóban! Ha mindig ezeket tartotta igazán fontos dolgoknak! Ellentétben ikertestvérével, Kis irodalomkritikussal, akivel még egykori vezetéknevüket is kétfelé osztották. Lévén egykori vezetéknevük Nagy Kis. Van ilyen! Az Öcsi, aki tíz perccel volt fiatalabb nála, egész életében csak az irodalommal, filozófiával foglalatoskodott. Vele ellentétben nem volt egy nője sem, vacak langyos teákkal és kihűlt kávékkal élt a szomszédos lakásban. Lényegében a régi szülői négyszobás fővárosi lakást vágták ketté, egy lezárt ajtóval és a mindkét oldalról az ajtó elé rakott, könyvektől terhes polcokkal. Hogy a tárgyra térjünk, azért utazott ennyit a Nagy kritikus, hogy rendezze az örökségüket. Pár hete egy ügyvédi iroda kereste meg őket azzal, hogy bizonyos Kis Nagy Almássy Mici nevű 90 évesen elhunyt Kisvárosi nagynénjük – apai nagypapa húga volt Mici – után kellene, hogy átvegyék az örökséget.  Nagy kritikusnak gőze sem volt, mi lehet az egyáltalán. Majd kiderül, ha tízkor ott leszek az ügyvédi irodában! – gondolta és nagyokat nyelt, meglátva a városközpont vendéglőre utaló épületét. Lilát látott már az éhségtől, amikor végre feltűnt a CENTRÁL vendéglő cégére a szeme előtt, s miután karóráját megnézve látta, az ügyvédi iroda nyitásáig még bő másfél órája maradt, engedett a kísértésnek és betért. Ahol a reggelit általában a szalonban lehetett elfogyasztani hétköznapokon annak a kevés vendégnek, akik megszálltak a Centrál hat szobájának valamelyikében. Bizalmatlan volt kissé a hellyel Nagy kritikus, így egy sima kontinentális reggelit kért, kávét és teát is, narancslevet meg úgy mindent, ami kijár ezzel. Aznap valami volt a levegőben. Soha nem tett még ilyet este hat előtt, de most alkoholt ivott. Feszengő gyomrára aperitifként egy 83 gyógynövényből kamalduli barátok által készített cseh likőrt ajánlott a kissé habókos pincér. Csak két centilitert, csak a reggeli stressz görcsének feloldására. Nagy kritikus ezúttal belement ebbe a két centiliterbe, részben a tényleg háborgó gyomra, meg az erősen nyomott hangulata miatt. A felszolgált ital persze majdnem négy centi lett, mert ugye a pincér se bolond, hogy ne tudná, kit hozott be hozzá a reggeli eső után a jószerencse. (Tudni kell, hogy senki nem olyan jól tájékozott egy kisvárosban, mint a főpincér, a taxisofőr, az éjszakai portás az egy szem hotelban és az állomásfőnök, meg a parkőr. Mindent látnak, mindent tudnak! Ott mozognak, ahol az élet mozog.) Ha nem is tudta még, hogy hívják a vendéget, már legalábbis sejtette, ki lehet ő. Egyesek szerint az országos irodalmi kritikus, mások szerint viszont minisztériumi számvevő. A hírek a világhálónál is gyorsabban terjednek némely városkákban. A pletyka és a suttogó propaganda mindig gyorsabb!
Aznap reggel valahogy minden klappolt. Rendkívül finom császárszalonnát hoztak a mészárszékből, a zöldséges friss narancsot küldött, ha aznap valaki narancslevet facsartatna, a tejestől kapott vaj korábban soha nem látott finomságú és sárga színű volt. Az olasz kávé jobb, mélyebb zamatúra sikerült, mint egy toszkánai kávézóban. A kenyér barnapiros és ropogós héjú volt, hozzá meg remek a zsemle mind ízre, mind pedig formára való tekintettel. Mintha valami láthatatlan szent megáldotta volna az aznapi étkeket! A habókos pincér a teák közt felfedezett egy Angliából évekkel ezelőtt érkezett régi minta küldeményt, abból találomra kiválasztott egy Earl Grey teát, azt szinte szertartásszerűen készítette el, s ettől az egész épületben, sőt még előtte az utcán is átható, finom teaillat terjengett percekig. A tojásnak soha sem volt ilyen szép sárgája, a méz, mint az arany, úgy csordult az egyébként jeles vendégeknek tartalékban tartott egyetlen teljes hollóházi készlet csont fehér porcelánján. Mindehhez alpakka étkészletet kotort elő a pincér a kéziraktár mélyéről, lehet, pont azt, amelyikkel utoljára Ferencz Jóska kancellária miniszterének küldönce táplálkozott itt vagy száztíz éve. Tőle magasabb rangú országos hivatali ember nem is fordult még meg itt eddig! Nem tudni mi okból, a szakács szinte félmámorosan készítette el az ételt, semmit nem koszolt össze, mindent igen esztétikusan helyezett el a különféle méretű porcelánokon. Míg a reggelit készítette, a konyhalányok pisszeni se mertek, még a nagyszájú Maca is halkan osont ki cigarettázni a konyha mögé, a szemetes kukákhoz, ahol a minden reggel meghúzta a laposüveget, mert neki mindig az volt a kérdése: hát lehet itt szesz nélkül élni? Aznap reggel szertartás volt minden! A laposból való kortyintás is. Nagy kritikus a gyomrát és kedvét felmelegítő 83 fél gyógynövény áldásos hatását hordozó, cseh likőrtől, a kiváló reggelitől, a mesteri felszolgálástól kicsit elkábult. Azt gondolta, álmodik talán. Nem volt hozzászokva vidéken ilyen valóban elsőrangú kínálathoz és kiszolgáláshoz, ilyen minőségű ételekhez és italokhoz.  Míg a finom olasz kávéját szürcsölgette, arra gondolt, valószínűleg a mai nap történéseiben a titokzatos örökség miatt őt ideutaztató Mici néni keze lehet benne. A boszi nagynéni! Akiről a családban kedélyesen csak úgy beszéltek a szülei, hogy na, ugyan hogy van az a fél arisztokrata méregkeverő, asztaltáncoltató misztikus banya! Mielőtt fizetett volna a valóban remek és pazar reggeliért, a pincér egy finom borítékot adott át neki egy hirtelenjében tisztára törölt nikkel tálcán. Nagy kritikus a lábánál lévő kofferből kivette a neszeszerét, annak oldalzsebéből a mindig vele lévő papírvágó kiskését és komótosan felbontotta a küldeményt. Egy meghívót talált benne aznap estére, a Legyen a vidék a miénk című irodalmi estre. Külön kis cetlin meghívták a Centrál vendéglő szalonjában tartandó díszvacsorára, ahol pohárköszöntő elmondására kérték őt fel számára teljesen ismeretlen emberek. A pincérnek rámeredő és kérdő tekintetére nem tudott mást válaszolni, mint egy határozatlan, de inkább mégis beleegyezésnek látszó fejbiccentéssel belegyezni a meghívásba. Mire elrakta a kiskését és a tárcáját körbenézve azt látta, csupa a reggeli időponthoz talán kissé kiöltözöttnek tűnő úr és hölgy táplálkozott igen kedélyesen a Centrál vendéglő kissé szalonna szagú szalonjában. A falióra háromnegyed tízet mutatott. Feltápászkodott és a tekintetek kereszttüzében kissé riadtan a nagy érdeklődéstől, kitipegett a vendéglőből. Kint az eső utáni friss levegő, kalapjukat ráemelő emberek, tornaruhában kettes sorban kocogó gimnazista lányok csapata, autózúgás és a szokott kisvárosi zajok fogadták. Alig egysaroknyira megtalálta az ügyvédi irodát is. Onnan egy bő másfél óra múltán, kofferjében egy pakett irománnyal, tulajdont bizonyító oklevelekkel, részvényekkel és két bankbetétkönyvvel lépett ki ismét erősen szédelegve. A szédelgésnek minden oka meg is volt. Mint kiderült, az a fél arisztokrata méregkeverő, asztaltáncoltató misztikus banya, ez a Mici egészen csinos vagyont hagyott őrá és az öccsére. Akkorát, aminek a tört része is elég lenne egy egész éves földkörüli all inclusive utazáshoz. Amire lassan egy évtizede vágyott titokban Nagy kritikus. Arról álmodozott, amíg még nem annyira vén és trottyos, hogy azt se tudja, mi történik vele, még végigízlelné a világot. Na, ebből aztán élete végéig kutathat az öcsi a világ legjobb könyvtáraiban! – gondolta. Maga sem tudta mit kezdjen ezzel az egésszel. Telefonálni nem akart, tudta, ilyenkor délelőtt tizenegye és dél között Kis kritikus Mozartot hallgat, fel se veszi az előszoba szekrény mélyére eldugott, télikabáttal gondosan letakart kagylót. Jobb ötlet híján virágot vett, kitaxizott a temetőbe, megkerestette a Mici sírját, azaz a családi sírboltot. Hagyott pénzt az éves karbantartásra, majd, mint egy új földesúr, taxival körbevitette magát a városon. Megnézte a méretes ásványvíz palackozót, a hatalmas fafeldolgozó kisüzemet, a negyvenhektáros gyümölcsöst. Megállt a napi ötszáz vendég fogadására alkalmas termálvizes fürdőben, a csónakázó tó partján a saját halsütödéjében friss pisztrángot evett, a városka egyetlen férfi és női szabóságában és ruhakölcsönzőjében, ahol aznap rendkívüli forgalmat bonyolítottak le, vett egy sálat. A téren lévő nagy falatozóban érdeklődve látta, hogy van szalontüdő az étlapon, de a pisztráng után nem akart már enni. A városka legjobb cukrászdájában rigójancsit kért, a jól menő pékségbe akkor hozták a lisztet, mikor beköszönt. A egyetlen temetkezési és sírkőkészítő vállalatnál döbbent rá arra, hogy saját magánál rendelt sírbolt karbantartást. Bólogatva nyugtázta, hogy az összes helyi stratégiai, folyamatos és biztos jövedelmet adó vállalkozást rájuk hagyta Mici néni. Mire mindezeknek a végére ért, el is tikkadt. Megtapogatta zsebében a két névre szóló bankbetétkönyv is, egyenként félmillió dollár betéttel. Nagy kritikusnak halvány gőze sem volt arról, Mici néni, az anyai nagypapája húga hogyan és mikor tett szert ekkora vagyonra. Miért tartotta dollárban? – kérdezte magától. A vagyon eredetét nem kell firtatni, ha az örökségként érkezik. Ezt tanácsolta neki az ügyvédi iroda is. Lám! Akkor mostantól kedvemre ehetek, ihatok akár száz évig is, no de ez nem fenyeget, lévén már mindjárt túl vagyok az ötvenen. Jó ez így, köszönet, Micikém! – mormolta. Majd az órájára nézett és rájött, mindjárt ott kell lennie az irodalmi koraesten.
Mire odaért, a Centrálban már egy tűt sem lehetett leejteni, annyian voltak. Ami, valljuk be, igen szokatlan jelenség egy ideje irodalmi rendezvény esetében. A kiemelten jó helyeken a polgármester, a városi főellenőr, a hivatalvezető, a főkönyvelő meg a személyzeti főnök, a főpincér, a taxisofőr, az éjszakai portás az egy szem hotelban, az állomásfőnök, a parkőr, a huszonhárom éve két hónapja, egy hete és két napja folyamatosan részeg lapszerkesztő és családtagjaik ültek. Oldalt állt a seregnyi riporter, a hátsó asztaloknál pedig a reggel feltűnően jól öltözötten kávézgató úri közönség és a vállalkozók zsúfolásig megtöltötték a nagyteremmel egybenyitott szalonna szagú szalont. Az utcai terasz felé LCD monitorokat és hangosítást is kivezettek a nagy érdeklődésre való tekintettel, hogy az ifjúság, az estre könnyű nyári ruhákba öltözött egyházi gimnazista lányok meg világi gimnazista fiúk, azaz a helyi focicsapat utánpótlása és B középe is élvezhesse ezt a nagyszerű eseményt. Közülük nem mindenki jött önszántából. Kivezényelték őket magaviseleti jegy rontását meglebegtetve indokolatlan hiányzás miatt, ahogy ez szokás volt a Kisvárosban mindig is! Az élődíszlet az fontos, kérem! Az egész rendezvényt élő adásban közvetítette a helyi televízió, hogy aki otthon maradt, az se maradjon le semmi lényegesről. Nagy kritikus már semmin sem lepődött meg. Könyves Kelemen szinte egész este ott sürgölődött mellette és törleszkedett hozzá, fontosnak láttatva magát, de valahogy senki nem vette ezt komolyan, Nyilvánvaló volt mindenkinek, hogy Nagy kritikus soha nem foglalkozott még vele. A közönség kényszeredett és rövidke tapssal intézte el az iktatói alkalmazott és alkalmi poéta, nyitóbeszédét és annak végén az alkalmi költeményének előadását, majd a polgármester hadovált félórát a víztisztító jelentőségérő. Ezt nagyon unta a nép, így egységes és hirtelen éljenezéssel a Nagy kritikust kérték fel szóra, a polgármesterbe fojtva a szót, aki éppen a centrifugálás után szilárdított állagú emberi ürülék újrafelhasználását kezdte el taglalni. Nagy kritikus kissé megilletődött, és úgy döntött, nem lesz bőbeszédű, így a helyzetre való tekintettel egy rövid kis beszédet tartott ezzel a szöveggel: „– Kedves kedvesek! Annyit mondhatok Önöknek, hogy rendkívül jól vagyok itt. Legyenek így Önök is jól, ha lehet. A szavak nem buknak ki most belőlem, én a véleményemet megírni szoktam, a száj ugyan a beszéd eszköze is, de még várnom kell a megítélendő dolgokra, így azokról majd később, írásban nyilatkozom. Most hirtelen azonban csak jókat tudok mondani e helyéről a világnak! Azt megígérem, biztosan elküldöm a véleményemet Önöknek, a városka lapjában leközölhetik, majd ott olvashassák el részletesen bírálatomat. Azt viszont most bejelentem, alapítványt teszek e hely támogatására, legyen itt oktatói központ, meg minden, mert ami itt volt, van és sejtésem szerint lesz, az csuda bizony! Valóban az! Amit itt ma reggel tapasztaltam, az a vidéki vendéglátás szimbolikusan mondva fakanállal írt mesterműve volt, amiért legkevesebb Szakács Oscar díj járhatna, ha tudnának róla. Azt hiszem legalábbis! Ha már így vagyunk, akkor ez itt egyben a pohárköszöntőm is. Proszit, egészségükre!” A korábban elhangzott legkevesebb félórás és semmitmondó nyámnyilaságokkal teli helyi beszédek, meg a senki nem értette, mit akart a költő előadás után a közönség valósággal tombolva ünnepelni kezdte Nagy kritikust.
A hangulat tetőfokra hágott, amikor elkezdték felszolgálni a vacsorát. Libanyak leves, zöldségesen, tésztabetéttel, azután a régies falusi recept szerinti tocsogós ludaskása, majd római tálban, kemencében sült majoránnás borsos libacomb, párolt piros káposztával és krumplis lepénnyel. Végére túrós béles. Nagy kritikus a lúdnak ilyen tömény adagolását még soha és sehol nem élte meg, mint itt. Óvatosan eszegetett, inkább csak csipegetett, egyedül a combnál nem tudott ellenállni, abból majdnem egy egészet megvett. Ekkora menüsort nem vicc végigenni! – ezt dohogta magában. A bor folyt a poharakba, onnan meg a garatokba, az arcok kipirosodtak, kint és bent ez zajlott. A félhomályossá váló teraszon az egyházi gimnazista lányok válláról egyre lejjebb csúszott a könnyű ruha, a titokban nekik is kicsempészett boroktól a szájuk ízlelni való liba püspökfalathoz hasonulva csücsörödött össze. Az izzadó homlokú vállalkozók egymással versengve ajánlottak fel pénzt az új alapítványnak, annak ellenére, hogy senki nem tudta pontoson még, mi is lesz annak a konkrét célja. A polgármester és csapata a Nagy kritikusnak adományozandó díszpolgári cím javaslatát fogalmazta meg két libacomb közt. Amikor teljesen leszállt az est, a rohamosan emelkedő véralkoholszint miatt a B közép molesztálni kezdte a lenge ruhás lányokat, akik ezúttal nem tiltakoztak. Nevetgélve és ellágyulva viselték el olykor kacéran aprókat sikkantva, hogy izmos fiútenyerek térképezik fel a legrejtettebb kontinenseiket, természetesen ebbe beleértve domb és völgyvidéket, a titokzatos barlangokkal egyetemben. Kész csoda, hogy nem fordult bacchanáliába az est! Ezt ismerte fel Nagy kritikus, amikor felállt és elköszönt, hirtelen távozás szándéka mindenkit meglepett. Közben Kelemen és helyi irodalmár társai, az úgynevezett Igen Kevesek Klubja borúba zuhantak. Kudarcba fulladt a felolvasás az evészet mkiatt. Hiába húzta ki bármelyikük is a zsebéből véletlenszerűen, ám oda korábban gondosan bekészített irodalmi alkotásszerűségeit, a művek néhány száraz és érdektelen aggszűzön kívül senkit nem hoztak lázba zsírosan csillogó tálak mellett. Az irodalmárok végül kiszorultak a Centrál vendéglő oldalában lévő söntésbe. Kelemen olyan búsan hordozta végig tekintetét írói vénával megvert sorstársain, mint Waterloo után Napóleon a gárda maradékán.
– Remélem, legalább az ígéretét megtartja a Nagy kritikus és elküldi a véleményét. Egy rumot mindenkinek, az én kontómra! Igyatok, sorstársaim az írásban! – zárta az estet Kelemen szomorkásan. Közben a Nagy Kritikust marasztalták volna éjszakára is, de ő makacsul ragaszkodott az esti gyorshoz, amelyre már megváltotta a jegyét előre. El is utazott az éjféli vonattal. Távozása után még napokig beszélt a városka az estről, a város televízióban ennek az adásnak volt a legnagyobb nézettsége minden idők óta! A helyi lap is megírta, méghozzá maga a huszonhárom éve két hónapja, egy hete és két napja folyamatosan részeg lapszerkesztő tollából született egy cikk a pompás eseményről. Számos fotóval illusztrálva azt, de azok egyikén volt csak látható, azon is alig szegény Könyves Kelemen. Egy hét múlva megérkezett az ígért bírálat is. Névre szólóan.
„Kedves Könyves Kelemen! Tisztelt Igen Kevesek Klubja!
Hálás vagyok Önnek és a klubnak a múltkori jól megszervezett estért. Mint kritikust kért meg a véleménynyilvánításra, ezt meg is teszem tehát. Néhány dologról igen röviden!
A reggeli, amit a Centrálban fogyasztottam el, a minden idők legfinomabb kombinált, kontinentális reggelije címet kapta tőlem. Íz, szín, forma pompáját hozta elé, sok éve nem tapasztaltam ehhez hasonlót! A pincér hozzáállása maximálisra értékelhető, a helyi körülményekhez képest, az ételek elkészítése, szervírozása, minősége, hőmérséklete kiváló volt. Az alapanyagok frissessége nyilvánvaló, a konyhai feldolgozás kiváló, díszítésben éppen elég, és sallangmentes! Emlékezetesen jót ettem s jól ettem! (Zárójelben annyi kifogásolni valóm, tanácsom van a szalonhoz, hogy ajánlatos lenne az asztalainak asztallapjára alulról feltapasztott rágógumik mihamarabbi eltávolítása! Festetni sem árt, a függönyök és drapériák pedig életkoruk és beszívott nikotintartalmuk miatt cserére érettek.)  
Az este felszolgált liba lakoma pompás volt. Nekem már kissé túlzottan monotematikusan, de lehet ilyet, a szakma is megengedi bizonyos esetekben! Libát libával lehet, de mértékletesebben kellene, mint az megesett Önöknél! A comb fűszerezése kicsivel több majoránnát és kakukkfüvet kívánt, leheletnyi fokhagymapor és curry csak jó felé viheti el az ízhatás, de így sem volt rossz. Sőt! A szaft kellően koegzisztens volt, a krumplis lepény meg egyenes remeklés, gyerekkorom íz emlékeit idézte, miként a túrós béles is. A párolt piros káposztához ajánlom, hogy legközelebb használjanak olasz borecetet, attól még zamatosabb tud lenni! A borok kínálata a régióhoz képest igen gazdag és finom, a Szürkebarát társítása libához igen jó választásnak bizonyult. Az étkezés végére kirakott helyi sajtok frankhonban is megállnák a helyüket. Összességében kiváló volt a lakoma!
Tisztelettel Nagy, a kritikus gasztroblogger, étterem és ételbíráló
Utóirat: Könyves Kelemen úr! A kabátom zsebébe juttatott két versét átadta bírálatra kedves testvéröcsémnek, Kis kritikusnak, aki irodalommal és filozófiával foglalkozik és mostanában Erwin Schrödinger macska problémáját elemezgeti vehemensen. Napokig gyötörtem a véleményért, míg végre kötélnek állt. Ma reggel ennyit mondott nekem, idézem Önnek: ”Ha csak egy verset küldött volna bírálatra az a Kisvárosbeli fiatalember, nem tudtam volna értékelni, vagy azt írtam volna, hogy semmit se ér. Mivel két verset küldött ez a bizonyos Könyves Kelemen, így viszont azt tudom üzenni neki, hogy egyik verse annyit ér, mint a másik!
Ha kedve van, saját örömére csak folytassa, kérem! Ön rendezvényszervezésben egyenesen kiváló. Üdvözlettel, még egyszer! Nagy
A Nagy kritikus levele értelemszerűen nem jelent meg teljesen a helyi sajtóban. Annak csupán az ételeket bíráló dicsérő részét olvashatták a Kisvárosban. Azt felismerte a huszonhárom éve két hónapja, egy hete és két napja folyamatosan részeg lapszerkesztő, hogy egy ilyen levél teljes megjelentetése végzetes lehetne bizonyos személyekre. Kinek van kedve hónapokig öngyilkosságokról írni, melynek áldozatai csupa irodalmárok? A Centrál vendéglőnek nagyon jót tett a megjelent levélrészlet. Ott egyébként furcsa tulajdonosváltási okiratokat látott a világhálós cégjegyzékben a lapszerkesztő. Valami Kis és társa Nagy korlátolt felelősségű társaság vette meg. Amúgy meg azt gondolta a szerkesztő, hogy a fene ehetné meg az irodalom kritikusokat! Az iktató hivatalnoka betegállományba került miattuk. Az egész estnek annyi haszna lett, hogy legalább már jól főznek végre helyben!  Bon apetit!




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2018
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2018:

Jelige: Pozsonyi metró

Hír értékelése
Értékelés: 0
Szavazat: 0

Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2018





Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.13 másodperc