Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Május
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 33033
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige: Botticelli

Arany Opus Díj 2018Európa kapui

Első kapu

„Fucking polish!“ – egy tizenhárom év körüli angol kölyök reakciója, mikoris megpróbáltam számára elmagyarázni, honnan jöttem.“

     Liverpooltól néhány mérföldre, a Mersey folyó deltájánál terül el Runcorn városa. A folyó túloldalán lévő város Widnes. A két várost egy hatalmas nagy, zöld híd, a Silver Jubilee Bridge köti össze.
     Esténként a hídon átkelve látható, amint a tenger felől a szárazföld irányába húznak a leg-különfélébb tengeri madarak. Mindenféle madár zajongva, káricsálva, szinte már-már fülsi-ketítően rikácsolva, jóllakottan, egyik a másik után, alacsonyan repülve, hol kisebbek, hogy hatalmas nagyok. A pilléreken felállított reflektorok fényében egészen lenyűgöző látvány.  A hídról Runcorn irányába letérő út mellett egy kanális vezet a szárazföld belsejébe, amelyen hajóházak ringtóznak. A kanálison átívelő hídon néhány angol nyugdíjas horgászik naphosszat.
     Munkából hazafele minden nap ott támaszkodtam én is a kanális hídján, a horgászokkal együtt bámultam a vizet, mert halat nem láttam soha, hogy fogtak volna, majd sötétedéskor átsétáltam a nagy hídra, megvártam a madarak vonulását, és csak ez után indultam haza.
     A haza akkori fogalmát számomra a Cherry Tree Aven egy padlásszoba jelentette, aminek összbútorzata egy ágy, egy szekrény és egy asztal volt, amihez szék már nem jutott. A padláson csak én laktam, a felső szint szobáiban egy szerb és egy eritreai, a földszinten a mosógépet ocsmányul bitorló két skót.
     Észak-Anglia időjárása viszont ritkán osztotta az efféle romantikát. Az év nagyrészében szitált, enyhén szemergett az eső. Nem volt folyamatos, áztató esőzés, csak mintha állandó jelleggel egy sziget méretű porlasztó permetezte volna a vizet felülről. Az évszakok forgása sem változtatott ezen különösebben, télen a hőmérséklet öt fokkal lejjebb, míg nyáron öt fökkal feljebb kúszott, de az eső szitált folyamatosan, vég nélkül.
     Havat csak egyszer láttam, nem hullott több három centinél, harmadnapra el is olvadt, de elképesztő, mennyire felkészületlenül érte őket. Az emberek nem mentek munkába, a gyerekek iskolába, a parlament pedig renkívüli ülésen azonnali válsághelyzetet hirdetett. A munkahelyemen csak mi, kelet-európaiak jelentünk meg, angol egy szál se.
     Ilyen depresszív időjárás mellett nem is csoda, hogy az angolok a pubokba, azon belül is az alkoholizálásba menekülnek. Egész életük, kultúrájuk, szórakozásuk a pub körül forog. Némelyekben még gyereksarok is van, ahol ugyan csak tizenhét óráig tartózkodhatnak a gyerkőcök, de a következő pubot látogató generáció már kinevelve. Köreik, főleg vidéken, mind a mai napig nagyon zártak. Runcorban – angolul helyesen ugyan Rankorn volna, de az  ottani tájszólás alapján „u“ betűvel Runkornnak ejtik - az összes pub bejárati ajtaján ki van írva, hogy a tulajdonos fenntartja magának a jogot, hogy csak azt enged be, akit akar, ami burkoltan annyit jelent, belépés csak angoloknak.
     A folyó túloldalán Widnesben is csak egyetlen egy, a „The Derby“ volt, amelyik megtűrte az idegeneket. Az általános viselkedési szabályokra – minthogy nem léphetsz baseball sapkában, sem sportcipőben a pulthoz – itt is nagyon ügyeltek. A hangulat, föleg hétvé-genként egészen különleges, zenélnek, táncolnak, fiatalok és idősek szórakoznak egyhelyen. Itt ittam életemben először csapolt cidert - amit ott a hagyományostól eltérően kizárólag körtéből készítenek – buggyant, mogyoróízesítésű sört, és itt fizettem életemben először kártyával egyetlen italért.
     „Tesó! A szüleim azt mondták: Tanulj, sokra viheted, messze jutsz! Végülis igazuk volt, 1500 kilométerre vagyok az otthonomtól.“ /Yoo tesó bejegyzése/

     A munkám? Hát az nem egy kimondott agytorna volt. Zöldséget és gyümölcsöt. elsősorban banánt pakolásztunk kamionról palettára, egy doboz huszonöt kiló, egy palettára nyolc doboz. A munka szellemi része itt kimerítve. Az angolok viszont nem panaszkodhattak a munkaerő képzetlenségére. A magyar bölcsészkarok szinte mindegyike képviseltetve volt, főleg nyelvészek, történészek, de még teológus is akadt közöttünk.
     Szerződésem lejárta után, annak meghosszabítását fordulatból elutasítottam…
***

Második kapu

„Tarbox egyetlen hajléktalanja cseresznyevörös
képével hazafelé oson…“
/John Updike: A zeneiskola/

     II. Gottfried von Eppstein életéről csupán két dolgot tudunk biztosan. Az első, hogy nagyon szerette Sezellét, olyannyira, hogy egész családjának tiltakozása ellenére is morganikus házasságot kötöttek, habár az Eppstein grófok Hessen tartományának választófe-jedelmei voltak.
     A második, hogy 1201-ben Offenbachtól keletre, a Majna kanyarulatában egy várat épített, és a vár alatt elterülő Steinheim városkáját erős várfallal vette körül.
     Egy kései tékozló utód, bizonyos Ludwig von Eppstein 1492-ben 38.000 guldenért eladta a várat III. Konrad von Dhaun mainzi érseknek.
     1631-ben a harminc éves háború során II. Gustav Adolf svéd király foglalta el.
     A 19. századi tulajdonosok nagyrészt átépítették, és egy kényelmes, lakható kastéllyá alakították. Ma helytörténeti múzeumként működik, főleg a környékbeli bronzkori ásatások leletanyagával. Az eredeti várból csupán egy vártorony, egy várkapu, és egy húsz méter hosszú várfal maradt.
     A város középkori jellegét már csak öt szűk, macskaköves utcácska őrzi, jellegzetes házaival, melyeknek alapjai kőből, emeletei fából épültek. Jónéhány ház előtt – amint az Né-metországban nem ritka jelenség – egy bronz macskakő található az úttestbe építve, az adott házból elhurcolt zsidók neveivel bevésve.
    A főutcán, azaz a Ludwigstrassen, amit érthetetlen módon a tékozló fiúról neveztek el, alig ötven méterre egymástól, három templom sorjázik. Két evangélikus és egy katolikus – Hessen túlnyomórészt protestáns – melyek vasárnaponként gyanús módon dugig vannak a kimért, szigorú józanság mintapéldáját megtestesítő hívekkel.
      Lejjebb haladva a főúton három Dönerladen, csakis a „Döner macht schöner“ szlogen szellemében az újnémet kultúra legjelesebb képviselője gyanánt kínálják a húsbombának is megfelelő, emberfej nagyságú dönereiket.
     Jobb oldalt a második világháborút követő nagy gazdasági robbanás idején épűlt többcsa-ládos házak alsó szintjein két optika és két hallókészülékeket árusító bolt található, mintha a vakság és süketség volna minden német nyugdíjas egyetlen egyetemes problémája. Eme két bolt előfordulási tendenciája Németország minden valamirevaló utcáján megtalálható.
     Az igazi unikum – mondjuk az itteni fogalmak szerint talán a jägermeister volna a megfelelő kifejezés – a városka valódi látványossága a Kiosk és a buszmegálló által közrezárt zsákutca, melyben négy bútorüzlet sorakozik a legújabb dizájn szerint készült, éppenezért bot-rányosan drága bútordarabokkal, 400 eurós dohányzóasztalok, 3.000 eurós fotlek, 6.000 eurós ülőgarnitúrák, betetézve a modern dizájn abszolút csúcsát képező életnagyságú és teljes mértékben élethű, aprólékosan kidolgozott izomzattal, ideális testalkattal megalkotott ló szobra – az egész csoda akkora lehet, mint egy panellakás nappalijának összterülete – feje


búbján egy kis, piros ernyővel, az ernyő alatt egy negyvenes égővel. Egy éjjelilámpa. Egy monsruózus, nappali méretű éjjelilámpa. Örök, megfejthetetlen talány, milyen vásárlói rétegnek készült.
     A főút végül egy hatalmas kereszteződésbe torkollik, amely jobbra Hanau városába, balra Offenbachba vezet. A kereszteződés előtt, a két utolsó ház között egy szűk, kis ösvény kanyarog egészen a Majna partjáig, maj többtíz kilométer hosszan fut a folyásiránnyal szemben. Az ösvény mellett kilométerenként egy-egy deréktörő, kényelmetlen fapadot helyeztek el. A város irányából számítva rögtön az első padnál ott áll ő, a Zindián. Az év minden évszakában, a nap minden szakaszában, kemény téli fagyban, rekkenő nyári hőségben ott áll és vitatkozik. Erős gesztikulációval, ízes hesseni dialektusban, általában lokálpolitikai vitát folytat Claus Kaminskyvel, Hanau Oberbürgermeistrével, de néha vitába száll magával Angelika Merkellel is. Hallgatósága nemigen akad, néha a helyi evezősklubb tagjai integetnek vidáman felé lapátjaikkal, de ez őt nem zavarja különösebben.
     Kiléte teljes mértékben rejtély. Az, hogy nem indián a napnál is világosabb, mivel egy közel két méter magas, betegesen sovány néger – bár a néger használata főbenjáró bűn, sőt ebben az országban már a „fekete“ megjelölés is sértő, legfeljebb „mein Freund, vagy esetleg Bruder! Nevét – azaz a Zindián – még a hippikorszakban kapta, mivel feltűnően hasonlít Jimmy Hendrixre, aki köztudottan negyedrészt cseroki indián volt, és gyerekkorában sok időt töltött a vancouveri rezervátumban, ráadásul a hasonlóság külsőségekben is megmutatkozik, ugyanis Hedrixet tizenhét éves korában elkapták autólopásért, a tárgyaláson, ítélethirdetés során a bíró választás elé állította, miszerint vagy letölti a büntetést, vagy belép a hadseregbe. A Kentucky-i Fort Cambell bázison, egy ejtőernyős hadosztálynál kötött ki. Saját elmondása szerint huszonötször ugrott, mígnem kezelhetetlen magaviselete miatt le nem szerelték. Leszerelését követően három hónappal kitört a vietnami háború…Az egyenruhát viszont egész hátrelévő életénben viselte.
     A Zindián is, még a legnagyobb nyári hőségben katonai bakancsot, német kincstári zubbonyt és usankát visel.
    Elképesztő ráadásul: ismeri a neved. Lehetsz bár korhely lengyel kőműves, felháborítóan lassú román postás, vagy csak szuahéliül karattyoló kongói DHL futár, ha balsorsod úgy hozza, hogy a Majna partján séta közben az ominózus pad mellett kell elhaladnod, egy szalu-tálás és karlendítés határán tévelygő mozdulattal üdvözöl, majd torkaszakadtából rádortdít, hogy: „Morgen! Morgen, Herr…! – és már el is hangzott a neved.  
     A róla beszerezhető források itt elapadnak. Néha látható, amint a Divan Kebap Dönerladenből néhány alufóliába csavart lahmacunnal a kezében, vagy a Kioskból pár doboz sörrel a zsebeiben elnyújtott léptekkel siet valahová, mely árucikkeket könyöradományként kapja az említett boltok tulajdonosaitól.
     Egyesek szerint a világháború után itt állomásozó amerikai hadsereg pszichés problémák-kal küzdő, kényszerűségből leszerelt, majd ittragadt katonája. Mások szerint a történelem drámai fordulataiba beleőrült trónfosztott afrikai herceg.
     Ez viszont mind csak pletyka. Pletyka, melynek terjesztésében a Ludwigstrasse és a Majna part ösvényének sarkán, egy tornyos házban lakó ősöreg öregasszony, Stefanie néni jár az élen. A ház tornyának ablakaiban legalább egy tucat életunt macska ásítozik naphosszat, de számukat valószínűleg az ősöreg öregasszony sem tudja pontosan. A Zindián pedig már akkor is ott prédikált a padnál, mikor Stefanie néni még csak egy pöttyös ruhácskában ugrándozó kislány volt. Hitlernek adott stratégiailag fontos katonai tanácsokat.
***




Harmadik kapu

„Rossz, mint a hátramenés!“
(nagyapám mondta egy mákoskalácsról)

     Azt hiszem, kerestünk valamit. Hogy mi si volt az  pontossan, nem tudnám megmondani. Abban az időben még a keresés tényének sem voltunk tudatában.
     Az albérletünk a belváros szélen, a Spuitstraaton, egy harmadik emeleti szoba-konyhás lakás volt, ahová egy olyan meredek lépcső vezetett, hogy négykézláb kellett felmászni, a nappaliban csak egy rozoga, billegő emeletes vaságyunk volt, amelyen én voltam kényszerű fent aludni, mert a feleségem attól rettegett, hogy lezuhan a felső szintről, a fürdőszobában pedig egy felejthetetlen WC, amiből egy hosszú kar állt kifele, amit úgy kellett pumpálni, akár a kerti kútból húznánk a vizet, mert a harmadikon már nem volt kellő nyomás. Egyáltalán nem zavart, meg volt a maga romantikája, és botrányosan olcsó volt.
     Talán csak egy életérzés, egy életforma az, ami hiányzott, amit kerestünk. A feleségem naphosszat az Albert Cuyp piacon őgyelgett, és vastagra szeletelt hasábbal tömte magát, vagy a belváros minden sarkán megtalálható sajboltokat járta, és a turistáknak kis tálakba csalinak kirakott sajtkockákból falatozott, vagy órákon keresztül gyalogosan kísérte a csatornákat tisz-tító hajót, melynek orrára szerelt markoló egyfolytában a vízbe hajigált iszapos bicikliron-csokat emelt ki. Akinek már nem kellett, elromlott, defektes lett – supsz, be a vízbe!
     Én a falakon belül látható városra voltam kiváncsi. Éves kártyát váltottam, és sorra jártam a múzeumokat, galériákat, fotókiállításokat. A kártyának köszönhetően mindenhol előzékeny-en engedtek be a tülekedő látogatók tömege előtt. Valószínűleg egy helybéli, inspirációt kereső lecsúszott művésznek hittek, mert azonnal hollandul szólítottak meg, amire csak idét-lenül vigyorogni voltam képes. Elősorban természetesen a Rijsk és Van Gogh múzeumot, de naphosszat ültem a FOAM olvasótermében a lezajlott fotókiállítások fényképeiből készült katalógusokat nézegetve. Nem értettem, mióta művészi a hétköznapi. Legtöbb időt azonban a Stedelijk galériában töltöttem. Ezt értettem a legkevésbé. Az a szitű absztrakt, ahol a szín fon-tosabb a formánál, már a fonalvesztés határa, viszont itt fedeztem fel magamnak Marc Chagall művészetét. Chagall egy zsidó származású orosz festő volt, aki a zsidó kultúrából merítette képeinek témáit. Mivel átélte az egész 20. századot, minden izmus hatással volt va-lamelyest festészetére, de egyikhez sem kötelezte el magát végérvényesen, ugyanakkor az ő munkássága nagy hatást gyakorolt az utána következő festőgenerációkra. Valóságos elemekből meglakotott álomképeket festett. Már a képeinek címei is sokat elárulnak, mint például: Zöld hegedűs a háztetőn.
     Kajálni általában a lakásunkkal szemben lévő hot-dog árushoz jártunk, aki mivel azt hitte, oroszok vagyunk, állandóan savanyú káposztával tömte meg hot-dogjainkat. Minden nap kérdezte, kérünk-e káposztát, minden nap mondtuk, hogy nem, és minden nap kaptunk. Rossz volt, mint a hátramenés, de az adott anyagi helyzetünkhöz volt adekváns, így hát nem panasz-kodtunk. Egy alkalommal ugyan felmerült, hogy talál dolgoznunk is kéne, de ezt a gondolatot azonnal mindketten elvetettük.
     Vagy másfél hónapunkba telt, mire minden bátorságunkat összeszedve elmentünk a piros lámpás negyedbe. Már az odavezető utcákon is mindenhol az illatosítópálcák és a marihuána keveredett. Maga a negyed a belváros irányából a Nagy-Templomnál kezdődik, amit félkör-ívben vesznek körül a zöldkeretes kirakatok, melyekből félpucér lányok integettek az esti litániára igyekvő hívekre. Előttünk egy idilli kis család bandukolt, anyuka egy babakocsit tolt, apuka néhány méterrel odébb nyálcsorgatva bámészkodott. Mikor az első kirakathoz értünk, onnan egy legalább százhúsz kilós néger nő, görögdinnye nagyságú mellekkel a feleségemre kacsintott, rámosolygott és hívotatóan intett felé. Ő erre annyira megijedt, hogy sírva bújt
jelige: Botticelli

hozzám, és egyfolytában csak azt ismételgette, hogy én félek, menjünk innen, vigyél haza, nagyon félek.
     Íly dicstelenül távoztunk Amszterdamból. Az asszonyt gyengéden átkaroltam, megcsókol-tam, és elindultunk haza.






 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2018
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2018:

Jelige: Pozsonyi metró

Hír értékelése
Értékelés: 0
Szavazat: 0

Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2018

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.21 másodperc