Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Július
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 27818
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige: Tisza

Arany Opus Díj 2019A bosszú

    Látom az öregembert, ahogy besurran az épületbe. Csak egy kicsit nyitotta ki az ajtót, jó húsz centire. Olyan sovány, apró termetű, befér a kis résen. Talán nem akar látni, nem akar velem találkozni. Lehet, hogy nem tudja, ki vagyok. Én tudom, hogy ő a nagyapám. Azt is tudom, hogy már régen eltemettük, álmomban mégis gyakran látom őt. És azt is tudom, hogy álmodom, mégis megkönnyebbülök, amikor elevenen látom. Abban bízom, így talán még jóvátehetek valamit abból, amit elmulasztottam vele szemben.

Az unokája voltam, felnőtt ember. Láttam, hogy anyám rosszul bánik vele, mégse keltem soha a védelmére. Nem mertem ellenkezni anyámmal. Ezt akkor még nem tudatosítottam, csak éltem a szófogadó fiú szerepét. Anyám nem sokat beszélt a régi időkről, csak annyit tudtunk, hogy apai nagyszüleink tiltották a fiuknak az anyámmal való kapcsolatot. Gazdagabb menyecskét akartak. Apám azonban nem tágított. Nagy lehetett a szerelem, mert egyetlen gyermek létére képes lett volna hátat fordítani a szüleinek, a birtoknak, a gazdagságnak, csak hogy együtt élhessen választottjával. Akkor fordult a kocka, amikor anyám terhes lett velem. Nem mintha megenyhültek volna iránta, de a falu teljességgel elítélte volna őket, ha még ezek után sem egyeznek bele a frigybe. Így aztán sor került az esküvőre, és anyámnak, a hat testvérből a legidősebbnek apámékhoz kellett költöznie. Három évig tartott a menyecskesors, de ezt a három évet élete legsötétebb időszakaként tartotta számon. Anyósa és apósa enyhén szólva a tudtára adták, hogy nemkívánatos a nagygazda házában. Ide születtem, egy boldogtalan asszony gyermekeként. Persze, akkor még semmiről sem tudtam. Szüleim azonnal házépítésbe kezdtek, s mire –anyám mondása szerint: nagy keservesen – felépült a házuk, lezajlott a szövetkezetesítés is, nagyapám gazdaság nélkül maradt.  

    Visszatérő álmom: nagyapáék házához közelítek, holott ez már rég nincs meg, egy modern emeletes ház áll a helyén. Apám eladta az örökségül kapott szülői házat és telket. Álmomban betérek a régi portára, óvatosan körülnézek, mint aki rosszban sántikál. Bemegyek a nyitott gangra, bekopogok a bejárati ajtón. Senki sem szól, benyitok. De nincs bent senki. Rémülten nézek körül. Csak nem halt meg már nagyapa is? De hát mikor? Hogyhogy nem tudtam róla? A házban nagy a füst. Ezek szerint nagyapa itt volt, telefüstölte a házat. Erre fellélegzem: tehát életben van. Talán kiment az udvarra. Nagymama már nem él, gimnazista voltam, amikor meghalt, akkoriban nagyapa hetven év körüli lehetett. Hosszú évek óta a temetés előtti este volt az egyetlen, amikor nagyapáéknál szüneteltették a kártyázást a cimborákkal. Ezen az estén nagyapa végig a kiterített felesége mellett üldögélt gondolataiba mélyedve. Az egyik lábát – szokásához híven – átvetette a másikon. Nagymamát az akkor már működő ravatalozóban helyezték el, ott virrasztottunk vagy éjfélig, aztán a szüleimmel együtt hazakísértük nagyapát. Más estéken rendszeresen összejött a néhány cimbora a szokásos esti kártyapartikra. Nagyapa három-négy állandó társa nem fogadhatott otthonában ivó- és kártyacimborákat, a feleségük nem engedte. De nagymama engedékeny volt. Hagyta, hogy a társaság minden este összejöjjön a házukban, és kedvükre üssék a lapot, pöfékeljenek és iszogassanak. Néha még énekelgetett is a kártyásoknak, ha megkérték. Jó énekes hírében állt, az emberek szívesen hallgatták szépen csengő hangját.
 Másnap reggel nagyapám megmosdva, megborotválkozva, a fekete öltönyében, fekete csizmájában jelent meg a templomban a misén, utána a temetésen. A kártyapartik tovább folytatódtak, de semmi sem volt már a régi. Nagymama nélkül szürkék lettek az esték.

    Úgy látszik, nagyapa kiment az udvarra. Keresem, keresem, de nem találom. Hogy, hogy nem, egyszer csak ott látom az egykori istálló bejáratánál. A nagykapuba épített kisajtót nyitja éppen, de csak vagy húsz centire, és belopakodik az istállóba. A megszokott bársony nadrág van rajta, a kopott zakó, alatta flanel ing. A vállán keresztülvetve az ezeréves bőrtáska. Ezzel járt fel a szőlőhegyre, ebben vitte az ennivalóját, a kamrakulcsot és a bicskáját. A többi kelléke ott volt a présházban, vizet a kútnál merített. Nappal sohasem ivott bort, azt kizárólag estére hagyta, az esti cimborákkal borozgatott mindig a kártyajáték közben.
    Besurran az istállóba, én meg utána megyek. A rozoga istálló teteje néhány helyen beszakadt, a napsugarak éles csíkokat vetnek a belső térre. Nem is kell sokáig várni, amíg az ember szeme hozzászokik a félhomályhoz. A szemközti falon még mindig ott állnak a jászlak, az évekkel azelőtt ottmaradt széna elporladt bennük. Az istálló már csak arra szolgált, hogy mi, gyerekek játsszunk benne az utcabeli gyerekekkel, már ha nagy ritkán elmehettünk apai nagyszüleinkhez. Anyám soha nem kereste fel őket, amióta beköltöztünk a házunkba az új soron, apósáék felé se nézett. Minket is leginkább csak a nagyszülők névnapján és születésnapján küldött oda, hogy felköszöntsük az ünnepeltet. Ilyenkor ott tölthettük a napot, mert ez a négy nap a nyári szünidőre esett. Nagymama a kedvenc süteményünkkel várt, és mindig valami finomat főzött. Este, hazainduláskor pedig pénzt kaptunk a köszöntésért. Itt, az istállóban nagy bújócskákra került sor. Az első csókot is itt adtam és kaptam.
    Most nagyapa szinte lélegzetvisszafojtva lapul az ajtó mögött, mintha azt szeretné, hogy ne vegyem észre.
    - Nagyapa, nem ismeri meg az unokáját? – Meg kell, hogy ismerjen, mert szakasztott olyan vagyok, mint ő. Csak nekem még fekete a hajam, neki meg már teljesen ősz. De régen pontosan így nézett ki, elég megnézni egy régebbi fényképét.

    Egyszer a fiam lefényképezett minket: nagyapát, apámat, meg engem. Három generáció! Aztán nevetve mutatta a fényképet. Azt mondta, előre láthatjuk későbbi önmagunkat, csak rá kell nézni az öregebbre. Ő meg még jobban láthatja magát, mert minden vonala az őseié. Sajnálom, hogy akkor nem kértünk meg valakit, fényképezzen le mind a négyünket. Az lett volna az igazi. Négy egyforma tojás, csak a koruk más. Lett volna rá lehetőség, hiszen nagyapát később, amikor már nem tudott gondoskodni magáról, apámék vették magukhoz. Akkor én a családommal már rég elköltöztem otthonról, de sokszor beugrottunk a szüleimhez, hiszen templomba vagy a faluba – üzletbe, iskolába – menet útba esett a házuk. De anyám jelenlétében nem szórakoztunk nagyapával. Nem emlékszem, hogy kimondottan megtiltotta volna, de a viselkedésével arra utalt, hogy az öreget – csak így hívta a háta mögött - semmibe se vegyük. Ezért nem is mertem előhozakodni a fotós ötlettel, pedig akkor már új gépet vettem a fiamnak, azon már önkioldó is volt. Nagyapának amúgy is tilos volt kijönnie a szobájából, ha bárki jött a házhoz. Minden tilos volt a számára. Ha az udvaron járkált, akkor amiatt óbégatott az anyám, és rápirított: takarodjon be a szobába, mit rontja itt a levegőt… Máskor unalmában nekifogott felaprítani a tüzelőt. Akkor azért szidta, hogy majd azt mondják, dolgoztatjuk az öregembert. Egyszer, amikor első ízben jöttünk a kettes babakocsival, az ikerlányainkat hoztuk magunkkal, nagyapa nem bírta megállni, hogy oda ne siessen, és meg ne csodálja a kettős szépséget. Neki is voltak ikertestvérei, két bátyja: Boldi és Rezsi – így emlegette őket. Az első világháború után mindketten kivándoroltak Amerikába. Kezdetben még írtak néhány levelet, de lassan megszakadt a kapcsolat a családdal. Később már nem adtak hírt magukról. Apám egy idő múltán írt nekik néhányszor a régebben megadott címükre, de azok a levelek mind visszajöttek - a címzett ismeretlen megjegyzéssel. Azon a bizonyos napon nagyapa a görbebotját magasba emelgetve, korát meghazudtoló gyorsasággal lépdelt a babakocsi felé. Mosoly ült az arcán. Régen láttam mosolyogni. Amióta anyám viselte gondját, nagyon mogorva lett. Mogorva és szótlan – ahogy anyám elvárta tőle. Ne járkáljon, ne is mozogjon, és meg se szólaljon. Ez volt a követelménye. Ő pedig eleget tett neki. Bosszúvágyának a régen elszenvedett három évért.
    Apám vajmi keveset tudott minderről. Szinte soha nem volt otthon. Ha megérkezett a munkahelyéről, benyitott nagyapa kuckójába, megkérdezte, rendben van-e minden, a válasz mindig ugyanaz volt: rendben, fiam, rendben. Nem tudta, hogy nagyapa a világért se merné bevádolni a menyét. Ezután apám a szőlőben folytatta a munkát – ha esett, ha fújt. Mire este hazajött, mi már alváshoz készülődtünk. Nem tudhatta, vagy nem is akarta tudni az igazságot. Azt, hogy az apja a sötét szobában kuksol, mert a villanyt se volt szabad égetnie. Apám inkább úgy gondolta, hogy már alszik.
    – Maga meg mit keres itt? – förmedt rá akkor anyám az ikrekben gyönyörködő öregemberre. Az pedig a kérdés elhangzásáig még elmerült egy kicsit a látványban, aztán elsomfordált. Leült a lépcső aljába állított keskeny padra, amelyet apám tett neki oda már régebben, mondván, ott elüldögélhet. Megint keresztbe vetette a lábát, és csak nézett maga elé. Úgy láttam, elborult a homloka. Biztosan a két ikertestvérére gondolt.
    A feleségem, aki valahogy nem érezte ki anyám rejtett utasításait, nagyapa védelmére kelt:
    – Jaj, hát hadd nézelődjék, nem lát az ember mindennap ikreket. Csak jöjjön, nagyapa, jöjjön ide. – De ő már nem ment vissza a kicsikhez. Anyám győzedelmeskedve vette tudomásul, hogy megint az ő akarata érvényesült. Feleségem máskor is szóba elegyedett nagyapával, kérte, beszéljen neki a háborúról, amikor a Piave folyónál harcolt. De ilyenkor anyám közbeszólt: még az kéne, hogy a kicsiknek rémálmaik legyenek. Mindig rossz érzés fogott el, hogy nem kérdeztem ki nagyapámat ifjúkoráról. Csak halogattam: majd egyszer… De nem került rá sor.

    Csak annyit tudok, hogy alig volt tizennyolc éves, amikor tizennégyben behívták katonának. A hidászokhoz sorolták. Azt mondta, kifogástalan kiképzést kapott. „Az Osztrák-Magyar Monarchia alatt a katonai vezényszó német volt. Mint hidászt Isonzóhoz képeztek ki, pontosabban a Piave folyóhoz. Ott voltam, amikor a folyón felrobbantottak egy hidat, s mi ennek a helyére egy pontonhidat építettünk. Aztán őrködtünk a pontonhídon. Egyszer, amikor őrséget álltam, arra mentek a lovasok, akik a muníciót szállították a csapatoknak. Figyeltem őket, és megláttam köztük egy falumbelit. Az édesanyád nagyapja volt, akkor még fiatal, talán harminc-harmincöt éves. Ő is észrevett és megismert engem. Fejbiccentéssel és szemjátékkal köszöntöttük egymást, de nem beszélhettünk egymással. Akkor még egyikünk se tudhatta, hogy a lovas unokáját, a te anyádat úgy jó harminc év múlva az én fiam, vagyis a te apád fogja elvenni feleségül. Mert akkor ők még nem is éltek. És a lovas, anyai dédnagyapád nem élte meg az unokája esküvőjét, de még a születését sem. Pedig ő is visszajött a háborúból, de nagyon lebetegedett, és nemsokára meg is halt.” Ennyit jegyeztem fel egyszer, semmi mást. A feleségemre kellett volna hallgatnom. Ő mindig unszolt, hogy hozzuk magunkhoz néhány napra, és akkor kikérdezzük. De nem mertem ezzel előállni. Megszidott, hogy felnőtt létemre nem merek ellenszegülni anyámnak. Igaza volt. De ő se mert szembeszállni vele. Mindig hozott nagyapának néhány csomag Bystricát - ezt szívta akkoriban. Anyám pontosan kiosztotta a cigarettából, csak néhány szálat kapott egy-egy napra. Na, nem azért, mert talán az egészségét akarta kímélni. Amikor beugrottunk anyámékhoz, a feleségem mindig megtalálta a módját, hogy becsempéssze nagyapának a cigarettát. Odasúgta neki, hogy szépen ossza be. Máskor meg egy óvatlan pillanatban a zsebébe csúsztatta a csempészárut. Mondtam is neki, hogy ő se mer szembeszegülni anyámmal, ha titokban adja nagyapának a füstölnivalót. Megmagyarázta, hogy ha anyám tudna a titkos cigiről, annyival kevesebbet adna neki, s akkor az egész csempészkedés nem érne semmit, legfeljebb anyám diadalmaskodhatna, hogy még többet megspórol nagyapa nyugdíjából. Ebben is igaza volt. De abban is, hogy én még kevésbé merek ellenszegülni anyám akaratának. A magammal hozott kekszet, nápolyit vagy csokit csak olyankor szoktam odaadni nagyapának, ha a ház asszonya  nem volt otthon. És hiába gondoltam rá ezerszer is, hogy nagyapának rossz egyedül a hátsó kamrából kialakított szobában, s hogy legalább a családdal étkezhetne, ezzel sohase mertem előállni. Mert anyám a legkisebb családi összezördülésre is szívbajjal fenyegetett.

    – Nagyapa, hogyhogy nem ismer meg? – kérdem szorongva.
    – Megismerlek, csak elbújtam.
    – De hát miért bújik el előlem?
    – Nehogy anyád meglássa, hogy beszélgetünk.
    Mélyen felkavar, amit mond. Szóval ő is tisztában van anyán cselszövéseivel. De összezavarodom. Hiszen anyám már nem él. Nagyapa viszont jóval előtte halt meg. Most nem tudom, hol járok az időben. A hajam már majdnem teljesen szürke, jócskán túl vagyok a hatvanon. Nagyapa meg, aki több mint hatvan évvel idősebb nálam, itt téblábol az istállóban.
    – Evett ma már valamit? – térek rá a lényegre, mert hiszen ezért jöttem: enni hoztam neki.
    – Ma nem, de tegnapra még jutott egy darabka száraz kenyér. De ne aggódj, megszoktam már.
    A szívem szakad meg! Szorongásom tovább fokozódik. Hívom, jöjjön be a házba, megterítek, egye meg az ebédjét. Vacsorát is hoztam, két napra. De nem mondom el neki, mennyire aggódtam, hogy mire megérkezem az ennivalóval, nem találom élve.

    Anyám nem kényeztette nagyapámat ízletes étkekkel. A reggelije mindennap egy csésze tej és egy karaj kenyér volt. Délre az egyik kislábasban leves, a másikban krumpli vagy rizs, tészta. Húsos napokon egy picike hús is. Ez az étel a vacsora is volt egyben. Nagyapa télidőben este a kályhán melegítette meg az ebéd félretett felét, vagyis a vacsorát. Nyáron hidegen fogyasztotta el, anyám szerint elég meleg volt az idő ahhoz, hogy az étel is meleg legyen. Zöldség, gyümölcs – semmi.
    Nem is csoda, ha nagyapa néha fogta magát, és elindult hazafelé, a düledező házába. Amikor első alkalommal kóborolt el, anyám nem vette észre az eltűnését, csak mikor estefelé apám megjött, és benyitott nagyapához, látta, hogy a szoba üres. Hiába kereste az udvaron, a kertben. Akkor eszébe jutott, hogy talán hazament. Utánaeredt, s ott találta a régi házban, a konyhaasztalnál kuporogva. Apám megsajnálta, nem is szidta, amiért elkószált. De anyám kipótolta a szidalmazást, hetekig a fejéhez verte, hogy szégyent hoz rá az egész falu előtt. Nagyapa így is megszökött még néhányszor, amíg bírt járni. Később már csak botorkált. Akkor már nem vállalkozott rá, hogy nekivágjon a falunak. Addigra talán beletörődött sorsába, és csak a reggeli meg az ebéd–vacsora jelezte számára a nap múlását.
    Négy évig élt szüleim házában, és ma már tudom, keserű négy év volt ez. És azt is tudom, én is hibás vagyok ebben. Semmit sem tettem, pedig tennem kellett volna valamit. Nagyapám temetésén anyám keservesen sírt. Legalább három férfizsebkendőt átáztatott, és a hangerővel sem takarékoskodott. A szeretett elhunytat szokták így, de még ennél is visszafogottabban megsiratni. Anyámtól senki sem számított erre a színjátékra. Meg is botránkoztatta a falut, hiszen mindenki tudta, miként bánt nagyapával. Apám simogatta, csitítgatta, vigasztalta „szenvedő” feleségét. A temetési ment pedig azt suttogta: de hát nem lehet ennyire vak, meg süket is… Azóta se tudom mire vélni az anyám arcán legördülő könnyeket, valahányszor a temetőbe mentünk, és egy imára megálltunk a nagyszülők sírjánál. Szerettem volna tudni, mire gondol ilyenkor: nagyapáékra, vagy önmagára? Most már ezt sem tudhatom meg.
    
    Visszatérő álmaimból ébredve megkönnyebbülve veszem tudomásul: csak álom volt. De a rá következő nap folyamán mindig erős lelkiismeret-furdalás gyötör. Olyankor kimegyek a temetőbe, gyertyát gyújtok nagyapa sírjánál. Apámat is magammal viszem, hadd mozogjon egy kicsit. Ő már velünk lakik. A konyha melletti szobát rendeztük be neki, hogy közel legyen a család mindennapi nyüzsgéséhez, és az ebédlőasztalhoz. A temetőben átballagunk édesanyám sírjához, ott is gyertyát gyújtunk. Apám megelégedéssel jegyzi meg:
    – Anyukád igazán szépen gondoskodott nagyapáról. Milyen jókat főzött neki! Én is elvárom tőletek, fiam, hogy megadjátok nekem – se többet, se kevesebbet, – csak azt, amit anyuka is megadott nagyapádnak.

    




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2019
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2019:

jelige: Viki története

Hír értékelése
Értékelés: 0
Szavazat: 0

Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.09 másodperc