Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Március
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 32991
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige: csiperke

Arany Opus Díj 2019
Csapóajtó

Hajnali nyolc óra. Kopogtak. Kopogtak? Ilyenkor? Felülök az ágyamban. Pörög velem a szoba. Nagyon pörög. Azért fülelek, lecsukott szemmel. Semmi. Álmodtam? Talán. Visszahanyatlok a párnámra, majd sötétség. Kopogtak. Ez már nem is kopogás, épp csak be nem törik az ajtót. Még mindig szédülök. Iszonyatosan szédülök. A nagyanyám most azt mondaná, aki éjjel nagylegény volt, az nappal is legyen az.


Könnyű ilyet mondani. Egyszer harminc éves az ember. Egyszer ünneplik ilyenkor a barátai. Ha már ünneplésnek lehet nevezni azt, hogy az egyik haver itt fetrengett, a másik meg amott. A szilvapálinka viszont jó volt, bár minél többet ittunk, annál jobban kezdtünk hasonlítani a vörös farkú hím páviánra, csak nekünk a fejünk volt vörös. Vörösebb, mint a marhahús. Erről jut eszembe a Béla. Állat, a legmarhább fajtából. Hozta magával azt a kis lotyót. Micsoda undorító nő! Három feles után már úgy vicsorgott, mint az orangután. Az ötödiknél pedig már a melle is kubuggyant az alig blúzából, úgy vonaglott. Egyre hangosabban zörgetik az ajtót, így elindulok, de minden erőmre szükségem van, hogy talpon maradjak. Tapogatózva az ajtóhoz megyek és kinyitom. A kis lotyó állt velem szemben, a Béláé. Az én másnaposságom sem tette őt szebbé. Sőt, kifejezetten csúnyábbnak láttam. Sárga póló volt rajta, tornacipő, szakadt farmer, aki ért hozzá, az tudja, hogy ilyen rongyban nehéz megjátszani az eleganciát. Úgy viharzott be a lakásba, hogy a szele kis híján fellökött.
-     Megőrültél? – ordítottam, de őt ez cseppet sem zavarta.
-     Hol van? – kérdezte gyilkos tekintettel.
-     Megmondanád, hogy kit keresel? Akkor talán tudok választ adni!
-     Ne játszadozzál velem, hol van Béla?
-     Ahol hagytad. Vagy ahová elbujdosott előled – mondtam kaján vigyorral.
Na, ezt nem kellett volna. Megtörölte a homlokát a pólója aljával, de jobban tette volna, ha inkább hagyja lecsorogni magáról a verejtéket. Mit mondjak, a kilátszódó bőre lógott, látszott, hogy sokat fogyott, valamikor jó kis hájpacni lehetett. Csípőre tette a kezét, és mint a dúvad berontott a szobákba, de még a fürdőszobába is. A gardróbot sem hagyta ki.
-     Ezt még megbánod – préselte ki a szavakat az összezárt fogai között, majd úgy becsapta maga után az ajtót, hogy az apámtól kapott mit tudom én kinek a méregdrága festményének jobb felső sarka tíz centit billent felfelé. Hogy most rám gondolt-e, vagy Bélára, nem tudtam eldönteni. Mindenesetre öröm volt látni a hátát. Mármint azt, hogy elment.
A mobilomért támolyogtam, amit az ágyam mellett láttam, hogy felhívjam azt az őrültet. A Bélát. Nem vette, pedig addig csengettem, amíg bele nem untam. Béla a harmincas éveiben jár, kreolbőrú, magabiztos. Vagy legalább is annak tűnik. A szülei eldbták, amikor megszületett, majd örökbe fogadták. Gazdag szülők gyereke lett, előbb mindent megadtak neki, majd semmit. Nem bírtak vele, így kitagadták. Egyik hülyeséget a másik után csinálta. Nem rossz gyerek, csak felelőtlen, mindig belefut valamilyen őrültségbe. Nem gondolkodik, aztán jön a baj. Csőstől. Pedig a nagy barna szemével mindig gyanakodva néz a világra. A világ meg válaszként őrá. Az arcán lévő heg árulkodik arról, hogy nyugtalan természettel áldotta meg a sors. A börtönt is megjárta, állítása szerint nem neki kellett volna ott időzni, hanem annak, akinek lyukat fúrt a lépébe. Szabadulás után pár napig mintapéldány volt, majd fáradságot nem kímélve ismét belesétált egy újabb ügybe, de szerencsére a faterom ügyvéd barátja felkarolta. Fogadkozott, hogy soha többé, megváltozik, új életet kezd. Aztán megismerte a lotyót, akinek hatalmas igényei vannak, elfelejtve, hogy milyen valagból jött ki. Ez az őrült pedig pulikutyaként követi és szolgálja ki minden óhaját. Mibe keveredett már megint? A fater múltkor kikötötte, ez volt az első és az utolsó, hogy segít rajta. Felöltöztem, s eldöntöttem, hogy felkeresem, hátha csak meglapul otthon egy kis ideig. Nyitom az ajtót, s egy előrenyalt, őszes hajú, kissé görnyedt hátú férfi állt az ajtóban, aki épp készült megnyomni a csengőt.
-   Csomagot hoztam, itt kérem aláírni. – mondta unottan, látszott a képén, hogy csak a pénzért dolgozik.
Visszamentem a lakásba, és feltéptem a csomagot, amin egyértelműen látszott, hogy sebtében csomagolták be. Egy sporttáska volt benne, abban pedig pénz pár köteggel köteggel, ékszerek, meg valami, amit elsőre nem tudtam beazonosítani. Tudtam, hogy ez a barom, a Béla megint belekeveredett valamibe. A csomagot ugyanis ő küldte. Benne egy cetli, hogy őrizd meg. Ez a barom játszik mindenkivel, akire ráengedik, mint macska az egérrel, de főleg saját magával. Jó nagy szarba kever most engem is, pedig a fater megmondta, csak egy ballépés, s nekem annyi, kidob a kéróból, ami az ő nevén van. Megteheti, s ha úgy látja a dolgokat, meg is teszi. Kinyitom a titokzatos dobozt, és egy nyagyobb zacskó fehér port látok a szemem előtt. Mi van? Ez az idióta börtönbe akar engem küldeni? Csak nézek mint a macskafos a levegőbe. Most mit tegyek? Ha a lakásban marad a cucc, bajom lehet belőle, ha visszaviszem hozzá, abból is az lehet, hosszú az út, sokat ittam, megállíthatnak a zsernyákok, s akkor végem. Na, azt még senki kedvéért nem tettem meg, hogy ilyen sokat gyalogoljak, főleg másnaposan, de ha nem akarom a lakásban hagyni a küldeményt, akkor most megteszem. Béláért, azért a balfaszért megteszem. Fura érzés volt bennem végig, kezemben a táskával, ráadásul alattomos gödrök kísérték végig az unalmasnak egyáltanán nem mondható utamat.  Béla egy parasztházban lakott a falu szélén, régen módos gazdák laktak benne, mára azonban az enyészet jelei látszanak rajta. Megnyomom a kapucsengőt, de semmi. Erősen ráteszem a kezem a kilincsre, lenyomom és kinyílik. Nem tehettem mást, be kellett mennem, a szajré súlya egyre jobban húzta lefelé a kezemet. Nem a benne lévő dolgok kilókban mérhető súlya  miatt, hanem a mi a szarba keveredett már megint a Béla terhe alatt. A ház ajtaja résnyire nyitva volt, meg is lepődtem, így óvatosan, Béla nevét szólongatva bementem. Pár másodperc után már áporodott szag csapta meg az orromat. A konyha két szemköszti falából egy egy szobára nyílt az ajtó, belestem mindegyiken, de egy teremtett lelket sem láttam. Az asztalon tányérok, kenyérmorzsa, cigarettacsikkek, s hamu mindenütt. Törött pohár a kövön, piros folyadék, nyilván a maradék vörösbor. Ahogy így settenkedem a lakásban, hirtelen arra eszmélek, hogy valaki jól nyakon csap, majd elkapja az ingemet és ráncigatni kezdi. De nem volt ez neki elég, bokszolóállást vett föl, és ütéseket mért rám.
-   Hol van? - ismételte egyre ugyan azt a két szót, mint a papagáj.
-   Már megint te vagy az? Mit akarsz tőlem, de hárpia? Nem látod, hogy én is őt keresem?
Kicsit lehiggadt, de hablatyolt valami összefüggéstelen szöveget, amiből egy szót sem értettem. Megráztam a vállát, majd belenyomta a közeli fotelba, kérve őt, mondja el, mi a nyavalya történik itt? Látszott rajta, hogy most nem egyszerű féltékenységi rohama van, ennél sokkal súlyosabb a helyzet. Majd rápillantott a kezemben lévő táskára, felugtott, kitépte az ujjaim közül, és feltépte. Beletúrt, majd megkönnyebbülés látszódott rajta.
-   Nem hiszem el, hogy került ez a táska hozzád? – kérdezte, de a hangja megcsuklott.
-   Nemrég hozta egy futár, a Béla küldte, de amint láttam a tartalmát, tudtam, valami nincs rendben. Mi ez a táska? Mit tudsz róla? Mert, hogy tudsz valamit, az már biztos.
Csak nézett rám a gomszemével, de nem szólt semmit. Talán nem tudta, mit mondjon, mit mondhat. Szúrós tekintettel néztem rá, látta, nem lesz velem könnyű dolga, mert nem hagyom magam, de még mindig hallgatott.
-   Elég nagy szarba kevert az a pöcs engem, így az a minimum, hogy beszélsz. Ha nem teszed, a szajrét beledobom a kert hátulján lévő gémeskútba, de előtte még teszek bele nehezéket, hogy még véletlenül se tudd kihalászni onnan.
-   Rendben, de ígérd meg, hogy nem ártasz nekem, elrendezek mindent, csak ne csinálj semmi olyat, amiből bajom lehet. Vagy Bélának.
-   Nem elég már így is a baj? Beszélj, s meglátom. Nem akarok ártani, de bajba sem szeretnék kerülni miattatok. Bassza meg, tegnap voltam harminc! A következő éveimet nem szeretném a basziban tölteni. Azt sem tudom, hogy mibe csöppentem bele!
A lotyó, akit egyébként Karolának hívnak, kért, hogy nyugodjak le, ő is így tesz, és mindent elmesél. Lopott. Ő, s nem a Béla. Ő csak tőle lopott, hogy megóvja. De aztán nyilván bekattant,  megijedt, hogy esetleg kinyírják, mert valaki látta a lotyót, hogy elemeli a táskát. Vagyis tudnak mindent, megtalálják őket előbb vagy utóbb. Az a gyogyós Béla meg úgy akart megszabadulni a táskától, hogy elküldte nekem. Balszerencsék sorozatától sújtott vállalkozás volt ez a részükről, de remélem, hogy egy életre tanultak belőle.
-    De hol a Béla?
-     Ezen ráérünk még gondolkodni! -  mondta, és kirohant a házból, hogy időben visszavigye azt, amit mohóságból, nyereségvágyból eltulajdonított, nem gondolva a következménnyel. Délig kapott haladékot. Csak ültem, és sajgó fejem a két tenyerembe szorítottam. Úgy gondoltam, várok egy keveset, hogy lenyugodjak, hiszen most már nem sürgős. De hol van Béla? Tehát ezért szívódott fel. Na, a lotyót meg itt hagyta a pácban. Hogy mekkora arc ez a Béla! A nagy megnyugvásban, hogy a veszélyes csomag már nincs nálam, elszunnyadtam. Mikor felébredtem, még nappal volt, de fájt mindenem. Kiindultam levegőzni, meg most úgy éreztem, hogy el kell szívnom egy cigit. Nem szoktam egyébként, csak ha iszom, vagy stresszes vagyok. S most az vagyok, így most nagyon kell. Láttam egy dobozzal az asztalon, visszaléptem, és kivettem egy szálat belőle. De ekkor füstöt éreztem. Hogyan? Hiszen még nem is gyújtottam rá! Körülnéztem. Majd szólongatni kezdtem Bélát. Tudtam, csak ő lehet.
-   Béla, ne baszd fel jobban az agyam, gyere elő, mert, ha én talállak meg, szétrúgom a pöcsödet!
S akkor fura hangokat hallottam a konyhából. Majd egy nagy puffanást. Majd egy kiadós káromkodást. Benézek, és mit látok? Bélát elterülve a vörösboros üvegszilánkok mellett, felett, s most már nemcsak a bor, hanem a vére is ott piroslott körülötte. Igaz, csak kis vágások voltak rajta, de komolyan vérzett a keze, és a homloka. Akkor vettem észre, hogy egy csapóajtó van a konyhában, a cserépkályha mellett, s alatta egy kisebb méretű pince. Eddig soha nem vettem észre, mert egy hatalmas fásládával volt eltakarva. Ott húzta meg magát ez a szerencsétlen, várva, hogy lecsillapodjanak a kedélyek, de annyit cigit szívott ott el, abban kicsi, zárt helyiségben, hogy még jó, hogy ki tudott mászni a gödörből. Megálltam a feje felett, ő meg rám nézett, és csak annyit kérdezett, hogy vége? Nem szóltam egy szót sem, de már időm sem lett vona, mert csapódott az ajtó. Már nem olyan nagy hévvel, hanem kicsit sunnyogva, tétován lépkedve előttünk állt a baj okozója, a lotyó.
-   Mit keresel itt még ezek után is? – emeltem fel a hangom, de bolond barátom, a Béla, leugatott, hogy hagyjam békén szegényt, ne kiabáljak vele.
-   Szegényt? Elment a maradék eszed is? Még mindig ragaszkodsz hozzá? Ezek után is? Mit tud ez a nő, hogy így leragadtál nála?
Béla arca ellágyult, haját babrálta az ujjaival. Az ragacsos lett a vértől, ami a kezéről került rá, de ez egyáltalán nem zavarta, sőt mindenféle számonkérés nélkül megkérdezte a csajtól, hogy szereti-e őt?  A kérdés váratlan volt, erre nem számított a némber. Bár mindenre mindig gyors válasza volt, most mélyen hallgatott. Helyette odament ahhoz a nagy melákhoz, magához szorította, és azt mondta neki, hogy teljesen megfertőzte, s ha bele hal is, akkor sem tiltakozik ellene. Erre az új oldalát mutató barátom, a Béla, a zsebébe nyúlt, kivett onnan egy kis dobozkát, s annak tartalmával elkötelezte magát a lotyóval. Akarom mondani most már, a Karolával. Ott, előttem. Véresen, füstösen. Az a barom, a Béla. De vajon vette, vagy lopta azt a gyűrűt?
 
 
 






 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2019
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2019:

jelige: Viki története

Hír értékelése
Értékelés: 0
Szavazat: 0

Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2019

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.14 másodperc