Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Július
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 27818
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: jelige: Viki története

Arany Opus Díj 20191.
        Tegye föl a kezét az, aki minden egyes éjszakát szexi hálóruhában alussza át. Most nem az Avrile Lavigne parfümöt izzadó tinikre gondolok, hanem kicsit régebbi évjáratú tapasztalt, rutinos tyúkokra, akik totálisan tojnak az elvárásokra, inkább önmaguk megelégedettségére élvezik az életet.


       Az élet élvezete nem csak a kisváros főterén elfogyasztott minőségi bor mennyiségét jelenti, és a hatból egy-két sikeres premier végigtapsolását az egyetlen kultúrát adó helyszínen, az is ide tartozik, amikor havijaj van, vagy esik az eső, vagy csak úgy szeretünk elterülni kedvenc kanapénkon, olvasni, és jókislány módjára tízkor lefeküdni. Aludni. Egyedül. Vagy csak olvasgatni. Csöndben, nyugalomban.
        A 21. század gomba módra és fénysebességű gyorsasággal épült lakóházai azonban gyakran a szellemjárta skót kastélyok hangzatát keltik, ahol a falakon folyton áthallatszik a puki, az orrfúvás, a sóhaj, a kacagás és a kenyérpirító jelzése, miszerint kész a reggeli. Kedvencem az éjféli centrifuga.
        A könyvemben Tannhauser épp Carla érzéki lantjátékát hallgatja, átadva magát a finom akkordoknak. A lovagregény történetében a szerelem olyan lágyan kezd kibontakozni, ahogyan azt egy modern nő elképzelni se tudja, csak könyvekből érzékelhetné, ha a szomszéd remek időzítéssel épp nem ekkor húzogatná végig kéjesen a székét a lakása padlóján. Kétpercenként. Mindig, amikor a lap aljára érek. Olyan ez, mintha az agyad hátsó szegletét karmolnák csokoládépakolás közepette, amikor tested minden porcikája elernyed, és vágysz az isteni masszőr érintésére, de csak a lobotómiát kapod.
        Fél óra hosszú idő. Egy óra rengeteg. Indulni kéne. A hosszú, recsegő bútortologatás kihoz a sodromból, felpattanok úgy, ahogy vagyok, vakon elindulok automatikusan a felső szomszédhoz, magamhoz kapva a tartalékban lévő széklábhangtompító-tappancsokat, amit anyámtól kapok minden Ikeába menetelekor, hogy megvédje egyedi készítésű bútoraimat. A tetőtérben persze néma csönd. A kísérteties felső szint felborzolja érzékeimet. Vissza a lakásba. Könyv elő. Pont jókor. Matheus Tannhauser vad érzékisége épp kibontakozni készül. A szomszédé is. Könyv lerak. Még egyszer fölcaplatok, majd isteni sugallattal két szinttel lejjebb vonszolom magam. A hang erősödik, agyam kezd elborulni, olyan ez mint a hideg-meleg játék, minél közelebb érsz, annál forróbb a helyzet. Kopogás. Semmi. Csengetés, semmi. Amikor kinyílik az ajtó, csak egy mellközépig kigombolt hófehér inget látok, és ledermedek.
       Miért? Ó, Isten, mondd, miért? Miért zavar a zaj, ráadásul a Snoopy-s agyonhordott pizsamámban, XXS-es méretű átlátszó pólóban? Miért nem tudok a többi szomszédhoz hasonlóan tűrni, nyelni, füldugót használni, és csak és kizárólag full sminkben, kiöltözve emberek közé menni? És miért hiszem, hogy a házakban csak frusztrált öregasszonyok, háromgyerekes családok és zsörtölődő vénemberek laknak?
        - Segíthetek? - kérdezi a mellkas matheustannhauser-hangon, és én legszívesebben felszívódnék, átváltoznék, megszűnnék.
         - Nem. Igen... ne húzogasd a székedet.
    Mint egy ártatlan, szende lány, nem merek fölfele nézni, nem akarom látni Javier Bardem tíz évvel fiatalabbi hasonmását, nem akarok semmit, csak szépen lassan elcsámpázni, láthatatlan lenni, beülni a kanampéba és olvasni tovább.
          - Kérlek - teszem hozzá, hogy tompítsam a katasztrófának gondolt látványomat.
         - A széket? - a srác már szinte leguggol mellém, hogy a szemkontaktus azért meglegyen. Süllyedés. Mély süllyedés. Minden értelemben.
        - Igen. Nem. Vagy az asztalt. - milyen bútoralkalmatosságot szoktak még csütörtök éjszaka húzogatni? Gondolkodom. De agyam csak a mellkast látja, a hófehér inget, és a kisportolt felsőtestet.
         -Asztalt?
Istenem, mi ezen olyan érthetetlen?
     - Asztalt! - vágom rá egy alulértékelt bútorhang-szakértő dacosságával.
     -Ja, jó.
        Ha ez a magasröptű eszmecsere lehetne egy bimbózó plátói szerelem kezdete, akkor szívesen maradok még, de nem jelenlegi állapotomban. A markomban szorongatott tappancsokat még belenyomom a srác kezébe - a döbbenet az arcon leírhatatlan - és már iszkolok is, remélve, hogy döbbenete nagyobb mint kíváncsisága, és nem néz utánam, amikor megpróbálok a mozgásérzékelős lámpa alatt láthatatlanul átsuhanni. Sikertelenül.
        Az est hátralévő része nyüszítve telik. Hajnal kettő is van már, mégse tudok aludni. Nyomot hagytam a Javier Bardem-hasonmás életében. És hat darab tappancsot a kezében.
2.
        Lehetek még szerelmes? Pont én, na persze, ismerve magam 44 évét, és az ebből adódó világomat.
        Itt van például Józsi bácsi a házból, aki a bélyeggyűjteményét rendezi egész nap. Jó neki. Olyan mint a puzzle, csak nem mindegy hogyan rakod le, és könnyítésként ott van a szamárvezető. Jolánka néni pedig bent a konyhában sertepertél. Ötven éve házasok. Ez se adatik meg már nekem…. Pedig jó lenne gyűrött arccal andalogni a hídon át a városban, egymásba kapaszkodva, mint a romantikus filmekben.
           Anyám mindig adott a külsőségekre, és próbált engem is ebbe az irányba terelni, de valami ördögi ellenállás hatására vadóc módjára ellenkeztem minden külső formai megnyilvánulástól.  A könyveimet bújtam, és megrekedtem a saját magam alkotta valóságomban. A valóságom pedig a hősnőim voltak a 17. századból, a Lajosok világában, valahol Franciaország levendulamezőin és onnan tovább a kalandok szárnyán, a világ körül. Azért nem tovább, mert Galileo Galileit az időtájt fogták vád alá eretneknek nyilvánítva, így a felfedezésekkel és minden újdonsággal én is csínján bántam.  - Így jó lesz? – kérdezem anyámtól folyton, aki döntnöki pozíciójában szemrevételezi ajkaimat. 44 évem alatt sem tanultam meg normálisan kirúzsozni a szám, ezzel kényszerítve anyát, hogy élete végéig nevelnie kelljen.     - Hagyd a fenébe. Rajtad már ez se segít.       
    Na tessék. Így élünk mi ketten, mint orsó meg a cérna, hol elszakad, hol tekeredik, de sose marad mozdulatlan, mert akkor mire jó az egész. Minden áldott nap feljön, szemrevételez és kritizál. Beletörődtem? Talán jobb, mint egy rossz kapcsolatban élve, három gyerekkel a vállamon és belesírva az éjszakába, hogy jobb is lehetne. Az élet meg ott ad esélyt, ahol a legkevésbé számítasz rá.
3.
        A készülődés, mint minden első randin, rettegéssel tölt el. Mit vegyek fel? Mi van ha ez nem is randi, csak egy baráti ismerkedés? 44 évesen már érezni kellene ezeket az apró jelzéseket, de ami a könyvekben pontosan meg van írva, az a valóságban komoly fejtörést okoz. És mikor szakad ki az ember egyetlen istenverte, szaros harisnyája, ha nem a fejünkben összerakott tökéletes találkozás előtti pár percben?
        Sose voltam a pontosság szinonímája. A késés krónikus tünetei nálam a kapkodásban mutatkoznak meg. Hűtő. Valahol olvastam egyszer, hogy a tartós harisnyanadrág titka a mélyhűtőben tárolás. És emlékszem, hogy annak idején tele is pakoltam a fagyasztómat harisnyanadrágokkal. Az összes combfixes, méregdrága, féltve őrzött harisnyám lejegelve várta sorsát, hogy Károlyunk letépje rólam egy kreatívabb pillanatában. Nem érdemelték meg sem a jégkirálynő szerepet, sem a sorsukat. És most az új élet kapujában, egyetlen 40 denes harisnya vigyorog rám anyám fagyasztott borsója mögül, amit kibőgött, duzzadt szemeimre szoktam tenni vasárnap reggelenként. Nem a harisnyát. A borsót. Ráadásul fekete. A harisnya. Utálom a fekete harisnyanadrágokat. És utálom a vasárnap reggeleket. Egyedül a lakásban, hétvégi programként azt várni, melyik barátnő rendez hétvégi partit vagy egy spontán igyunkmegvalamit, miközben a szeretett férfi valahol a komfortzónája kellős közepén sasszézik egyet jobbra, egyet balra, mert csak egy-egy lépés a biztonságos körgyűrű távolsága. Nos, vasárnap reggelente ez a vállalt szeretőstátusz legpusztítóbb életérzése.
        Hogy ezt meg lehet-e szokni? Biztos. A vállalás kölcsönös. A kötödés és a ragaszkodás függőséget okoz. A nő ragaszkodik, mert meg akar menteni egy férfit, a férfi meg ragaszkodik, mert férfi. Aztán rájöttem, hogy sem én, sem nőtársaim, senki nem tudja megmenteni a férfit. Anyakomplexusunkat éljük meg gyermektelenségünkben, és menekülünk a magánytól, mint légy a Chemotox-felhő elől.
4.
       Természetesen a randira nem mentem el. Mert beszari vagyok, öreg, és a szimbolizmus híve. A telefonszámot, amit a srác begyűrt az ajtóm mögé egy laza mozdulattal bedobtam a névjegykártya-albumba. Szimbolikusan. Kinek kéne egy önbizalomhiányos, művészi hajlammal megátkozott, enyhe, de tartós alkoholproblémákkal küzdő, folyamatosan önmagát kereső, otthoni munkát végző adatrögzítő nő, akinek legfőbb baja, hogy a könyvtár hétvégén be van zárva.
    Na jó, az anyja után a legfőbb baja. Korosztályom mind a felnőtt gyerekeit pesztrálja vasárnapi ebédekkel, egyetemi tanulmányokkal, tengeti életét a megcsaló férje olalán, én meg a balkonládám növényei között élem ki az élettel kapcsolatos átutódlásos kiteljesülésemet.
    Adjak nekik még vizet? Tegyem őket a napra? Szurkodjam körbe őket vitaminpálcikákkal? Nem bírom eldönteni. Mindegy. A lényeg, hogy ezzel is megy az idő.
    Miután kiadtam Károlyunk útját, azon dilemmáztam, hogy pótlékként vásároljak egy kutyát, fogadjak örökbe egy cicát vagy csupán vegyek egy hörcsögöt, aztán kisérletezésbe kezdtem, és győzött a zsebkendőnyi terasz.
    Az az igazság, hogy itt vidéken ugyanaz a parasztkislány maradtam, aki voltam. Bálványként néztem azokra a hétvégente megjelenő dívákra, akik a fővárosban laktak, majd hazajöttek hétvégére, vagy egy gyors vasárnapi ebédre a rokonokhoz születésnap, keresztelő, vagy házassági évforduló ürügyén.
    Most meg itt imádkozok a balkonládám fölött, és szurkolok a három hangyafasznyi csírának. Ha eddig kibújtak, most már tuti nem maradnak benn. Eddig se locsoltam nagyon őket, ezután sem fogom. Jó nekik ott és úgy ahogy vannak. Belülről persze feszít a nem látható büszkeség.
    Az enyémek, én neveltem őket, nekem kelnek ki...
    Atya ég. Ez már kóros. Legközelebb meg jön a tojás és a csirke, egy kacsa, egy pulyka, egy ménes?
    Vissza kell fogni magam. Számbaveszem a nagybirtokot. Van három eperládám, két garnitúra kókadt hajnalkám, három leszopogatott avokádómagom bedugva a földbe, plusz épp most söpörtem le a nyakamról egy zöld hernyót, ami nem tudni, hova pottyant.
    Büszkén végignézek gazdaságomon. Aztán röhögni és zokogni kezdek. Együtt vegetálok a veteményemmel.
    Egy lila locsolókannával a kezemben sírok és nevetek életem kilátástalanságán, és kapaszkodom valamibe, amit nevezzünk fénynek, de a napszemüveg azt is tompítja. Mindegy, ez lehet jó is. Mindenesetre begubózom.
    Hány nap kell egy hernyónak, hogy pillangó legyen belőle?
5.
    Károllyal a szakítás nem ment egyszerűen. Sem nagyszerűen. Beledöglöttünk tíz év szenvedélyes punnyadtságába. Ott álltam a telefon mögött és kerestem szavait, amik olyan messzire távolodtak tőlem a megcsömörlött évek után, mint a Halley-üstökös. Szabadulni akartam. Szabadulni a szorításból, az unalomból, a megszokottból, a kapaszkodásból. Tegnap még beadott egy teaszűrőt. És most azon imádkozom, hogy remélem a szöszszedőt nem hozza vissza, amit egyszer adtam neki, hogy az őszülő tincseit le tudja porolni öltönyéről.
    Könnyű szakítás. Nincs közös vagyon, nincs elkötelezettség, csak a fenékig kiélt és élvezett múlt. Itt van a fejemben. Ezt már senki nem veszi el tőlem. Benne van a hétköznapok megélése, és miközben megyek végig a kisváros főterén, ahol játszótérré avanzsálják a szülők a szökőkutat, azon gondolkodom, hogy fejest kéne ugrani az életbe.
6.
    - Szia!
    A huzat kapott el vagy már megint beakadt a cipőm sarka a téren elhelyezett fantasztikus építészeti nívódíjat érdemlő burkolatba? Mert mindig csak az én sarkam ütött-kopott és csak az én sarkam akad bele a rácsba.
    - Várj, segítek!
    Most csak az az egyetlen tény enged túlélni, hogy nincs rajtam a Snoopy-s pizsamám. Fodrásztól jövet, szakítás után, új frizura, ahogy kell.
    - Köszi nem tudsz, sajnos a sarok kiszabdításához meditatív állapotba kell hoznom a cipőmet. Ha rángatom, huzogatom és erővel próbálom kiszabadítani, akkor sérül. De ha óvatosan átkarolom, és a fennmaradt részt szeretettel markolom, és ráérzek tartósságának réseire, akkor menthető. Óriási türelemjáték, van kedved?
    - Te mindig ilyen vicces vagy?
    Persze, sorsszerűen Javier Bardem, alias Idegesítően Jóképű Szomszéd az. Itt guggol mellettem, tartja a vállam, nehogy eldőljek, mint a Kisherceg a kígyós incidens után, én meg idétlenebbnél idétlenebb frázisokat puffogtatok.
    - Hát persze, én ilyen viccesnek születtem.
    Csak azért nem káromkodom, mert holnap benne lennék a helyi újságban mint a megőrült lakos, aki a rácsok között kapirgál és kifele üvöltözik, mert ebben a kisvárosban különben sem történik semmi, én meg nem adom meg nekik a lehetőséget a pletykára. Úgyhogy tompítom kétségbeesésemet, és eljátszom, hogy jól vagyok.
    - Mi lenne, ha itt hagynánk a cipődet, és felkapnálak és hazavinnélek? Úgyis egyfelé megyünk.
    - Tipikus férfigondolkodás. A cipő jön velem, nem adjuk meg a városnak a kettes számú szenzációt, a „hogyan raboljunk nőt csapdába kergetett cipővel” címmel.
    Úgy jönnek a szavak belőlem, mintha egy új Viki született volna az új hajjal, ruhával, körömmel, cipővel és bőrrel együtt. Miután regenerálódtam a szükséges szépségipari helyeken, azt hiszem nőttem két centit, a gerincem kiegyenesedett, külsőleg rendberaktak, és ami a legfontosabb, látszódom. Ez a fiú is észrevett, az alsó szomszédom, akivel azóta sem találkoztunk, hogy átadtam neki a tappancsokat, bár egy helyen lakunk.
    Mire kiszabadítottam magam, és mire Andrással (mint kiderült, nem Javier a neve) végigmegyünk a belváros gyönyörűen berendezett terén, és mire felérünk a lakásomhoz, ahova lovagom elkísért, döbbenten vettem tudomásul, hogy a kulcsom szőrén szálán eltűnt. Útközben megtudtam hogy csinos vagyok, és a Snoopy-s pizsamám a kedvenc, habár a tappancsok hasznosak, azért még mindig nem érti a szék vagy asztal húzogatás misztikumát. Azt hitte, hogy csak meg akarok vele ismerkedni. Mondtam, hogy nem így szoktam. Tulajdonképpen, jobban belegondolva, egyáltalán nem szoktam ismerkedni, és most se ismerkedek, csak jó lenne megtudni hol a lakáskulcsom.  Táska tartalma ki, Juliska néni integet a harmadikról.
    - Vikikém, itt volt anyád és azt üzeni, hogy meglocsolta a palántáidat és elvitte a kulcsot a zárból, mert kinn felejtetted. De nem zavarok, csak szóltam hogy tudj róla.
    Basszus. Nem tudom minek örüljek jobban. Hogy megvan a kulcsom, hogy Juliska néni cinkosan rámkacsint és bandzsítva a srác felé sandít,  vagy hogy anyám meglocsolta a szerencsétlen növényeimet, amik úgy tapadnak életemhez mint a bélyeg a borítékra.
    - Köszönöm Juliska néni, de miért nem adta be anyám a kulcsot magának?
    Ezt a kérdést inkább anyámnak kéne feltennem, de Juliska néni többet tud mint egy percrekész wikipédia, és könnyebb is belőle kihúzni a választ, mint anyámat pellengérre állítani és vallatni.
    - Nos! – és ez már rosszul kezdődik – édesanyád úgy elrohant, hogy még köszönni is elfelejtett.
    Hát, remek. Itt állok Javier Bardem Andrással, aki megint belelát zavaros, kusza életembe, ahol az egyik kiírt szereplő után a következő epizód mellékszereplője várja sorsát. Aki szintén én vagyok.
    - Mi lenne ha felmennénk hozzám, kifújod magad, felhívod anyádat, megbeszélitek a helyzetet, és ha kell, elviszlek hozzá kocsival.
    A kérdő tekintet választ vár. Nemrég végérvényesen kitöröltem Károlyt az életemből. Nem sírtam, csak este üvöltöttem fájdalmamban, lehet a srác hallotta is, és most szánalomból megment. Jól nézek ki, a hibernált külsőmet ki kéne használni.
    Rendben, rendben, rendben, dübörögi egy hang a fejemben. Hülye vagy hülye vagy hülye vagy, konstatálja lelkesen a másik. A „rendben” és a „hülye vagy” között az a különbség, hogy rendben ha hülye vagy, de hülyén nem lehetsz rendben. Úgyhogy, mivel anyám itt lakik nem messze, és nincs mobiltelefonja, pedig minden karácsonyra elhúzom előtte a mézesmadzagot egy előfizetéssel, csak bízni tudok benne hogy délután 5 órakor otthon van, és a vonalas telefonját meghallja, és felveszi egyetlen gyermekének.
    András lakása meglepően otthonos. Olyan mint az enyém, csak férfiban. Vagy még sose láttam férfilakást. Igazi macskaként röntgenszemeim azonnal pásztázó üzemmódba kapcsolom, női kellékeket keresek. Nincs. Semmi. Itt minden pasztel és idomul. A függöny a kanapéhoz, a konyhabútor a hűtőhöz, az amerikai konyha az ebédlőasztalhoz. Sehol egy levedlett zokni, sehol egy ledobott újság. Nyugtázom, hogy Andrásunk meleg, és boldogan szabadulok fel érzelmi félelmeim fogságából. Nem hittem, hogy egyszer ennek is örülni fogok. Ha meleg, akkor nem kell sem taktikáznom, sem megjátszani magam, sem félnem. Hurrá, gondolom megkönnyebbülten, és felhívom anyámat.
    Persze nem veszi fel a telefont.
    Anyám királynő módjára ül a kanapén, mereven mint a beton, összeszorított rúzsozott szájjal, és szúrós tekintettel.
    - Viktória! – Viktória? Ajjaj, gondolom, megint nem tettem helyére a játékaimat… – Tíz év után kell megtudnom, hogy Károly nős?
7.
    Eltelt három hét, majd három hónap, kicsi lelkem darabjai lassan helyére kerültek. Adatrögzítő munkám új kihívásai egy multi bértáblázatának feldolgozásában teljesedtek ki. Egyetlen kreatív önmegvalósításom, hogy néha kimentem a gangra és köszöntem Juliska néninek és Józsi bácsinak. Naponta többször is.
    Anyám nem állt szóba velem. Hála istennek? Néha jó lett volna, ha hoz ételt vagy csak úgy bekiabál. Vagy rám kiabál. Hiányzott. Károly visszahozta a szöszszedőt, pontosabban laposra nyomva beletuszkolta a postaládába, és reméltem, hogy soha többet nem hallok róla. Megkönnyebbültem? Fura volt az érzés és hiányos. Se gyűlölet, se megkeseredés, csak a közöny. Kiégtem. Tíz év elszállt az életemből, mint egy héliumos lufi egy születésnapon. És nem születtem ujjá tőle. Inkább hétvégente belevágtam az életbe, a kisváros egyetlen terének éjszakai életébe. Ott folytattam, ahol abbahagytam.
    Hát így történt. Pár nap múlva elvesztettem az eszemet, a maradék önértékelésemet, és összejöttem a melegnek hitt alsó szomszéddal.
    Még soha senki nem simította úgy végig a hátamat, nem nézett úgy a szemembe, mint András két emelet között valahol a lépcsőfordulóban. Csak dörzsölték eddig a bőrömet és félrenéztek, mert jobb kerülni a tekintetet, mint megtanulni olvasni belőle. A hajnalig tartó beszélgetések, a séták szombat esténként, a titkos megfigyelésem, hogy sose beszél kapcsolatokról, férfiakról, nőkről, a titokzatosság félelmetes és izgató keverékét hozta ki belőlem, amikor eldöntöttem, hogy lehet akár önmegtermékenyítő csiga is, nekem akkor is kell ez a férfi. Ő lett az én lelki társam, aki kihúzott a gödörből. Általa éltem túl Károly átkát, és lettem megint nő.
    Aztán másnap…
    - Tudod, nekem ez nem megy – mondta.
…aztán elment. Végleg. Csak így. Milyen egyszerű.
    És most itt ülök két nyilvánvaló csíkkal az ölemben a vécén, és kapaszkodok a terhességi teszt két végébe, mint a majom a banánba, fejem meredten nézi a lázmérő alakú bizonyítékot arra, amire egész életemben vágytam. Csak ülök. Leülöm a letöltendőmet, a hazárdjátékaimat, a kockázatos céltudatlan életemet, és közben azon gondolkodom, hova jutottam. Ez volt az egyetlen célom, ami most beteljesülni látszik az apró toalett zárt ajtaja mögött? Gyorsan összezárom még működő gátizmaimat, nehogy kijöjjön a gyerek.
8.
    - Viki! Mért nem nyitod ki az ajtót? Az anyád vagyok!
    Na persze. Ki más. Reggel nyolc óra van, és ebben a kisvárosban hétkor már órákat járnak leolvasni, nyolc óra már a hasadra-süt-a-nap kategória. Mi a francot akarhat anyám talpig díszben? Hülye kérdés. Mindegy mit. Úgyis az van, amit ő akar. Meggyűrni, kivasalni, irányítani, terelgetni, ordítani, megmondani. Hogy én mért nem lettem ilyen határozott az életemben?
    Anyu sose törődött azzal amit csinálok. Inkább megmondta mit csináljak. Hozd ide, tedd le, vegyél vissza, és egész életemben visszavettem. Olyan vagyok mint egy ló, akinek a hámját az anyám tartja és irányítja. Húzd meg-ereszd meg. És most megint itt áll az ajtóban és bebocsájtást kér. Pontosabban számon kér.
    - Nyitom! – Nincs más lehetőségem. Lenne még esélyem átmászni az erkélyen Józsi bácsiék teraszára, de hallottam őket elmenni a vidéki kertjükbe, inkább győzzön az elfogadás és a 44 év rutinja. Anyám a térfelemen belül, állok a kapuban, és védek. Még a szürke mackónadrág is stimmel.
    - Te Viki, ki ez a srác akivel látnak a városban? Kozmetikus Zsuzsika mondja, hogy már jó ideje egy fiatal hapsival lógsz éjjel és nappal. Tudod, Zsuzsikának a belvárosban van szalonja, a téren, onnan mindent lát. Téged is látott már nappal is, és amikor beesik neki késő este vendég, még azt is látja, mi történik éjszaka mert szegény későn szokott végezni. Nekem is el kell mennem hozzá, de nincs időm, na majd látom és egyeztetek vele időpontot, mert ugye minden csak szervezés kérdése.
    - Anya! Mit akarsz? Kérlek, fogalmazz egyértelműen.
    Tudom, hogy jön egy csattanó, minden más csak körítés. Mint a pofonok a szónoklatok előtt még tinédzser koromban, amikor anyám már kifejezte, hogy lehet ugyan véleményem, de az utolsó szó az övé. Apám mindig szólt, hogy nem kell olyan keményen bánni a gyerekkel, de ez általában csak a fókuszt vitte el rólam, és szegény öreg végighallgathatta a monodráma első és második fejezetét szünet nélkül.
    - Te éled világodat, engem meg hívogat a Károlyod. Hogy mennyire szenved. Hogy mennyire hiányzol neki. Hogy mennyire megbánta minden tettét. Hogy el fog válni és csak érted él. Hogy lehozza neked a csillagos eget is…
    - Fejezd már be! Anya, anya, anya, kérlek! Ha ennyire szíveden viseled Károlyunk sorsát, akkor élj vele te, hisz közöttetek is 13 év korkülönbség van, csak nálad az ő javára. A fenébe a magánéletemmel. Lehet, hogy egyszer a büdös életben eldönthetem mit akarok?
    Tulajdonképpen ezzel a bátor rövid monológgal jöttem rá, hogy anyám rajtam kéri számon saját elcseszett életét.
    - Viki! Én mindig a javadat akartam. Amikor meghalt az apád, elvesztettem életem egy darabját. Te maradtál nekem. 46 éves voltam, te felnőttél, ki akartál repülni, és én nem tudtalak elengedni. Azóta ragaszkodom hozzád, hogy helyre tegyem minden hibámat.
    Bingó. Hogy én ezen miért nem tudok meghatódni? Dráma! Csehovi szóhasználat és a fádó portugál népzene érzelmi keveréke. Úgy körülbelül a végkifejlet előtt egy jelenettel. Erre csattan általában vagy egy poén vagy a kulcsmotívum. Várom a habzóhátú kiteljesedést, a nagy melodráma kibontakozását. Amikor a hősnő hátracsapja haját, kihívóan a mellékszereplő szemébe néz, és elárulja hogy ő volt a gyilkos.
    - Anya, de…. – kezdeném a végig se gondolt választ, de helyette most jön a színpadi kielégülés.
    - Nincs de! Megmondtam! Szépen felhívod a Károlyt, és elbeszélgetsz vele!  - staccato, mint Verdi Traviátája, amikor a csaj az asztalon táncol.
    - De nekem nincs mit megbeszélnem a Károllyal.
    - Hát én beszéljem meg vele azt is, hogy nem akarsz vele beszélni? És hogyan képzeled? Ki lát bele a te lelkecskédbe? Legfeljebb a könyveid! Pelenkázásod óta mást se teszek csak takarítom utánad a mocskot. A diplomádat. A hiteledet. A kirúgásaidat. Mikor fogsz felnőni? Megtettél mindent, hogy legyen egy normális kapcsolatod? Bizonyára. A magad módján. Mit tettél, Viki? Itt ülsz a négy fal között és olvasod a regényeidet.  És a regényeidhez méred az életedet. Megnyugtatlak, hogy olyan nincs és nem is létezik. Azt hiszed, nekem könnyű volt apáddal, nyugodjék békében? Csak enni járt haza és meccset nézni. Beleőrültem, hogy nem tudtunk egy normális programot kitalálni ebben a kisvárosban. Még egy vacak kis kertünk sem volt ahova kimehettünk volna kapálni. Én a könyvtárban elvoltam, apád a gyárban, aztán este találkoztunk és kergettük egymás ábrándjait. Azt hiszed nekem nem voltak álmaim? Én is szerettem volna királylány lenni, de nekem a szüleim a háborúban meghaltak, dédnagyanyád nevelt föl. Aztán ő is meghalt, most meg itt vagyunk ketten egymásnak és így is maradunk úgy néz ki.
    - Anya, terhes vagyok!
    Mivel a monológok a harmadik felvonásra íródnak, itt már érzékelhető volt a végkifejlet. De improvizációra nem készült föl. A folyosó szűk falai támasztották meg jobbról és balról. Majd megfordult és elviharzott. Lehet, soha többet nem látom az anyámat.
9.
    - Anya, engedj be, én vagyok az, Viki! Anya! Itthon vagy?
    Dörömbölök, mint egy végveszélybe került menekült. Olyan, mintha senki sem hallaná, hogy itt vagyok. Pedig anya benn van a lakásban, mert a kulcsommal nem tudom kinyitni az ajtót. Mi a fene folyik odabenn? – Anya, az isten szerelmére, nyisd már ki az ajtót!
    Végre! Szezám, tárulj, anyám feje jelenik meg a résnyire kinyitott ajtón.
    - Viki, most nem alkalmas. Most menj el kérlek. Majd hívlak.
    Mi a frászkarika? Az én anyámnak nem alkalmas a jelenlétem? Hogy a fenébe képzeli ezt? Nekem tényleg voltak olyan időszakaim amikor nem volt alkalmas anyám jelenléte, de ő ezt sose érzékelte, jött, csörtetett, belegázolt és jól ott volt. Aztán utasított, rendezett, megmondta, kitalálta és letudta. Úgy söpröm félre szilárdnak hitt állásában, mintha a függönyt húznám el az ablak elől. És a döbbenettől nem csak szólni, de pislogni, lépni, levegőt venni és az élet apró jeleit is elfelejtem produkálni. A szoba közepén Károly ül bűnmegbánó ábrázattal és olyan zavarban, mintha épp most kaptam volna őket rajta egy légyotton. Mi a fene folyik itt?
    - Mi a fene folyik itt?
    - Én talán megyek is…
    Az utóbbi időben talán soha nem történt meg, hogy Károlyunk a jelenlétemben távozni készült volna. Sőt. Mint valami ragacs cuppant eddigi életemre, és úgy próbált magához tapasztani pillanatragasztót használva, de én hála istennek olyan vizes bázisú lettem, hogy már rég nem fogott rajtam semmilyen csodaenyv. És most ül borostásan, kialvatlanul, nem néz rám, és tudja, és érzi, hogy tudom és érzem, hogy itt valami nem oké.
    Nem állom el az útját, amikor kifele megy, lesüti a szemét és pislog kifelé a borostás, ápolatlan arca mögül. Ekkor még nem tudtam, de így láttam utoljára. Kiábrándító és kellemetlen valójában, talán igazi énje végre ellustult,  álcázatlan valódiságában. Talán csak éreztem, vagy a hormonjaim életigeneltek, anyámra vetett pillantása belém bújtatta a kisördögöt.
    Atyaég. Ezek összejöttek….
    - Anya, mi a fene folyik itt? Valami furcsát érzek.
    - Furcsát, azt érezhetsz Vikikém, a te állapotodban….
    - Anya, nem viccelek. Tudod, hogy mindig megérzem a helyzeteket. Ne kamuzz. Itt valami történt, és én rá fogok jönni hogy mi az.
    - Persze Viki, történt valami. Először is semmi, mert az is valami, másodszor pedig ha történt is valami ahhoz már neked semmi közöd.
    Emlékszem az ajtó biztonságot adó támaszára, amikor háttal lecsúsztam a lapján. Most csak a gerincemből szállt ki az a zsinór, vagy tartóoszlop, ami egyenesen tartja felsőtestemet. A lábaim által való cserbenhagyást követően fenekemet már csak egy, a telefon mellett álló bieder szófa tarthatta meg, olyan rideg kék huzattal, amitől megfagyott az altestem.
10.
    - Anya, te összejöttél Károllyal? – rebegtem.
    - Megőrültél? Viki! Mégis kinek gondolsz engem? Sok abberált hülyeséget hallottam a világról, de ugye nem gondolod, hogy a tulajdon anyád lealacsonyodik egy perverz viszonyba? Egyszerűen csak nem akartam, hogy lásd hogy itt van, ilyen állapotban. És neked már nem kell találkoznod Károllyal, mert ennek már vége. Meg akartalak kímélni a vele való találkozástól, ennyi.
    - De akkor miért éreztem rajta azt az iszonyatos zavart és lelkiismeretfurdalást? Elmondtad neki, hogy terhes vagyok?
    Na, ebben az egyben hasonlítok anyámra, Addig nyomozok, amíg nem találom meg a számomra logikus magyarázatot. Ezek az én apró sikerélményeim, megnyugtató önfejlesztő keresztrejtvényeim.
    - Nem mondtam el. Ha tudnia kell, nem az én számból kell, hogy megtudja. És még nincs itt az ideje, hogy világgá kürtöld a dolgot. Tudod, a három hónap, utána jön a biztos!
    - Akkor mi a fene folyik itt? És miért nincs rajtad rúzs?
    A vérvörös szájrúzs, anyám nélkülözhetetlen kiegészítője, már olyan szinten beléitta magát ajkaiba, hogy ha nem kente föl magára, akkor is látszódott a nyoma. Ma valahogy azonban még a vér is kiszaladt az ajkaiból. Ettől úgy nézett ki, mint egy szellem az egykori kastélyában, ódon bútorai között, kis fekete koktélruhájában délután ötkor, ondolált, festett hajjal.
    - Na jó, Viki, megérdemled az őszinteséget. Károly ide jár minden áldott nap. És én minden áldott nap hallgatom a panaszait, a volt feleségéről és hallgatom a reményt rólad. Néha szid, néha kétségbeesett, néha nem szól semmit csak ül magába roskadva és néz. Egy ilyen lelkizős, kiborulós, sírós, kétségbeesett pillanatban anyai szívem ellágyult és megöleltem. Itt ültünk a kanapén és éreztem hogy az ölelése megy át valami másba. Én apád óta férfira nem néztem, emléke örök és kőbe vésett. Lehet megérted, lehet nem, de hosszú idő után olyat éreztem, amit már a lap túloldalára száműztem, és nem olvastam vissza. Olyan szinten ijedtem meg az érzéseimtől, hogy ellöktem magamtól. Na, abban a pillanatban akartad betörni az ajtót. Most még én is rakom össze a fejemben a jelenetet, de azt hiszem, ez kellett, hogy utoljára lássuk Károlyt.
    - Jézusom anya, mindjárt elhányom magam….
    - Nyugodtan Vikikém, én sem vagyok büszke magamra. De talán ez kellett a kölcsönös elengedéshez. Én most csak egy eszköz vagyok közöttetek. Tíz évet mosok le rólatok, de vállalom a kockázatot mert szeretlek, és mindig a legjobbat akartam neked. Ez most furán hangzik, de ha majd megszületik a gyereked, tudni fogod, hogy az anyai szeretetben nincs határ. Én így dolgozom föl korlátaimat. Sajnálom ha nagyon feszegetem. Tudod Vikikém, egy szem gyerekem vagy, és mindent megadnék neked a világon, amit csak el tudsz képzelni. Az ember beledöglik hogy csak addig takarózhatunk, ameddig a takarónk ér. Ezért kompenzállak a tapasztalataimmal, az éveimmel, a tudásommal és a nemtudásommal. Szörnyű így élni, hogy sose tudtam neked megadni azt, amire tudom, hogy igaziból vágytál. Mert tudom hogy vágytál a nagy szabadságra, csak én olyan korlátokat szabtam, ami igaz hogy biztonságot adott, de nem tanított meg a valós életre, arra, ami minden ilyen kismadárnak jár.
    Anyám szerint tehát madár vagyok. Egy jómadár. Egy madár a saját kalitkájában. Miután végighallgattam védőbeszédét, persze kicsit elérzékenyülve a helyzet mélységén, mérhetetlen erővel tört rám a magányvágy. Ha van ilyen. Csak ülni valahol, ahol a csönd mélyebb mint a Marianna árok, ahol nem veszi el a figyelmemet az aktualitás pillanata és ahol minden mélységgel közelebb kerülhetek valódi életemhez. Én is így fogom nevelni a gyerekemet? Apa nélkül, folyamatos bizonytalanságban és félelembe kapaszkodva? Hogy neki jobb legyen ezért meg se engedem majd, hogy megtanulja, mi lehet számára  a legjobb? És mi a legjobb? Az én életemben mindig az volt a legjobb, ami épp akkor történt velem, csak nem a legjobbnak éltem meg, most viszont látom, hogy nem lehetett volna jobb.
    Miközben így filozofálok, otthagyva anyát, gyerekkort, emlékeket és korlátokat, csak ülök a folyóparton a kedvenc kispadomon, de nem látom a vizet, mert a legnagyobb biztonságot mindig a szemhéjam adta, a mögötte levő zárt világ néha vibrált, néha megmutatta legmerészebb álmaimat, és néha olyan sötétséget produkált, hogy a pokol legmélyebb bugyra Dante eposzában közel se ilyen. Eszembe jut, hogy milyen vicces az élet. El kell engednünk dolgokat, mert ha nem engedünk, az élet az érdekünkben akár obszcén jeleneteket is produkál, csak hogy megmentsen egy esetleges katasztrófától.
    Azt hiszem, boldog vagyok. Andrással vagy nélküle. András nem hívott fel. Írtam neki, válaszolt, de ez csak egy lelkiismeretfurdalásos udvarias válasz volt. Hogy egy férfi kifarolhat-e miután befarolt, erről nem szóltak az etikai kódexeim, de már nem is bántam.  Nekidőltem a falamnak és biztos támaszt találtam. Hogy egy nő felnőhet-e röpke pár hét alatt azt nem tudom, de kezdtem érezni a felelősségvállalás új szintjét.
11.
    Azt hiszem, a világon már senki más nem fog engem megérteni, csak Józsi bácsi a szomszédból. Jön, hunyorog kettőt megnyugtatásként a malac szemeivel, megkérdezi, hogy segítsen-e valamit, és nem kér pálinkát. Na, ez a legszörnyűbb az új helyzetben. Hogy a jól bevált rituáléink fenekestül felborulnak. Talán tudja, hogy terhes vagyok? Terhesen már nem iszunk? Egyszer azt mondta, egy hétvégi halaszthatatlan bekopogása után, hogy a férfinak meg kell éreznie a nő minden rezdülését. Tisztán emlékszem, hogy példaként az állapotosságot hozta föl. Hogy ha a férfi szereti a nőt, akkor észreveszi rajta. Józsi bácsi szeret engem. Nos, ez a megnyugtató kiindulópont ad erőt minden nap, hogy a reggeli álmodozások elmúljanak, és reálisan nézzek bele a tükörbe. Honnan hova tartok, mit akarok és miért. A fölös időmben pedig a nőgyógyászati rendelőt látogatom, hiszen korom miatt mindenki meg akar győzni pro és kontra és mindenki jobban tudja mi jó nekem, kivéve engem.
    Úgy fest, eljutottam életem azon pillanatához, amikor hála a sok káráló varjúnak, megkérdőjelezem magamban, hogy jól döntök-e. Egy középkorú nő szülhet-e gyereket, ha pár hete még ő maga is gyerek volt? Egy középkorú nő, aki a társadalom peremére kerül, mert sose épített karriert, lehet-e felelősségteljes önmagával és vállalt terhével szemben? Egy középkorú nő, aki inkább elbújt a világ elől, semmint érzékelje a sérelmeket, csatákat, beilleszkedési problémákat, fel tudja-e venni a versenyt a sok beszólás, ellenzés és kritikával szemben amire számíthatok, ha elérek terhességem azon pontjára, ahol már látható állapotom? Vagy simán vállaljam, hogy csak meghíztam? Ó szegény Viki, az anyja halálát zabálással kompenzálja…. Olyan lassan, mint egy fóka, biztos beteg… mert vidéken ha más vagy, akkor beteg vagy. Akár mentálisan akár fizikailag. Ha nincs rá konkrét magyarázat, akkor a képzelet szárnyakat ölt. Az én egóm pedig meddig képes viselni ezt? Meddig véd meg, hova védelmez?
    Mindezt egy kisvárosban megélni... Talán el kellene költöznöm. A szégyen olyan erősen beleégette magát az életembe, hogy lakásom négy fala közül a magánéletemet sose vittem ki, nehogy megszóljanak, beszéljenek rólam vagy megbélyegezzenek. 26 éves korom után vénlány lettem, aztán szerető, most meg megesett, ráadásul öregen. És a férfi elhagyta. Vonyít a nép, látom magam előtt, ahogy a főtéren körbeállnak, mutogatnak, és visítanak kárörvendően, persze csak nők tudunk ilyen gonoszok lenni, a férfiak a távolban döntenek: megkövezés…
     Izzadtan ébredek rémálmomból, hál istennek még az első kő elhajítása előtt. Mintha kissé alább hagyott volna a szexuális túlfűtöttségem. Isten szeret engem. Gyors rókázás reggeli előtt, hogy a friss ételnek szabad folyást engedjek, de ez már rutinosan megy, majd bekapcsolom számítógépemet és végigfutok a híreken.
12.
    Anyu a nyár utolsó hónapjának utolsó hetében ment el. Rám hagyta életemet az új feladat elé állított fészekrakó hormonjaimmal. Tudta, hogy most már nincs rá szükségem. Felnőttem. Megengedte az életnek az utolsó érzést, amitől talán megijedt, talán nem tudott vele együtt élni, vagy csak nem akart. Károly megölelését vitte magával. Pedig jó lett volna még veszekedni, összerakni napokat, feladatokat leosztani, vagy csak hárítani problémákat, hogy ne nekem kelljen velük foglalkoznom. De az élet már csak ilyen.
    Elaludt. Olyan banálisan hangzik, hogy az én anyám, aki mindig pattant, ha kellett, mindig mozgásban volt, és a dinamikája forgatta a földet, egyik reggel nem ébredt föl. Kerestem a gombot amit előző este elfelejtett bekapcsolni, de csak az előre kikészített ruháit találtam a szobainasra helyezve gyűrődés nélkül, meg a bekészített kávét amit a mai napig nem főztem le, hátha visszajön és követelni fogja.
13.
    A főtér kávézója most is tele van emberekkel. Sóhajtva ébredek Csipkerózsika álmomból. Én már időben kijöttem, és itt lebzselek jó ideje. Nincs jobb, mint a nyár utolsó napján a perzselő hőségben kiülni a napernyős teraszra és benyomni egy laza mille de fleurt. A tetejét letakaró vékony tészta finoman pattan a villa alatt és olvad bele a sárgás krémbe, de az alja nem enged. Mint életünk gyökerei a mindennapjaink nyomására. Belevetem magam az életbe, de a gyökereim nem engednek. Meleg van. Már hetek óta kimerítettük a kánikula fogalmát. Itt ülök, várom a szelet és nyomom magamba a kalóriákat. Sose vigyáztam az alakomra, most meg már mindegy. Ez a pár villányi pici boldogsághormon csak feltölti kiszikkadt szervezetemet. Ülök a kisváros főterén és nézek ki a fejemből, mint régen, látom történetem statisztáit ahogy vonulnak át a szögletes városrészen, ki párban, ki egyedül, és van aki a telefonjába merítkezik, gondolva, hogy a társasági életet élők táborát erősíti. Hunyorgok a napba, és a felhők úgy érkeznek tisztítva látásomat, mint amikor a színpadi függönyt húzzák be az előadás végén.
    Mekkora a valószínűsége annak, hogy életem két meghatározó férfija épp ekkor és épp most halad át egymással szemben a főtér két irányából?
    És mekkora a valószínűsége annak, hogy a felhők épp ebben a pillanatban szórnak sűrű záport a száraz földre? De olyan erővel, hogy a szabad ég alatt sétáló, álldogáló emberek pár másodperc alatt fedezéket keresnek. A tér kiürül.  Egy pillanatra elveszítem a két férfit a látószögemből, majd döbbenten látom, hogy kávézóm napernyői alatt bújnak meg egymás mellett. Ott áll a két férfi, szinte a válluk is összeér a tömegben, nem ismerik egymást, és az egyetlen élőlény, aki összeköti őket, tőlük pár méterre ül és pergő pulzussal lesi őket. A seggemben puskapor, izgek-mozgok, és nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek. Életem két főszereplője itt áll az összehúzott függöny mögött, és nem tudnak meghajolni, mert ebben a pillanatban nem ők az ünnepelt sztárok.     
    Ekkor villám hasít a főtér közepébe, és megáll az idő.
    Tudom, anyám parancsolt rám valahonnan fentről, hogy maradjak veszteg.




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2019
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2019:

jelige: Viki története

Hír értékelése
Értékelés: 5
Szavazat: 1


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2019

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.09 másodperc