Motesiky Árpád a vidék írója, ennek minden attributumával.
Vidéken él és alkot, írásai a vidéki élet tükrei. Többen vannak ilyenek, de mi alig veszünk róluk tudomást. Pedig a helyzetük, publikálási gondjaik, anyagi létkörülményeik alig változtak az elmúlt évtizedekben. Seregük, főleg a nemzetiségi irodalomban jelentős, ahol a publikálási lehetőségeik egyre szűkülnek. Kevés az újság, folyóirat, a könyvkiadók megélhetési gondokkal küszködnek. Ugyanakkor hitem szerint a vidéki írók szerepe egyre nő.

Ők adhatnak híradást, jelzést az életnek azokból a régióiból, ahová az „elit” irodalom termelői már nem jutnak el. Pedig ezek a jelzések fontosak lehetnek, főleg nemzetiségi életünk körülményei közt, ahol az odafigyelés természetszerűen lanyhább, a jelzőrendszer foghíjasabb.

     Nyitra és vidéke, a barsi tájak, ahol Motesiky Árpád él, s amely táj gondjait, örömeit írásai tükrözik, pontosan egy ilyen homályba burkolózó vidéke a szlovákiai magyar életnek. Írásai szinte az irodalom, újságírás minden műfaját felölelik. Elbeszélések, karcolatok, portrék, tanulmányok, riportok, tudósítások, könyvismertetések, műfordítások jelzik szülőföldje életének minden arra érdemes eseményét.
     Persze, abban is mester, hogy az életnek ezekre a rezdüléseire felfigyeljen. A Petőfi-rajongó édesapa, Jócsik Lajos kebelbarátja, aki a háborút követő magyarüldözések idején kézen fogta kisfiát, elvitte a nyitrai temetőben nyugvó Erdős Imre paptanár, „branyiszkó hőse” sírjához, s elmondta gyermekének a hősi csata erkölcsi helytállásra intő történetét. Motesiky bevallása szerint ez a hősi példa mocorgott benne azóta, életének minden kritikus pillanatában. 1956-ban, amikor diáktársaival gyászszalagot tűztek a gomblyukukba, 1968-ban a Csemadok nyitrai járási titkáraként, amikor benne is ott buzgott a remény, hogy sikerül megszabadulnunk minden nemzetiségi gondunktól.
     Ekkor már rendszeresen publikált. Írásai a Hét, később az Életünk hasábjain jelentek meg. Az igazi lehetőségeket azonban az 1989-et követő idők hozták. Végre szabadon utazhatott. Írásait most már magyarországi, erdélyi, kárpátaljai lapok, cseh folyóiratok közlik. Megjelennek első könyvei (A szabadságharc lovagja, Hetedhét láthatár), hosszabb történelmi, helytörténeti tanulmányai. Áldozhat nagy szenvedélyének, a vadászatnak, folytatja a nagyhagyományú vadászirodalom felvidéki alkotóinak munkásságát.
     Mindezt „gyalogvitézként” a kisebbségi, vidéki írók sanyarú körülményei közt végzi. Reméljük, hogy az odafigyelő regionális politika itt is érezteti majd üdvös hatását.
     Addig is kívánom, Árpád, ne fogyjon az elszánásod, kísérje erő és egészség további munkádat!