Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Március
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 32991
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Cukrozott mogyoró

Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat  2008- Van kedvenc szavad?
- Nincs….
- Azért csak van valamilyen szó, amit kicsit jobban kedvelsz…

Én ugyanígy félre értettem, amikor valamikor Őtőle hallottam ezt a választ. Most csak álltam, és nem mondtam a Fiúnak semmit. Nem magyaráztam Őróla, és nem akartam megismételni az Ő szavait.
Régen történt már az, és én akkor még nagyon fiatal voltam. Csodálkoztam ezért, hogy most mégis úgy szorított valami a torkom körül. Ugyanakkor néma ujjongás feszített belülről, és tudtam, hogy Ő van velem. Akkor is, ha ez lehetetlen, akkor is, ha Ő már nincs többé. Láttam magam előtt, ahogy fejét fölszegve, égbe fúródó tekintettel mondja ezt a „nincs”-et kérdésemre, és aztán, hogy én sem értettem, magától hozzá teszi:
- A nincs a kedvenc szavam…. Nincs, nincs, nincs! Ha így ismételed, annyi erő gyűlik fel benne…. Néha jó lenne csak így pörögni – és elkezdett a tengelye körül forogni, kitárta karjait, mint két ernyedt szárnyat, és forgott, forgott az utcán, és a szeme ragyogott.
-  Pörögnék, és valami nagyon erős, nagyon szép hangon kiáltanám, hogy nincs, nincs!....
A Fiú csak az én tekintetemet látta, és nem hallott mást, csak kettőnk csendjét. Nem látta Őt, ahogy pörög széttárt karokkal, pörög vele a haja, s a könnyű tavaszi kabát szétgombolt szárnyai, és nem retten vissza az értetlen tekintetektől. A Fiú nem hallja a „nincs”-eket, amelyek fölszállnak az Ő szájából a tömör alkonyatba, amelyek összeszorítják a szívemet, fájnak, de mégis olyan szépek….. Nincs….. És most már Ő sincs…. Csak én vagyok. Az, akivé azóta lettem. Néha még érzem magamban az egykori valakit, aki Ővele voltam, aki néztem Őt nagy szemekkel, és befogadtam magamba mindazt, ami Őbelőle áradt. Ilyenkor, amikor felbukkan bennem az a régi, ilyenkor érzem azt, hogy Ő is velem van. És tulajdonképpen örülök Neki. Pedig mindez már a múlté. Ő elment, én pedig berendeztem az életemet Nélküle.
De a Fiúnak nem beszélhetek Róla….
Olyan kevesen ismerték. És azután, hogy elment, olyan kevesen keresték…. Megmondta, hogy így lesz.
- Nem is lehetne másként – mondta. A Lépcsőkön ültünk akkor. Megint naplemente volt, talán a legszebb, amit életemben láttam. Narancssárga fényben ragyogott minden. Én is biztosan megfestődtem az alkonyat tűz-színétől, de akkor csak Őt láttam, és látom ma is magam előtt, ahogy ül a Lépcső legfelső fokán, tekintete a messzeségbe réved, haját meg-meglebbenti a közelgő este szele, és ragyog, egész lénye a búcsúzó nap fényében tündököl.
- Biztosan érzed, mire gondolok. Én elvágyom innen. Itthagynék mindent. És ezért nem érdemlek semmit…. – Úgy éreztem, értem. Pedighát nem érthettem úgy, ahogy az ész, az Értelem felfogná. Más volt ez. Én Őt értettem. Azt, amit érzett. Mert Vele együtt éreztem azt. És az ellen nem lehet vitatkozni, azt csak tudomásul lehet venni…..
Néztem a Fiút, ahogy némán lépkedett mellettem. Tudomásul vette hallgatásomat, és ő is hallgatott. Megértett? És ha most még nem is értett meg egészen, meg fog majd érteni valamikor? És Őt, Őt is megértené? Azt is, hogy el kellett mennie?....
- Tudod, ez olyan, mint a szívem – magyarázta még nagyon-nagyon régen. Akkor még igen kicsi voltam. Az egész valóm a szemembe költözött, úgy ittam, szívtam vele magamba lényét.
- Hiszen a szívem az egyik legcsodálatosabb dolog, míg a bordáim mögött lapul… Ám ha kitépem, hogy megmutathassam neked, egyrészt meghalok, másrészt csak megrémülsz a véres cafatok láttán… - Egy parki fa ágán ültünk, senki sem láthatott, mert a dús lombozat eltakart. A falevelek lággyá szűrték a fényt, susogásuk fészket font körénk. Szorosan összebújtunk, a távolság köztünk mégis leküzdhetetlennek hatott. Ő izzadt, fakéreg-karcolta tenyeremet kezébe vette, és óvatosan mellkasára helyezte. Ott tartotta egy kis ideig saját, puha tenyerével, s én megéreztem szíve táncának gyengéd ritmusát.
- Látod, megmutatni nem lehet. De ha jól figyelsz, mégis megérezhetsz belőle valamennyit…. – csak ennyit tett még hozzá. A hangja, és az arca mesélték tovább nekem, mert én akkor még nagyon fiatal voltam….
Megint a Fiúra pillantottam, majd gyorsan visszakaptam a tekintetemet. Nem akartam, hogy észrevegye, hogy nézem. Nem akartam, hogy megkérdezze: Mi van? Nem akartam, mert nem tudtam volna mit mondani. Ó, miért nem lehet mégis kitépni azt, ami odabenn dobog?! Miért nem lehet a magasba emelni, és kiáltani:
- Nézzétek! EZ vagyok én! Csak az jöjjön közelebb, aki elviseli, aki nem akar se szebbnek, se jobbnak, csakis, csakis ilyennek látni!....
De igaza volt, nagyon hamar elvéreznék. És mennyi vér, mennyi szenny hullana a közelállókra…
Megsajnáltam a Fiút. Kínos lehetett neki a hallgatásom.
- Ismertem egy embert, aki már többé nem lehet velem – mondtam ki elég ügyetlenül azt, ami a leghangosabban szólt a bensőmben. Nem akartam Róla beszélni, nem akartam Őt elárulni. De meg akartam ajándékozni valamivel a Fiút a hosszú hallgatásért cserébe.
- Nem tudott itt lenni – próbáltam folytatni, és éreztem magamon a Fiú tekintetét. Tudtam, hogy furán, és esetlenül hangzik, amit mondok.
- Túl könnyű volt. Elszállt…
- Elszállt? – ismételte meg a Fiú.
- Mint a gázzal töltött léggömbök. Egy nehezékhez kell kötni őket, mert amelyiken nincsen súly, elszáll….
- Őrajta nem volt súly?
- Nem volt…. – leheltem….
Magas kőfal tetején ültem akkor, lógáztam a lábam a járókelők feje fölött. Egy ideig őket néztem, ahogy maguk elé meredve, komolyan haladnak valamilyen pontosan megszabott cél felé. Senki sem vette észre a feje fölött piros pántos szandálomat, noha gyakran csak karnyújtásnyira voltak tőle. Aztán Őfelé fordítottam az arcomat. Hunyorítanom kellett, mert a nap a válla mögül sütött, s így nem tudtam az arcát pontosan kivenni. Csak feszült alakját láttam, ahogy négy-öt lépésnyire idegesen eltávolodott tőlem, majd ismét visszasétált a fal sima tetején. Akkor mondta ezt.
- Tudod, én üres vagyok. Nincsen bennem semmi. Olyan üres vagyok, mint egy buborék…. És olyan gyenge is, mint egy buborék….. – Nem akkor beszélt erről először. Mégsem tudtam mit válaszolni. Újra erőt vett rajtam a tehetetlenség kétségbeesése. Kiáltani szerettem volna, de nem volt mit, mert nem volt bennem több egy csonka mondatnál: „De hát, hisz….!” Egész bensőm a folytatást kereste.
- Néha egészen jó, mert én itt mindent nagyon szeretek – folytatta. – Minden ízt, illatot, fényt…. De,… Ó, ha el tudnám mondani! – Idegesen tördelte a kezét. Kereste a szavakat, amelyekkel a legpontosabban leírhatta volna érzéseit.
- Én nem tudok hinni abban, hogy képes lennék valamit is véghezvinni, hogy értelme lenne bármit megtennem…. És tudod, a legrosszabb, amit tehetek, az az, hogy ebbe beletörődöm. Ha harcolnék ellene, ha úgy tennék, mintha mégis hinnék valamiben, belekapaszkodnék valamibe, akkor érdemelnék talán egy kis elismerést. Mert élni néha nagyon nehéz…. De én mindent önként dobok el magamtól, mint az elkényeztetett, és jó dolgukban válogatós gyerekek. Ezért mondom neked, hogy semmit sem érdemlek…. Sőt, saját magam előtt is nevetséges vagyok!
Már nem sétált. Megállt mellettem egészen közel, és egyenesen a szemembe nézett. Keze tétován kotorászott kócos hajamban. Éreztem, mennyire szeret. Talán meg lehetett volna kérdeznem: „Engem sem sajnálsz itt hagyni?” De akkor még csak éreztem, megnevezni nem tudtam a dolgokat. Most pedig, hogy visszagondoltam, tulajdonképpen örültem, hogy nem akartam szeretetét bilincsnek használni. Én is ugyanúgy szerettem Őt, és ezért megéreztem, noha érteni még akkor nem értettem, hogy el kell Őt engednem….
- Egyszer a parkban leült mellém a lócára egy férfi – szólalt meg a Fiú.
- Cigarettát kért, és aztán ottmaradt. Szégyellem, de elég gyanakodva méregettem: „Szatír ez? Vagy szervkereskedő?” – a Fiú elnyomott egy halvány mosolyt. Nem nekem szólt az, hanem befelé, önmagának. Kicsit félretettem saját gondolatom fonalát, és a Fiút figyeltem.
- Különben is, förtelmes napom volt, én…. tudod, én majdnem sírtam ott, azon a padon…. De ha már mellém ült, hát illedelmesen válaszoltam. Hisz elfutni ráértem volna akkor is, ha veszélyesre fordul a helyzet…. – megint elnyomott egy mosolyt. - Aztán beszélgetni kezdtünk. Elmondta, hogy neki sem volt éppen a legjobb napja: nem kapta meg az állást, amire jelentkezett. Azelőtt volt rendes állása, de egy „barátja” jobbal kecsegtette. Ő hát feladta a munkahelyét, a „barátja” viszont cserbenhagyta. Azóta egyfolytában próbálkozik…. És akkor, képzeld, egy könyvet húzott elő a táskájából. Nem is tudom, mi volt a célja vele, mert rögtön rávetettem magam. Én is ismertem ugyanis a könyvet. És háromnegyed órán át ültünk ott a padon, beszélgettünk, és végig volt mit mondanunk e könyvről…. Nagyon fura élmény volt, mert még sosem beszéltem vadidegen emberrel annyira személyes élményről, mint ez az olvasmány…. De talán éppen az hatott olyan üdítően, hogy fogalmunk sem volt egymás kilétéről! Könnyedén mondtuk ki mindketten a legfurább ötletünket is, mert… nem volt mitől félnünk. Tudtuk, hogy soha többé nem látjuk egymást, és nem kellesz soha szégyenkeznünk azok miatt, amiket egymással megosztunk….
Nem nézett rám a Fiú. Valahová maga elé nézett, összeszűkült a szeme, mintha nagyon erősen összpontosított volna valamire. Talán arra figyelt, hogy elcsípje, és a lehető legpontosabban öntse szavakba a benyomásait.
- Nagyon nehéz játék ez – szokta mondogatni erről Ő. - Valami alaktalant próbálsz ilyenkor formába gyömöszölni…. Mint amikor csupa egyenes vonalból próbálsz kört rajzolni. Vagy a szivárványt megfejteni: itt még narancs, ott meg már sárga. De hol az átmenet? Pontosan HOL lett több a sárga, mint a piros benne? És egyáltalán MILYEN az a sárga? Nap-sárga? Arany-sárga? Kiscsibe-sárga?....
Szinte mindig hasonlatokban beszélt. Ez néha zavart is, mert nem tudtam, pontosan mit is ért a képei, metaforái mögött. Ha belegondolok azonban, valójában olyan kevés dolgot tudok igazán pontosan. És bizonyos dolgokat talán valóban csak hasonlattal lehet elmondani ….
A Fiú megszépült az emlékezéstől. Arca lágyabb, finomabb lett. Talán azért, mert annyira a múltba révedt, hogy elfelejtette ellenőrizni, erőszakkal uralni vonásait, s azok most megszépültek e kis szabadság örömétől….  Ő is biztosan látta maga előtt a férfit, kezében a könyvvel, talán újrahallotta egy-két mondatát is.
- Olyan volt ez a beszélgetés mindkettőnk számára, mint egy illatos fürdő, azon a fáradt, szomorú napon….. – fejezte be a merengést.
- Fura játéka a véletlennek – mondtam elgondolkozva. Tulajdonképpen felesleges volt bármit is hozzáfűznöm a történethez, mert az kerek volt és kikezdhetetlen. Mondatom valódi üzenete ez lett volna: „Végighallgattam, és tetszett a történeted. Köszönöm, hogy érdemesnek tartottál arra, hogy elmondd. Biztosan eszembe fog jutni még néha.… Játszani fogok a szavakkal, amelyekkel elmondtad, és az érzésekkel, amelyeket keltett bennem.” De ilyeneket az emberek nem mondanak egymásnak, hacsak nem az enyémhez hasonló értelmetlen mondatok mögé rejtve…. – Két szomorú ember találkozásából kellemes, boldog percek születnek…
- Mint ahogy a mínuszok szorzata pozitív lesz…. Csupán a megfelelő embert kell megtalálnod hozzá – fejezte be a Fiú helyettem. Az arcát fürkésztem.
- Vigyázz, nehogy egy nullával találkozz – mondtam félig meddig a szójáték kedvéért, de hogy az arca kérdezővé vált, hozzátettem:
- Mert akkor te is nulla leszel.
- Remélem, még nem vagyok nulla – mondta kicsit halkabban, és mintha szürke felhők úszkáltak volna a hangjában.
- Remélem, én sem vagyok – mondtam erre én, mert úgy éreztem, ő is tudja, hogy most már nem csak rólam van szó, hanem őróla is, és nem csak őróla van szó, hanem vele – rólam is….

- Én üres vagyok – folytatta Ő, a kőfalon, hajammal játszadozva, és mélyen a szemembe nézve.
- Vigyázz, nehogy te is üressé legyél mellettem.
- Ó, én nem, nem, ne félj….! – Akartam gyorsan megnyugtatni, de mégsem mondtam semmit. Hirtelen megrémültem. Lehet, hogy mégis, lehet, hogy én is…? És lehetséges, hogy én annyira üres lennék, hogy ezt eddig észre sem vettem? Elszörnyedtem, hogy eddig vak lehettem és süket, saját tátongó és sikító ürességem iránt.
- Tudod, ha tudnék hinni valamiben, máris megtelnék vele – mélázott el, és én nem akartam félbeszakítani saját kérdésemmel.
- De bármi közeledik hozzám, hogy már majdnem képes vagyok hinni benne, azonnal jönnek a Fekete Madarak. Verdesve, rikoltozva nekiesnek, és nem hagynak nekem semmit belőle. Csak ők maradnak megint, és vijjogják undok kérdéseiket: „Minek ez? Mire jó ez? Van értelme…?” Én pedig nem tudom őket elhessegetni…. – Arca megfeszült, mintha most is a madarakkal viaskodna, és újra izgatott járkálásba kezdett a fal tetején.
- Néha festeni szeretnék. Nagy, gyönyörű képeket, hogy az emberek megálljanak előttük, és megmerítkezzenek a szépségükben…. Hogy legyenek tőle boldogok…. Hogy adhassak nekik valamit…. De mi lenne az a gyönyörűség amit megfesthetnék? Nem tudom…. Hisz csak azt festhetem, amit látok, amit érzek… Szükség lenne egyáltalán arra, amit én adni tudnék? Tudod, ha érezném, hogy senki nem tudja azokat a képeket megfesteni úgy csak én, tudod, akkor máris megtelnék a festés mámorával, és nem lennék többé elszállni vágyó üres buborék…..  
Gyorsan és szaggatottan beszélt. Nem csak nekem magyarázott most, hanem saját magának is. Ujjait homlokához szorította - borzasztó feszültség lehetett odabent. Néztem őt, és reszkettem. Koponyámban éreztem feszülni a kínt, ami az ő halántékát készült szétvetni. Az Ő kétségbeesése az én gerincvelőmön citerázott, és Vele fáztam, és reszkettem ott, a kőfal tetején. Megszűnt az én ürességem….
- De hisz annyi gyönyörű kép van…. – fordult aztán megint felém. Higgadtabb volt, lassan mellém ült és Ő is lelógatta lábait a palánkról. - Képtelenség, és szükségtelen is lenne velük mérkőznöm…  
Úgy éreztem, végre igazán megértettem. Adni szeretett volna, mindenképpen adni, valami nagy és értékes, gyönyörű dolgot, lehetőleg minél több embernek, akár az egész világnak. Hihetetlenül sóvárogta, vágyta, éhezte, mert aki adni tud, az a leggazdagabb. És minél többet, szebbet ad, annál gazdagabb…. De éppen mert annyira akarta, azért volt számára elérhetetlen, azért érezte semminek a boldog perceket, amelyeket nekem szerzett, azért nem hitte, hogy gondolatai, melyeket velem megosztott, valóban szépek és érdekesek – ha nem is az egész világ számára, legalább néhány embernek, legalább nekem….
- Csodálatos kép minden Veled töltött perc – mondtam Neki.
Meglepődött, mert én eddig nem használtam szavakat a beszédhez. Arcom, egész lényem szolgált nekem palatáblául, és nem kellett a számomra kiszámíthatatlan jelentésű szavakat rakosgatnom találomra egymás mellé. Minden szó egy kis kobold, és ha megérzi a bizonytalanságot, amellyel közelítünk felé, akaratossá válik, és fittyet hány a rábízott üzenetre. Az én mondanivalóm mindig félénk és gyenge volt. A koboldok csak kiforgatták volna. Ő viszont tudott olvasni az arcomról, és eddig mindig megértett.
- Aki sült gesztenyére éhezik, az nem éri be cukrozott mogyoróval, noha mindkettő ugyanolyan finom…. – mondta válaszul szavaimra. A szeme azonban másról beszélt. Pillantása továbbra is fürkésző maradt, nézett mozdulatlanul, de mégsem mereven, mélyen az én szemembe.   
- Boldogtalan az is, aki koplal, és reménykedik, hogy egyszer mégiscsak megkapja amire vágyik, de az is, aki kétségbeesve próbálja valami mással csökkenteni az éhségét…. Én pedig… csak egyszerűen elmegyek – lassan beszélt, és szinte nem is figyelt a szavakra, mert továbbra is a szemembe fúródott a tekintete. Ám nem éreztem kellemetlennek. Nézett puhán, melegen, mégis élesen. Pillantása olvasott bennem, és beszélt is hozzám. „Most végre tudom, hogy valóban értesz” – mondta nekem a szemével. „Termő talajra hullott minden pici szavam, és ami a legfontosabb, most már azt is tudom, hogy nem kellesz Érted aggódnom…..”

- Szerinted megéreznénk, ha nullák lennénk? – Kérdezte a Fiú. - Vagy annyira nullák lennénk, hogy…
- Nem tudom – mondtam, még mielőtt befejezhette volna a kérdést. – Miért kérdezted a kedvenc szavamat? – Nem is tudom, hogyan jutott eszembe hirtelen a már jó ideje föltett kérdés.
- Mert… Szeretem a szavakat – felelte a Fiú.
- És neked van? – kérdeztem.
- Nekem tulajdonképpen több kedvencem is van – mondta elgondolkodva.
- Szeretem a „csillag” –ot, a „rigófütty” –öt, a „karalábé” –t…. De ha elkezdesz figyelni rájuk, valójában bármelyik képes megbabonázni.
- A hangzásukat figyeled? – Kérdeztem.
Annyi mindent lehet szeretni akár egyetlen szón is. Valamelyiknek tényleg gyönyörű a hangzása. De ha például azt mondom, „tündérkert”, képtelen vagyok eldönteni, vajon a hangzók sorrendje kápráztat-e el, vagy az, amit a szó nyomán elképzelek. Ő a feszültség miatt, amiatt a kínzó, fájdalmas és gyötrő szépség miatt szerette a „nincs” –et. Én pedig Őmiatta szeretem. Ez a szó kötődött Hozzá a legerősebben, és számomra ezért ez a leggazdagabb szó….
- És aztán játszani is nagyon szép velük – mondta a Fiú egészen lelkesen. Valamit, azt hiszem, elmulasztottam. A bennem zajló szavak elnyomták egy kis időre a Fiú beszédét. Sajnáltam pedig, mert érdekelt a Fiú, nemcsak a felszíne, a héja, hanem minden, ami ő volt, az is, amit az imént, a „tündérkert” és a „nincs” miatt, sajnos elmulasztottam….
- Egymás mellé pászítgatni őket. Érezni, hogyan hat egyik szó a másikra! Kifejezni egy dolgot ezerféle képpen, és mégis mindig ugyanazt! – Nagyon tetszett, ahogy a Fiú belelendült a magyarázatba. Néztem kigyúlt, izgatott tekintetét, amint semmit sem észlelve suhan a lelkesedéstől hajtva, arcát, mely ismét megszépült a szabadjára engedett vonások által, kezeit, ahogy szélesedett, lassan fölszabadult a mozgásuk a magyarázat hevében, ujjai hegyén mintha egy-egy pici szikra égett, ugrándozott volna…. Ha akkor látta volna arcomat, talán megkérdezte volna, figyelek-e rá egyáltalán. Pedighát figyeltem….
- Csupán rajtad áll, hogyan rakod őket egymás után, és azt formálhatsz belőlük, amit csak akarsz!  
Elbűvölt Fiú lelkesedése. Én azonban féltem ezektől a szavaktól. Nem engedelmeskedtek nekem. Elbújtak, és mindig azt a társukat lökték a nyelvemre, amelyik a legkevésbé volt hajlandó tolmácsolni mondandómat. Úgy éreztem, nem ismerem a pontos súlyukat. Mintha hógolyókkal dobálóztam volna, amelyek közül valamelyik hirtelen pihekönnyűvé vált, és nem repült el a célba, másik pedig nagyon súlyos lett, és kárt okozott ahová becsapódott….
Persze, volt nyelv, melynek szavai közelebb álltak hozzám, hisz ismerettségem velük születésemtől volt számítható. Ezek a szavak azonban némák voltak az Ő számára, és a Fiú fülének is.  Elhagytam hát ezeket, és lettem elesett e más szavak birodalmában. Nem játszottam, nem építkeztem szavakból már régen, hanem csak dobáltam őket egymásra kétségbeesetten, vagy megpróbáltam némán, arcommal mondani el azt, amit a szavakkal úgysem bírtam volna. Tudtam, ismertem én is mindazt a szépséget, amiről a Fiú beszélt, ám képtelen voltam az élvezésére. Zsonglőrködni a szavakkal, csokorba rendezni őket, hajlítgatni, és sorba rakni.... csak magányomat növelte volna, mert sem Ő, sem a Fiú nem tudott volna részt venni játékomban…. Most, hogy a Fiú a szavakról beszélt, megint eszembe jutottak Azok a szavak. Koboldok voltak Azok is, de hűséges és szolgálatkész koboldok. Belőlük én is építettem üvegpalotát, meg tündérkertet, vagy csak megpróbáltam segítségükkel feltárni azt, ami a bensőmben kavargott…. Most láttam őket magam körül, lábaim előtt a földön heverni, mint tört szárnyú madarak apró testecskéit. Szemrehányással néztek rám, és tudtam, az ő hátukon a magasba repülhettem volna, most azonban csak tehetetlenül verdesek, valahányszor szóra nyitom az ajkam. Kínzott az érzés, de tudtam, hogy abba a magasságba, ahová velük szállhattam volna, sem Ő, sem a Fiú nem követhetett volna…..

- Miért álltál meg? – Szakította félbe önmagát a Fiú.
- Megérkeztünk – feleltem.
A Lépcső aljánál álltunk. A nap ismét lemenőben volt, s narancsosra festette a magasba vezető fokokat. Elindultunk fölfelé. Nem szóltam, és a Fiú is némán lépdelt mellettem. Felmentünk egészen a legfelső fokra, oda, ahol valaha az emlékmű állt. Magasan voltunk. Az egész város előttünk hasalt, mélyen lent minden, s mi csak álltunk odafenn, a narancssárga fényben.  
- Itt találkoztam utoljára azzal az emberrel, aki már többé nem lehet velem – mondtam a Fiúnak, vagy csak a szélnek. – Aztán elment. Nincs többé. A legtöbb, amit tehettem érte az volt, hogy elengedtem…. Persze, nagyon fájt….
Nem tudtam a Fiúra nézni. Az Ő arcát láttam, ahogy akkor láttam, utoljára. Megint tűzszínű volt a Lépcső minden foka, és tűzszínű volt Ő is. Akkor már nem beszéltünk az elmeneteléről. Álltunk a búcsúzó nap fényében, hajunkat nyaldosta az este előreküldött szele… Nem lett volna értelme utolsó kívánságokat, meg búcsúzó szavakat mondani egymásnak. Mindketten tudtuk, amit tudnunk lehetett….. Ő a szoknyáját igazgatta, én valamivel szaporábban pislogtam a szokottnál – talán mégis idegesek voltunk egy kissé. Tudtam, hogy az elején nagyon fájdalmas és nagyon szomorú lesz számomra minden, mégis boldog voltam, hogy megismerhettem Őt és mellette lehettem amíg itt volt.
- Valaminek vége lett, és valami elkezdődött akkor itt…. Azért akartam most megint idejönni, mert talán megint változik valami az életemben – mondtam a Fiúnak.
A Fiú akkor megfogta a kezemet, én pedig viszonoztam a szorítását. Megértette. A Fiú megértette, mielőtt kimondtam volna, hogy ő a Fiú, Akit Szeretek…
Aztán már csak ültünk, fürdőzve a lemenő nap sugaraiban.
Egyszercsak egy alak vált ki a narancssárga légből. Lassan közeledett felénk, egyenesen a lemenő nap fényéből lépett ki, jött, jött, végül megállt előttem a Lépcsőn. Ugyanaz az arc, ugyanaz a szem, a fürtök játéka a szélben…..
- Jó így? – kérdezte.
- Jó – feleltem.
- Nem fog fájni? – kérdezte.
- Fájni is fog – feleltem.
- És mégis? – kérdezte.
- Mégis – feleltem.
Légies, áttetsző arcán nyugodt szomorúság ült, mint akkor, amikor még itt volt velem. Tudtam, hogy Ő már nincsen, de mégis megért, mint ahogy én értettem meg Őt akkor a palánk tetején…. Az Ő éhsége kínzó volt, és csillapíthatatlan, Ő pedig könnyű volt. Feladta – ahogy Ő mondta; elment – ahogy én neveztem. Az én éhségem a szépséget kívánta. A szépséget, akkor is, ha fájdalmas, ha nehéz, ha hétköznapi…. a szépséget, amely felemel, de nagyságával összeroppant, a szépséget, amely ott lapul szinte mindennek a mélyén, amelyért érdemes átérezni a fájdalmat is, egészen a csontig….
- Beértem a cukrozott mogyoróval – néztem a halványodó tünemény szemébe.
- Vagy az én szájamban mindennek gesztenyepüré íze van.




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2008
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2008:

Ének az esőben

Hír értékelése
Értékelés: 1
Szavazat: 4


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat  2008

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.16 másodperc