Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Március
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 32991
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Szavakról

Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat  2008Hogy megérthetünk másokat, hogy megértethetjük magunkat, illúzió. Általában nem beszélünk ugyanarról. Vagy ha mégis, akkor nem ugyanazokkal a szavakkal - nem tudunk kilépni saját perspektívánkból, kifejezésmódunk kényszerzubbonyából. Mégis makacsul próbálkozunk azzal, hogy ráhúzzuk szavainkat mások érzéseire. Mintha emlékezetből próbálnánk regényt fordítani.


Sokszor mondok ilyesmiket, ő meg néz rám. Látom a szemében a kétségbeesést, hogy istenem, megint hülye. Pedig az elmúlt napokban egész normálisan viselkedett, nem gondolkodott feleslegesen és hajlandó volt félretenni a könyveit is, hogy beszélgessen velem.
Hülye vagy. Ki is mondja. Megcsókolja a kezemet, játszik az ujjaimmal, aztán felfedezi, hogy megint rövidek a körmeim, és gyanúsan vörös körülöttük a hús. Vet rám egy sokatmondó pillantást, összeráncolt szemöldökkel, elhúzza a száját. Csendesen, de sóhajt, aztán eloltja a cigarettámat. Ott hagytam a hamutárca szélén. Mi bajod van? Semmi. Aztán a szokásos, hogy nem mondok neki semmit, nem engedem közel magamhoz. Most mondjam, hogy állandóan azzal próbálkozom? Nem veszi észre. Nincs nekem semmi bajom, vagy legalábbis nem olyan, amit ő bajnak definiálna.

Hülye. Mond ő sok mindent. Szeret. Egyszer megkérdeztem, mit jelent neki ez a szó. Felsorolt egy csomó értéket. Hűség, törődés, tisztelet. Gondolkoztam, mit felelne, ha ezekre is rákérdeznék. Valószínűleg erre is elvont fogalmakkal válaszolna. Szinonimákat halmozni bárki tud. De beismerni, hogy nem tudja kifejezni a dolgokat, legfeljebb körülírni, az nehezebb. Mert az olyan, mintha azt ismerné be: nem ismeri őket. Hát akkor keresztrejtvény. Játszhatunk napestig.
És játszunk. Felkelünk reggel, egymás illatába öltözve, vékony csík a szemünk helyén, duzzadt ajkakkal. Nem kell hozzámfordulnia, ölelt egész éjjel. Megkérdezi, hogy aludtam. Hülye kérdésre hülye válasz. Nem értem, miért kell. Ha jól aludtam, ha nem, úgyis látja rajtam. Az érdeklődés értelmetlen formuláit ismételgetjük, hogy ne érezzük magunkat egyedül. Értelmetlen mondatok, mindig ugyanabban a kontextusban, kitartóan ismételgetve. Kifordulok a karjaiból, felülök az ágy szélén, ideges mozdulattal hátrasimítom a hajam, aztán a fürdőszoba. Mire visszajövök, már megfőzte a kávét, télen-nyáron pongyolában jön ki velem cigarettázni az erkélyre. Szóltam neki vagy kétszer, hogy meg fog fázni. Nem fázott meg. Nem szóltam többször. Ilyenkor nem beszélgetünk. Még fáradt, túlságosan álmos ahhoz, hogy megnyissa a kommunikáció gátjait. Hálás vagyok érte. Van, hogy hátulról átölel és nem enged el egész addig, míg nem fújtam ki az utolsó füstöt. De a háttérben ott a fenyegetés, hogy a város reggeli hanghullámain kívül a mi hangszálainké is a csatornába jut.
Aztán öltözik. Már magánál van, elmeséli, mit álmodott, milyen napot vár. Hallgatom. Várja, hogy mondjam el én is. Nem mondom, csak azért se, csak bólogatok, fésülöm a hajam, kimegyek a konyhába, elmosom a  kávéscsészéket, ott hagyom őket száradni. Egyszerre indulunk el otthonról, de más-más irányba. Megcsókolom a kapuban, azt mondja, szép napot, majd este. Mosolygok. Amint elfordul, már somolygok inkább. És egész nap beszélek, mindenkinek valami baja van, problémamegoldok, szaladgálok, hívnak a telefonhoz, nincs meg ez vagy az, nem készült el határidőre, követelik rajtunk, mit csináljanak. Ugyanaz a séma. De legalább nem magyarul. Idegen nyelv, nem azért mert nem tetszik, de ezen nem zavarnak a társalgási vagy munkanyelvi sablonok. Vagy egyszerűen ez más, itt csak így lehet kommunikálni, mindenkinek más az anyanyelve, és mindenki egy másikat beszél ahhoz, hogy kommunikálhasson. Kompromisszumot kellett találni, működik. Persze nem mindenki alkalmazkodik, de általában mindenkit megértek, váltogatom a kis sémáimat egyik nyelvről a másikra, ha kell, mire elkezdek egy másik nyelven gondolkodni, egy harmadikon kell beszélnem, de semmi baj, hozzászoktam. Itt legalább nem kell megpróbálnom érzéseket megérteni, elég, ha alkalmazkodom a különböző ötletekhez, ha kézzelfogható, gyakorlati problémákkal tudok mit kezdeni.
Egyszer mégis kifogtam magamon. Megkérdeztem az egyik középkorú nőt, hogy jól van-e. Már egy hete nem tudta normálisan végezni a munkáját, és véletlenül épp késztetést éreztem arra, hogy kedves legyek valakivel. Nézett rám kínlódó szemekkel, és nagyon lassan azt válaszolta, hogy nem, nincs jól. Aztán mintegy ezt ellensúlyozva iszonyat gyorsan elkezdett hadarni a saját anyanyelvén, még csak nem is angolul, igaz, beszéltem olaszul, és elkaptam és értettem majdnem minden szavát, de nem tudtam elég gyorsan lereagálni a dolgokat. Mert körülbelül három perces monológ után egyszer csak azt vettem észre, hogy valamilyen választ vár. Megértettem, hogy a férje megcsalta és elköltözött, 15 év után, tudtam, hogy sajnálnom kellene, és sajnáltam is, meg azt is, hogy ezt ki kéne valahogy fejeznem. Egyszerűen leblokkoltam a kérdő tekintet előtt, végül kinyögtem, hogy szar az élet. Meg hogy ennek ellenére jobb lesz, ha összeszedi magát, mert ha két gyerekkel elveszti a munkáját, az még majd rátesz egy lapáttal. Márpedig ha így folytatja, akkor erre fel fognak figyelni. Rögtön tudtam, hogy nem ezt kellett volna, és belémmart a lelkiismeret-furdalás, elmenekültem, ahelyett, hogy helyrehoztam volna a hibámat. De mit mondtam volna neki? Hogy tudom, mit érez? Nem tudom. Vagy valami megnyugtató frázist? Ha magamból indulok ki, biztos nem nyugtatnának meg az instant bölcsességek. Vagy meséljem el neki, hogy velem is történtek szar dolgok, de túl vagyok rajtuk? Nem is vagyok túl semmin. Vagy csak egyszerűen mondtam volna azt, hogy "értem"? Az lett volna a legnagyobb hazugság. És ha azt válaszolta volna, hogy dehogy értem, igazat kellett volna adnom neki. Magamat ismerve ezen a ponton még nem szégyelltem volna el magam, hanem megkérdeztem volna, hogy akkor miért mondta el. Ő meg megkérdezte volna, hogy akkor miért kérdeztem meg, hogy van. Na, tessék.

Hűség, törődés, tisztelet, szerelem. Olyanok ezek a szavak, mint valami konténer. Mindent beléjük dobunk, amivel nem tudunk mit kezdeni. És mindenkinek mást jelentenek. Ha tapasztalataink determinálják, hogy miként ragadjuk meg őket, akkor vajon beszélhetünk-e ugyanarról, más és más élményekből kiindulván? És ha azt mondja egy férfi nekem, hogy szeret, honnan tudjam, hihetek-e neki? Még ha ki is zárom a nyilvánvaló hazugságokat, arra vajon rájövök-e, ha valaki még magával szemben se őszinte? Hányszor és hányszor keverjük össze a szerelmet mennyi és mennyi más dologgal. Ki akarunk törni magányunkból, és az első ember, aki látszólag megérti ezt, vagy hasonlóképp érez, céltáblájává válik tévedésünknek. Unatkozunk. Céltalanok vagyunk és minden nap lefutjuk ugyanazokat a köröket, lázadnunk kell, keresni valakit, akivel együtt pocskondiázhatjuk a Várost, ahol élünk. Gyengék vagyunk, elveszettek, és azt akarjuk, hogy valaki kézen fogva vezessen haza. Erősek vagyunk és félelmetesek, és ezt valakinek be kell bizonyítanunk, különben még magunk is elkezdünk kételkedni benne. Mindent irányítunk, fölényesen és fellengzősen, de kell legyen egy ember, aki előtt térdet hajtunk, akinek fölöttünk és egyedül fölöttünk hatalma van. Aztán, az első tévedés után, mikor ráébredtünk, hogy a szereposztás nem maradéktalanul helytálló, és minden fejezetben bakiztunk egy kicsit, már majdnem mindegy is. Mert a te hibád már az én hibám. Hát, akkor ami nekem szerelem, az már neked is az?
S ha hű vagyok, kihez is vagyok hű valójában? Hozzád? Vagy a képhez, amit rajtunk keresztül magamról alkottam? Valaki akkor is hű, ha ezer mással fekszik az ágyba. Valaki már akkor csalt, ha egy másikra rákacsint. S ha pusztán gyávaságból vagy elvből nem érintek meg másokat, felment-e ez gondolataim bűne alól?
Valaki ezer apró jelét adja a törődésnek, és nem kerül neki sokba. Van, aki saját magán vesz erőszakot, akárhányszor a másikra figyel. Le lehet mérni, ki törődött jobban?
Te tiszteled bennem a nőt, én tisztelem benned a férfit. Te vagy-e akit tisztelek? Én vagyok-e, akit tisztelsz? És ha tisztellek, vajon azt jelenti-e, hogy a te erődnek adok igazat a saját gyengeségemmel szemben? Vagy a saját hozzáállásomat ünneplem benned, a saját képzelt nagyságomat a tükörben, ami te vagy?

Egy órával később érek haza, mint ő. Már az előszobából érzem a kávé illatát. Leülök mellé a tévéhez, megkérdezi, milyen napom volt. Megvonom a vállam. Megkérdezi, éhes vagyok-e, hozott egy kis kaját. Megvonom a vállam. Nem vagyok éhes. Fáradt vagyok. Ő ég a vágytól, hogy beszélgessen, én majd meghalok egy kis csöndért. Kompromisszumot kötünk: ő beszél, én hallgatom, néha közbekérdezek. Mosolygok, bólogatok. A mosoly minősége általában attól függ, mennyire volt szar a napom. Ha nagyon látja, hogy fáj elhúzni a számat, faggatni kezd. Akkor egy gyors összefoglaló, én olvasni akarok, hát jó, ő is előkap valamit, hozzámnyomja a talpát, cirógat a lábujjaival. Megcsókolom, elmegyek zuhanyozni, jön velem, még egy utolsó szál cigaretta az erkélyen, lámpaoltás.

Gondolkodom. Nem tudom, hogyan jutottunk el ide, vagy hogy az az ide az tulajdonképpen hová. És aztán?

Egy nap kijelenti, sajnálja, hogy nem tud boldoggá tenni. Rosszindulatú vagyok, azt válaszolom, ne sajnáltassa magát. Nem sértődik meg, csak néz csalódottan, de ettől nem múlik el dühöm, megmagyarázhatatlan és nincs oka. Nem azt kérdezi meg, amit akar, hogy miért csinálom ezt, hanem azt, hogy mi a baj, már megint. Tudom, mit csinál. Kopogtat, csenget, hogy másszak ki a fejemből, vagy eresszem be. Vagy legalább nyissam ki neki az ajtót, hogy beszélhessünk a küszöbön. Igazából nem akar elveszni a szobákban, látom, bármikor "meghülyülök" és beszélni kezdek. Óvatosan, finoman bánik velem, és mint felnőtt egy gyerekkel, de tudom, bizonytalan talajon mozog és csínján bánik a mozdulataival, gesztusaival, mert fél, hogy betemet saját örvényem. Fél, hogy ő is vizes lesz. Fogalmam nincs, miről beszélünk percek óta, és mikor erre ráébredek, hirtelen elönt a bűntudat. Megtörök, és bocsánatkérés helyett megcsókolom. Már ismeri ezt a pillanatot, másodpercekkel előre tudja, be fog következni. Ezt várja az elejétől, ezért éri meg neki végigjátszani, és talán nekem is ezért éri meg, mert ez az egyetlen pont, ahol igazán kilépünk a szavak világából, ahol sikerül kiküszöbölni az értelmezés buktatóit.
De túl jól tudja. Túlságosan kiismerte már, mikor számíthat az enyhülésre, már előbb tudja, mikor fog bekövetkezni, mint én, és ha nem vigyáz, mosolyog még mielőtt megtörténne. Nem feltűnő mosoly ez, bizonytalan és épp csak egy pillanatra suhan át az arcán, hogy aztán visszaadja a helyét az eredeti tanácstalanságnak arra a kis időre, de én látom. Nem bánom, mert addigra már én is elfáradok, és nincs kedvem húzni az egészet, beadom a derekam. Nem tudom, az is lehet, hogy ilyenkor már ő taktikázik, és szánt szándékkal tesz róla, hogy lássam a változást az arcjátékában. Talán már én igazodom az ő jeléhez és nem ő az enyémhez.
Mindegy. Találkozunk, szerelmesek leszünk és teátrálisak, dobálózunk a nagy szavakkal, meg a ruháinkkal, mert hirtelen nagyon fontos lesz, hogy megérintsük egymást, ahol lehet, mielőtt újra be kell öltöznünk kevésbé teátrális jelmezeinkbe és szerepeinkbe, egy darabban, ahol mindenki elbeszél egymás mellett és a sorok hamisnak hangzanak.
Azt várja tőlem, hogy tudjam úgy elmagyarázni a bajomat, hogy ne kelljen úgy kisakkoznia az értelmét. Azt szeretném tőle, hogy tudjon sakkozni. Akkor tudunk érintkezni, ha mindkettőnk feladja, amit akar. A szavakat. És a szavak a mindenünk. Azokkal takarózom, azokkal csalogat magához. Azokkal játszom, azokkal próbál kijózanítani. Azokkal távolodom, azokkal próbál közelíteni. Azokkal közelítek, azokkal távolít el akaratlanul. Gondolatokként definiálom a szavakat, szavakkal definiálja a gondolatokat.
Nem tudjuk befogni.




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2008
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2008:

Ének az esőben

Hír értékelése
Értékelés: 1.66
Szavazat: 3


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat  2008

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.11 másodperc