SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA

A vers valamiféle
lelkiismeretfurdalás
amiért hiszel az Istenben

a vers valamiféle
lelkiismeretfurdalás
ahelyett hogy hiszel az Istenben

– Mester örökké a fejem fájt
boldogtalan voltam
visszahúzódó akár a magamutogató hold
mint mikor az Úr visszaadja
magát a teremtésnek
ebben a mesterséges valóságban
mondd mit kell hogy cselekedjem

Most már késő fiam – szólt a mester
a sánta akinek a férgek már csak a
lábujjaiban élvezkednek akkor is
visszaélve a vendégszeretettel
Ha megmondanám holnaptól azért
fájna a fejed hogy miért nem
cselekedted a dolgokat másként

Elgurult gyöngyszem a hold
nem bírta cérnával
nem kibeszél bennünket az eső
szól Hesztia az elsőből lett legfiatalabb
hanem meghallgat

A pattogó teret
akár a labdát a rozsdás szög
úgy böki át a semmit
az Isten által megálmodott
torony bábeli kupolája

A semmi az önmagát koptató
belepi porával a tornyot
kivéve annak kupoláját

képzeletbeli híd az én hitem
átível egy valóságos folyó fölött
melynek közepéről
egyszerűen és kézzelfoghatóan
szárnyra kelünk

A cél halál, az élet küzdelem,
az ember célja a küzdés maga.

a cél halál az élet küzdelem
az ember halála az élte maga

az ember megalkotása előtt az Isten
a vadvirágos erdő kellős közepén
nem messze a folyótól
elkezdett fúrni meg faragni
nemcsak úgy ujjcsettintve
hanem létrehozva a csodát
elkészült az asztal meg a szék a váza
a faváza mielőtt az asztal
közepére került volna
megtelt vízzel és vadvirágokkal

aztán megunta a várakozást az Úr
csettintett a már előbb említett ujjával
s előkerült egy másik szék

a mese képes a csillagokat is
lehozni az égről
csak azért hogy elfogadhatóbb
legyen a valóságélményünk

– kopott a lovam patkója
kovácsmester mindenható
– nem csoda Te kis mihaszna
aranyból van az a patkó